DIV#kepre2 {
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/tesztek/bmwxd330/.gdata/cikk/bmwxd300_04.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 5px 0 0 0;
width: 527px;
height: 352px;
}
DIV#kepre2 P{
margin-top: 5px;
margin-left: 10px;
width: 320px;
color: white;
text-align: left;
line-height: 20px;
}
Vannak dolgok az
életben, amik iránt az ember valami megfoghatatlan függőséggel
viseltet. Ilyen lehet a reggeli cigaretta, a kopott
bőrfotel a sarokban, a könyv, amit negyvenedszer olvas
végig. Miért? Csak.
Mert jó és kizárólag kellemes emlékeket idéz. Mint a fiók alján
talált iskoláskori szerelmeslevél, a virágnyelven írott üzenet,
amit mindösszesen két ember tud megfejteni, és lőn, a titok.
Perverzül imádom a BMW soros hathengeresét. Legalább
ezerféleképpen el tudnám mondani, de sosem leszek pontos. Maga az
enyhén idejétmúlt koncepció, mikor a csakazértis elv alapján
szembepisálunk a széllel, mert tudjuk, van olyan bő sugár, amit
nem fúj vissza. A konkrétabb, megfoghatóbb és érzékelhetőbb rész
maga a karakter. A karakter, ami ott folyik-csöpög ki már
több évtizede minden sorhatos kipufogóján.
És minél nagyobb, annál jobb. Persze vitatkozni lehet, de nem
érdemes, mindenki mást szúr magának. Nagy a szívem, itt van benne
sok minden (csücskében a
Tatra V8-cal), de ha
választanom kéne, mese nincs. Még akkor sem, ha a józan észnek
ellentmond. Szerelem? Az. Az atmoszférikus, soros hathengeres
BMW-motor. Mikor alulról jön, jön és szedi össze magát, lineárisan
erősödik, ahogy a gázpedál elindul a szőnyeg felé,
a fordulatszámmérő skálájának felénél pedig hirtelen átcsap abba
a zengő, érces üvöltésbe, és tol, tol, tol rendületlenül, szó
szerint lezabálja a százasokat-ezreseket az óráról.
Ezen méláztam, mikor beszálltam a liftbe, és a mélygarázs
egyetlen pislákoló neoncsöve alatt kerestem a fehér kombit.
A fehér kombit, ami háromliteres, hat hengere egymás mögött, elöl
hosszában, de dízel. Hátizsákomban fogkefével, ruháimmal és tíztonnányi
előítélettel csoszogtam a sötétben.
Turbódízel? Megint egy lökdösős, kattogó izé? Ott állt
a rámpán.
Anyád, azért nem vagy te olyan kicsi. Felugrottam mellé,
megrezdült alatta a vastálca, sípolás, szirénázás, indexvillogás…
hó… csitulj már, itt a kulcs a zsebemben, mi van? Nem
látod? Ahogy megnyomtam a csomagtér nyitógombját, rögtön meg
is bántam.
Mi van, ha elektromos, és most szépen nekicsapja
a plafonnak? De nem, csak egy kattanás a válasz. Vártam,
hogy odabent majd egy kisautónyi kesztyűtartó fogad, ahogy ez
sportkombiéknál szokás, de csalódtam, mert minden további nélkül
beledobtam a pakkom, oda sem kellett néznem. Persze nem egy Mondeo
kombi, de első blikkre nem vészes (460-1385 liter).
Hogy külön nyílik a hátsó üveg is? Kösz, most már
tudom.
Jaj, mindig kiráz a hideg, ha az M-Packetet összeadom
a közép-kelet-európai útminőséggel: a fene egye meg, alacsony
küszöbök, lökhárítók, peres gumi nagy felnin, mintha körbe 54 ezer
forintosokkal matricázták volna fel az egész autót.
Majd odafigyelek rád, te dög, de ugyanezt elvárom tőled is ebben
a fagyott, nyálkás éjszakában. Messze és sokat megyünk, szedd
össze magad, ha már alád rakták az Xdrive-ot, hasznát vesszük majd.
Először is le a rámpáról, csipog a radar, mutat minden
apróságot az útban, kamera nincs, nem is hiányzik,
érzem ám, hol a véged, ne sírj. El kell ismernem, még itt
a garázsban, hogy ez az ülés, ez durva. Sőt, meg merem kockáztatni
– csak hogy örülj egy kicsit –: ennél jobban még sosem ültem. Na jó,
hogy fűtött, azt elvártam, elvégre bőr, de a felfújható
oldaltámasszal megfogtál, kicsit kiengedem, jó?
Ne szorítson ennyire, nem versenyzünk (különben is büdös naftát
zabálsz), utazunk. Ja, hangod is van? Tényleg mormogsz ott elöl
valamit, várj csak, rásimítok a pedálra, hahaha, csalsz. Így
dízelnek nem szabad pörögnie, valami aljasság van itt, rázod
a bódét, próbálod megkedveltetni magad, mi? Úgysem megyünk sehová,
míg át nem futom a kézikönyvet. Mázlim van veled, meg kell hogy
mondjam, még most is látom magam előtt Winkler eltorzult arcát, ahogy
a
Hetesben számolja
a gombokat, aztán olyan 80 körül elveszíti a fonalat és kezdi
elölről. Ezzel a kábé 25-tel elbírok, biztos vagyok benne, hogy
nem kell több. Segget vakarni még tudok egyedül, a csomagtartót is
felnyitom és… – na ne csináld – …rendes, bovdenes kéziféked van? Legyen
neked, piros pont.
Távolságtartó radaros tempomat, oké, hatfokozatú automata
Steptronic, oké, esőérzékelő, adaptív fényszórók, oké, hmm…
fénynyalábvezérlés, na ez logikus, príma,
szóval ha gyorsan mennénk, szűkebb sávban és feljebb világítasz
majd? Igen. Távolságifény-asszisztens? Aha, magadtól kapcsolod ki-be,
na erre kíváncsi vagyok, majd kipróbáljuk. A többi halandzsa nem
érdekel, minek? Menni kéne már.
Nocsak, a rettegett i-Drive, amitől mindenki fosik, mégis ott
van. Megmondom neked, miért. Mert valójában jó, MOST már jó, tessék,
két perce ülök itt, és már nyomja a Harlem Shuffle-t
a telikarcos Stones DVD-ről, a navi beprogramozva sok
méterrel a föld alatt is tudja, hol vagyunk pontosan, megvan
a 21,5 fok, az ülésfűtés finoman melegíti fájós derekam, és
a Bluetooth is megtalálta a telefonomat, importálta
a telefonkönyvet. Röhögnöm kell, milyen egyszerű.
Jó a kormány, hallod, ez az ülések mellett a második
jó dolog az M-cuccban. Kicsi, zsíros, markolászós, nem, nem
érdekelnek még a váltópöckök. Nem szeretem, minek? Úgyis
kiderül, jó munkát végeztek-e Münchenben. Különben is, ki az
a tiport fejű marha, aki a 245 lovas, 520 newtonméteres
háromezres turbódízelhez kézi váltót kér? Mondom, még bízom benned,
ne játszd el, mert egy világ omlik össze idebent, és kegyetlen lesz
a bosszú, hidd el.
Melegedtél? Akkor tűnés, húzzunk, messze még a reggel. Szereted
ilyenkor a várost, fehér bőrű, dünnyögő zsebbálna? Váci út −
Bajcsy-Zsilinszky, sehol senki, elhúzom az üvegtető rolóját, majd az
egész tetőt is, ilyenkor van benne valami. Estére kitisztítja
a huzat az utcákat, a bűzt és a mocskot, amit nem tudnak
azok, akiket ezért fizetnek. Friss, hideg és jó,
te meg csak morogj magadnak, 50-55, csorgunk csak a kihalt
utcákon, néha elhúz valaki jobbról vagy balról, ahogy kiadja, nem
zavar, nézem a tetőket. Mióta Árpád felhívta a figyelmem
a tetőkre, azóta nézem őket.
Tudja szerinted ez a sok leszegett fejű ember, milyen gyönyörű
dolgok vannak odafenn? Ebben az alpesi fehérben van valami. Nézem,
ahogy kergeti egymást a sok kandeláber a motorháztető
törésein, mint a rajzó szentjánosbogarak. Finoman, halkan megyünk,
fordulat szinte nincs is, az analóg pillanatnyi fogyasztásmérő (
maradi vagy, Fehér, de jól áll) három-négy liter körül
vibrál.
Bumm-bumm!
'Zisten? Átmentünk valakin? Persze, csatornafedélen, nesze neked
M-futómű, meg lazítás, nem sok kellett, és leesik a nyakamról
a fejem. Kemény vagy, de minek? Itt? Ne röhögtess, olyan az egész
város, mint egy szántás, oda traktor kell. M7, végre, vége
a zötykölődésnek, tetőablak be,
mi van? Oké, mínusz 3,5 fok van kint. Hideg és sötét, ez a mi
időnk. Tempomat 140-re, annyit úgyis csalsz, itt baloldalt az alsó kar
az távolságtartó radar, nemde? Aha, megpöckölöm és beállítom
a legnagyobb távra, fene tudja, mennyi, leveszem a gázról
a lábam. Körbenézek kicsit itt bent, ha nem baj. Már azt hittem,
megjött a hangod, de most megint csak háttérzaj a motor. Hmm…
belülről már bizony eljárt feletted az idő, mindenki ezt vágja majd
arcodba, de engem kicsit sem zavar, ésszerű és logikus, ach, wie
Deutsch, az a pohártartó jópofa, pont kézre áll. És valaki
használta a fejét, mikor a könyöklőre került a sor,
vissza lehet tolni kis erővel, és nincs a kézifék útjában.
a közepébe, annyira T1000
Kamionok, de megvárom, mit csinálsz, holott tudom, hogy ilyen olcsó
trükknek nem dőlsz be. Lelassítasz, csak így? Semmi drámai pittyegés,
bimbammolás, villogás? Benne vagyok, a sofőr túlterhelése maradjon
a Volvóé, ők tudják, nekem ennyi elég. Megyünk utánuk, most
fognak letérni, szinte állóra lassulnak. A jobb lábam a fék
felett, biztos, ami biztos, egy csíkot a radarnak,
mennyire mersz odaosonni? Hmm... mintegy 40 méter, most, most
lassít a soktonnás, közeledünk, még, még. Piros fény
a központi kijelzőn, sípolás,
nem fogsz, nem TUDSZ megállni. Kikerüljük őket, én meg vigyorgok
magamban, mint egy idióta,
legalább ennyire emberszámba veszel, ha már minden mást csinálsz
helyettem, szép tőled. Teljesen lelassultunk közben.
Figyelj. Most kapsz egy padlót, mert szemét vagyok, ha nem tetszik
a hangod, visszafordulunk, leteszlek a garázsba és ott
maradsz. Az én világomat nem döntöd romba a vartyogásoddal. Nem
Damoklész kardja lóg fölötted, hanem az enyém, ami annyival rosszabb
neked, hogy én vezetlek, és dúskáló kéjenc vagyok, a benzint
szeretem, érted? Váltókar oldalra, sport mód, és egy határozott
mozdulattal nyomom át a gázpedált a kick-down kapcsolón.
Igen, éjszaka, a mínusz fokban, egyedül. Csak én, az autó és az
út, semmi több, az adott pillanat mikrokozmosza, egy fehér pötty
a fekete alapon szürke csíkban. És ez a fehér pötty most
elindul, nyílegyenesen, 6 másodperc alatt ugorva százra. Ha kintről
látna most valaki, rögtön hívnák a mentőket.
Lapozzon!
Mert ülök odabent, a lábam még mindig a padlón, és
üvöltök, káromkodok, csapkodom a kormányt:
rohadj meg, nem, nem, gyűlöllek, te szemét, te disznó, érzéketlen
barom! Nem csinálhatsz ilyet! Elég, már nagyon sokat mutat
a sebességmérő.
Csalódtam. Azt akartam, hogy rossz legyen, hogy ugyanolyan legyen,
mint a többi olajkályha. A V6-osok, a túltöltött
négyhengeresek, amik hátba vágnak lapockatájt fájón, hogy aztán
rántsanak egyet, mikor összeesik a nyomatékgörbe, és váltani kell,
aztán megint ütnek egyet, mindaddig, míg el nem fogynak
a fokozatok. Jóformán végigrugdosnak az úton. Ezt akartam, de csak
hogy mindenkinek azt mondjam: kizárólag nagy benzines motor kell az
E90-91-be.
Most itt van ez, én pedig képtelen vagyok hazudni, annyira jó. Mert
nem üt-vág - annál sokkal, de sokkal rafináltabb. Satuba fogja
a gyomrot és szorít egyre jobban, mint a kisgyerek, mikor
csokoládépapírt markol, csak gyűr, majd még jobban, teljesen kicsi
kupacra, és mikor már csak a bélsaras húsmassza csorog
a bőrülésen, na akkor még le is köpköd megvetően. De ilyenkor már
messze-messze túl vagyunk minden józan határon. Megbékéltem
a tudattal, el kellett fogadnom, könnyebb így.
A váltó klasszikus darab, jó is ez, mert így ad esélyt az
embernek, hogy meggondolja magát, kicsit vár, mintha kérdezné:
kész vagy, tudod, mit csinálsz? Aztán ráengedi a nyomatékot
mind a négy kerékre, alapból 60 százalékát hátra és gyűrés. Rohan
a szelindek, láncon mögötte sikoltozó papírmasé csak a nagyi.
És a hangjában ott a benzinesek lenyomata, elhúzza
a szánkat és csak annyi jön ki rajta:
jóóóóóó...
Nem fordulunk vissza, nyertél, innentől már mindegy. Tempó
vissza, ennyi elég, tudom, mi van benned, öregem, jól sikerült az
új bypass. Ez a szív már a 730d-ben is mocorgott, itt még
csak nem is köhögsz. Utazzunk, normális, emberi tempóval, finoman.
Tudod, az jutott eszembe, hogy ha most ez az út felívelne, és csak
menne egészen az égig, akkor a Holdig egy gázfröccs elég? Ott
lebegnénk az űrben, mint kósza Szputnyik, vagy te csak ott is
mennél és mennél? Inkább ne is mondj semmit.
Távolságifény-asszisztens, gyere elő, mit tudsz kezdeni
a szalagkorlát túloldalán szembejövő kamionokkal? Azokkal semmit,
hiába a középső visszapillantó elé rakott szenzor, ők alacsonyan
világítanak, de magasan ülnek, így ha nem kapcsolsz le, vakítod őket.
Fehér, ez a te hibád? Máshogy képzelték ezt? Mindegy, majd
kapcsolgatom magam, legalább annyi beleszólásom legyen. Na, végre,
autók tűnnek fel a sötétből. Kihúzódom, valahogy lassan mennek, én
tartom a 130-at, érdekes, baleset van? Nem, fagy, de nagyon. A
legrosszabb, amit tehetnék, a pánikszerű fékezés. Ahogy eltűnik
mögöttem a sor, és kiegyenesedik az út, rárúgok egy kicsit
a fékre, mint régen a Ludwig lábgépre a tojástartóval
tapétázott nyári konyhában. Egy tizedmásodpercre elindul az orra
jobbra, majd a DSC és a fékerőelosztó rögtön oszt-szoroz, és
minden a régi, semmi dráma. Maguk a fékek mindig szárazok,
a betétek tizedmilliméterre feszülnek a jókora tárcsáktól. És
ennyit dolgozik az xDrive.
A tökéletes semmi, ez lesz felvésve a fejfájára, ha majd
egyszer antigravitációs intim betéteken közlekedünk.
Hallod, Fehér? Dolgoznak a kazánban? Nem válaszolsz, persze,
csak mész és mész, ahol kanyar van, ott kanyarodsz, ahol lassítani
kell, fékezel. Bosszantó tudsz lenni néha. Négy órája megyünk már,
ott egy kamionparkoló, bedobok egy kávét. Hmm...eléggé kihalt, és hogy
csúszik!
Na, mi lesz? Gáz... semmi. Ez nem igaz. Visszahűtöm
a motort egy kicsit, lehúzom az ablakot, így, melegen nagyon halk
tud lenni.
Ezt te mindenhol tudod, mi, te szemétláda, hó, jég nem zavar? Még
Bíró Ica olajos hasáról is kilőnél a francba, mi? Megpaskolom
az oldalát és elcsúszkálok a kútig.
Bedobok egy erős feketét, leveszek a polcról egy félliteres
ásványvizet meg egy ’63-as Felicia-modellt. Néha egész jó dolgokra
bukkan az ember, az éjszakás kutassal pedig válthat egy-két szót,
mielőtt továbbmegy.
Wiedersehen! Közben eleredt az eső, de kitoltam a hideggel,
esélye sincs kihűlnie a beltérnek, a REST feliratú gombot
megnyomva a már álló motor maradék hője az utasteret fűti, nem
tudom meddig - 20 percet kibírt. Megyünk tovább, gázolunk a fekete
szurokban, töröl az automata ablaktörlő, hagyja megázni
a szélvédőt, nem kapkodja el. Valahol a hegyek között vág át
az út, egybevág vele a Misty Mountain Hop. A 7.1-es
hifirendszert nem tudom, ki hangolta össze, de Plant szavai tisztán
jönnek a műszerfalból:
Hey, Boy, do you wanna score?
Közben már ömlik az eső, ebben a sötétségben,
a reflektorok fényénél csíkokká olvadnak össze a cseppek,
mint egy noir képregényben. A választóvonalak monoton ritmussal
tűnnek el a hosszú motorháztető alatt. Szinte látom oldalról
a tömpe, fehér orrot, a szigorúan metszett fényszórót, ahogy
a fényben felcsillan, majd szétcsattan rajta a víz. Fekete,
fehér és szürke az egész világ,
Sin City meets Lost Highway, az atmoszféra tökéletes.
Te pedig, Fehér, azzal a hideg, rezzenetlen nézéseddel, na te
vagy Rutger Hauer. Tudom, tudom, holland volt, de nem érdekel.
Ugyanolyan szúrós, mozdulatlan halarc. Haha, Rutger, mostantól ez
a neved.
Lassan odaérünk,
jó lesz lepihenni, gondolom, te nem vagy fáradt, neked mindegy, mi?
Elhordoznál itt engem évekig, mint a kis Butch apja az órát
a seggében? Tényleg, nem vagy éhes? Na ne hülyéskedj, 8,2? Mit ne
mondjak, nem vagy iszákos Rutger, nekem csak jó, lelked rajta.
Megérkeztünk, csinálj úgy, mintha pihennél.
Reggel. Kiléptem a bejáraton, ez meg már ott áll vigyázzban.
Izzítás nélkül pöccen, aztán fejest ugrunk a városba. Egyik
hivatal, másik hivatal, ebéd, millió kilincs és millió ismerős. Alig
vártam már, hogy újra úton legyünk. Közben intermezzo: gépész barátom
telephelyén óriási parkoló, 10-15 centiméternyi friss hóval, Rutger
megint hozta a formáját, nem történt semmi. Kikapcsolt DSC-vel is
csak forgott-körözött kisebb-nagyobb íven. Frusztráló.
Végre indulunk vissza. Előtte még kap egy mosást és porszívót, pedig
tudom, hogy tíz perc múlva a hátsó üvegen nem lehet majd kilátni,
és az örökös spricnizés újabb 12 liternyi folyadékot emészt fel. Ennyi
azonban kijár neki. Ismerős környéken tekergünk, és ezúttal nem
a gyorsforgalmi felé indulunk. A közeli falu után egy
tökéletesen belátható szerpentin visz fel a mögötte lévő hegyre,
onnan csak pár perc a főút.
Most jöhet az M futómű. Hosszú jobbkanyar, a végén erősen
szűkülő ívvel, ráadásul emelkedik, és a végén ott egy ugyanilyen
bal. Sosem mentem még ilyen gyorsan be, a jobbos felénél már
éreztem, hogy nagyon tart az ülés, Rutger pedig csak húzta az ívet,
mint a hegesztő, jól kiengedtem és durván húztam be a szűkbe
a végén, majd azzal a lendülettel már ment is balra
a kormány, tökéletes hinta sikeredett, alig hallhatóan nyikkantak
a gumik, a kullancs kiröhögött.
Nincs értelme, menjünk haza. Szerencsére nem esett, felszáradt
az út is, de még így is sötét volt már, mire az országba visszaértünk.
Fáradt voltam, és a pokolba kívántam a huszadik, 2 km/óra
sebességkülönbséggel másikat előző kamiont. Nem egész 150 kilométerre
volt Budapest, mikor megálltam aludni egyet.
Nem éri meg, ha már eddig kihúztam, ne azon az egy óra alváson
múljon a szaros életem. Újabb kamionparkoló, osztott
üléstámlák le, roló összetekerve, szunya.
Olvasóink írták
Kívülről nagyon szép autó, főleg elölről a hátulja kicsit
érdekesre sikerült(a limuzin szebb). De mindent összevetve ez a
sportvagon stílus nekem bejön.
Írjon ön is
ítéletet !
Másfél órát aludtam végül a csomagtartóban. Egy kis friss víz
a mosdóban jól esett, és egy ébresztő kávé is kellett. Visszafelé
tartottam a parkolóba, mikor a hidegben végre magamhoz
tértem. Ott állt a lámpa alatt, készen, mint mindig.
Jól néz ki ez a Rutger, bitang jól. Kicsit finomították
a Bangle-játékot, és most lett igazán ütős. A fényszórók,
a tömpe orr, a motorháztetőre felkúszó vesék és az
oldalvonalak, a hátratolt kabin és az erősen döntött szélvédő
mind-mind hátrafelé tart, mintha a menetszél fújná őket folyton.
Szebb a kombi, nincs vita. Megmaradt a tető íve, lehetett
vele játszani, odahúzni, szűkíteni, adni neki még valamit, ami
a sedannak hiányzik, minden vonal valahol kezdődik és valahová
tart, így lett kerek.
Végignéztem rajta még egyszer.
Nagy vagy, Rutger.
És ha tudni szeretné, miért is csörgetünk nemsokára
rabláncot, olvassák el az írás
blogposztját .
Nincs objektív verdikt. Szubjektív verdikt van. A BMW 330xD
a legjobb dízel kombi, amiben valaha is ültem. Hibája nincs,
hiányossága igen, de ez erősen nézőpont kérdése. Az M-Packet része
a csodálatos sportülés és a futómű, ami bőven nélkülözhető.
A csomagteret kicsinek mondja az ortodox kombis, másnak bőven
elég. A hátsó ülésen gond nélkül elfér két felnőtt, a trükk
a süllyesztett, enyhén hátradöntött ülőlap. Számolni kell azzal,
hogy a két hátsó ajtó kicsi, könnyen koszos lehet a kosztüm
vagy a zsakett. Pár óra kérdése, és mindez megszokható, pár óra
kérdése, és mindez el is van felejtve, mert ez a bor beérett. Ne
vegye meg az, aki tág horizontot és óriási teret akar, mert ez öltöny,
nem rekamié.
Méghozzá drága. Kétség sem fér hozzá, de minden egyes forint
értelmet nyer. A motor (csak bírja sokáig) bivalyerős, lelkesen
pörög, és mindeközben civilizált marad, a mások által ok nélkül
kritizált váltóval semmi gond sincs, ha tudomásul vesszük, hogy nem egy
dupla kuplungos, ezersebességes csoda, hanem csak egy tisztességes
automata. A fékek nem fáradnak, az egész autóval igen-igen hamar
összeszokik az ember. Az egyetlen erős, dízel kombi, amelyik helyet
csinált magának nálam.
Van
újabb, van
nagyobb, de
egyedül érted adnék ennyi pénzt, Rutger.
További cikkeink
