Amikor az amerikaiak (az igaziak, nem a mi kis fantáziajátékunk szereplői) atombombákat dobáltak szegény Japánra, még nem sejtették, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a legnépszerűbb Amerikában eladott autó a Toyota Camry lesz. Valószínűleg Hirohito császár sem sejtette, különben hamiskás mosollyal félretolta volna a Pearl Harbor elleni támadás terveit.

Márpedig a Camry eladási bajnok lett, helyi szóval bestseller. Hazai pályán agyonverte a helyi konkurenciát, mindenben lemásolva az amerikai tömegautót, csak történetesen sose romlott el. Az amerikai nép szégyenében háromtonnás teherautók vásárlásába menekült.

A Camry és Nissan Maxima-féle nagytestű átlagautó Amerikában zseniális: átlagos az ára, átlagos a mérete, kicsi a fogyasztása és nagyon megbízható. Európában viszont kicsit nagy, kicsit egyszerű, az ára értelmezhetetlen, de nagyon megbízható. Mifelénk a Camry luxusautónak számít testméretileg, ámde nem presztízsileg. Árilag viszont majdnem.

Külsőre voltaképpen megnyerő, mindenképpen jellegzetesebb és modernebb elődjénél, pont olyan, amilyennek egy kicsit európaias, Amerikára szabott japán autót elképzel az ember. Elöl felhúzott cicaszemeket kapott, mint minden második autó mostanában, de az orr fickós és karakteres. Középen némileg testes, hátul pedig elkecsesedik, a vonalakban nincs hiba.

No de belül. Belül vigasztalanul üvölt a helyi karakterek összeegyeztethetetlensége, egy lázálmos szakácslegény ilyennek képzeli a szusi hamburgert. Van egyfelől a (mára kihaltnak hitt) standard japán kudarckerülő minőség-unalom-egyszerűség, másfelől pedig amerikai arányok és vérfagyasztó műfa minden mennyiségben. Ne csodálkozzunk ezen, egy országban, ahol a cipőpertlire kötött sast formáló alpakka western nyakkendő és a hidrogénbe mártott, ráncfelvarrott kisnyugdíjas divatosnak mondható, ott az autóbelső is lehet érdektelen és felvágós egyszerre.

A dolog japán része rendben van, az egyszerű vonalak és a jófajta műanyagok egy középkategóriás autóban tűrhetően elmennének, de egy presztízsméretű limuzinban a leginkább laminált fóliának tűnő műfa és a szomorúan morzsolódó kézifékkar-porvédő hátborzongató.

A kutya pediglen éppen itt van elásva: a Camry nem presztízsautó. Van olyanja is a Toyotának, csak máshogy hívják: Lexus. És tényleg, a Lexus bizony nem így fest belülről, hanem pompásan. Még a legkisebb is. A Camry egy (kis)polgári autó egy olyan országban, ahol a (kis)polgár nem akkora, mint nálunk.

Van benne minden hasznos elektromos ketyere az esőérzékelőtől a tempomaton és az ülésfűtésen át a digitális légkondiig, kétfázisú első, oldal- és függönylégzsákok, ABS, elektromos ülésállítás és napfénytető, de például állandó vesszőparipánk, a "csak azért se tesszük bele" automata ablakemelő itt is kimaradt, a sofőrt leszámítva. Ahogy kimaradt a kormány ki-be tologatásának lehetősége is, ami ebben a kategóriában teljesen érthetetlen.

De most jönnek a jó hírek. A beltér természetesen gigantikus és nagyon kényelmes, elöl és hátul egyaránt. A hátsó lábtér tekintélyes, elöl pedig Lajcsi, a népszerű dalonc is kiválóan elférne. Ha a kétes esztétikumtól eltekintünk, az anyagok jók, és a Camry makulátlanul össze van rakva. Soha sehol semmi nesz, leszámítva a rádiót.

A CD-s rádió váratlan remekmű, a szerkesztőségünk által eddig hallott gyári hifik legjobbika. Szépen, természetesen szól, igényes autóhifin edzettek is kedvelni fogják. Itt kezd előbújni a Toyotaság a Camryből, amikor a dolgok egyszer csak működni kezdenek, és szolgálat közben az autó hihetetlenül megszeretteti magát.