Gömbölyded forma, nagyra nőtt lámpák, játékos ívek: az egész autóban van valami macskás. No nem az az ugrásra kész sziámi, inkább egy kényelmesen heverésző perzsa. Azért a tavaly áttervezett front és a tesztautó által viselt, különösen bonyolult tetőspoiler mutat némi hajlamot az agresszióra. A manapság divatos, fekete háttérből kiragyogó vetítőlencsés fényszórók további dinamizmust sugallnak. Jópofa a fekete műanyag házból krómozottan kiragyogó kilincs - ez a stíluselem a hűtőmaszk krómdíszeivel karöltve sokat segített a németesen sivár szürke szín okozta depresszió feloldásában.

Belül az Almera összességében átlagos alsó-középkategóriás komfortot nyújt: az ülések nagyon kényelmesek, a tér valahogy tágasabb a megszokottnál - viszont a műszerfal és az ajtókárpitozás rideg műanyagai jóval kellemetlenebbek annál, mint amit elvárnánk. Erre szokták mondani, hogy könnyen tisztítható. Elöl dúskálunk a helyben - hátul már kevésbé, bár a 2535 mm-es tengelytáv két és fél centivel nagyobb, mint a négyes Golfé, de 53 milliméterrel kisebb, mint az ötösé. Az ablakemelő kapcsolói a japán autókban szokásos módon annyira tökéletes helyen vannak, hogy fizikailag fájdalmas utánuk visszaszokni egy átlagos európaira, de csak a vezető ablaka automata. Amilyen sablonos a szokásos négy órás műszeregység, olyan kreatív a rádió és a fűtés-szellőzés vezérlőrendszere. Bent is a szürke különböző árnyalatai tombolnak, ezen csak a narancsszín műszervilágítás próbál enyhíteni.

Kicsit gyenge, hullámos a pótkeréktakaró a csomagtér alján, de legalább teljes méretű pótkereket takar. A 355 literes puttony nem túl nagy, ráadásul a hátsó felfüggesztés kicsit belenyúlik a sarkokba, viszont igen egyszerűen billenthetők le a hátsó üléstámlák, és így egy köbmétrnél húsz literrel nagyobb, szinte sík padlós rakteret képezhetünk. A bal hátsó sarokban hálóval elszeparált kis zugoly várja a szatyor nélkül tengő-lengő apróbb bevásárlási tételeket.

A klíma, a rádió és a fedélzeti számítógép egy nagy, közös, gyermekkorom kormányos-tévéképernyős autószimulátorának monitorára emlékeztető formavilágú kijelzőt kapott. A legtöbb beállítást, még a ventilátor fokozatának és a beáramló levegő irányának kiválasztását, vagy a CD-játszó műsorszámváltását is a rádió 1-6 gombjaival végezhetjük el. Mindezt meg lehet szokni, de idő kell hozzá. Az a fura az egészben, hogy mikor már teljesen hülyének nézem a tervezőt egy-egy trükk miatt, hirtelen rájövök a dolgok miértjére - és én érzem kellemetlenül magam. Például: ha a rádió a dicséretesen nagydarab hangerőszabályzó gomb megnyomására éled fel, akkor miért kell a potméter mellé egy pici OFF gomb a kikapcsolásához?

Aztán rájövök: mert a nagy gomb üzem közben arra van fenntartva, hogy visszaadjuk vele a kijelzőt a klímáról a hifinek. Ha kikapcsolom a klímát és bekapcsolom a belső levegőkeringtetést, miért kapcsol megint be a klíma? Hát persze, mert ha nincs légkondi, hűvösebb időben azonnal párásodni kezd az ablak. Szóval mindez megtanulható és logikus, csak valószínűleg ufók fejlesztették ki.

Hasonlóan idegenszerű, de működőképes a vezetési pozíció kialakításának metodikája is: hiába cibáljuk, a kormány csak sugárirányban állítható. Ellenben az ülőlap magasságát elöl-hátul külön szabályozhatjuk, így máshogy bár, de ugyanolyan ergonómiához juthatunk, mint a kategóriatársakban. Sőt, a Nissan bal első férőhelye az "utóbbi idők legkényelmesebb munkahelye" címet érdemelte ki a derekamtól és lábaimtól. Csak magával a kormánykerékkel nem voltam kibékülve. Hogy kissé ferdén áll, mint korábban a Pickupé , az lehet valamelyik budapesti tankcsapda emléke is. A rücskös műanyagkarimát pár ezer forintért bebőrözik, ez nem gond. De hogy a kormány küllői közé szerelt vezérlőkonzol csúnya bibit karcolt mutatóujjamra, nagyon rossz néven vettem.