A minap a szervizben a szakik nemrég vásárolt BMW-m elkorhadt akkutartó lemezét - 24 év nagy idő - hegesztették vissza, közben a műhelyben dolgozó két legkisebbik fiú egyikével beszélgettem mindenféléről, konkrétan valahogy épp nem mondjuk az agy temporoparietális átmenetéről , hanem véletlenül épp autókról. Az én öreg kedvencemet kitárgyaltuk, aztán az ő büszkeségére terelődött a szó.

Megkérdezte, nincs-e kedvem írni 160 lóerős, 1,6 literes VTEC-motoros Civicjéről. Dehogy nincs, mondtam, hiánypótló anyag lenne használtteszt-rovatunkban. Hátrasétáltunk az udvar végébe, megnéztük az autót, közben feltűnt a közelben egy 323-as BMW. Az kié? Tesómé. Milyen motor is van benne? 2,5 literes, 170 lovas. Na, mondom, akkor kérdezzük csak meg, mit szólna a gazdája, ha ezt is odaállítanám a Civic mellé. Azt szólta, hogy rendben.

Négy-négy ajtó, klasszikus szedánforma, nagyon hasonló méret, nagyon hasonló teljesítmény, teljesen más jellem. A BMW nagy, nehéz, vaskos, masszív, karakteres, látványosan drága és német. A Honda kecses, könnyed, légies, simulékony, láthatóan távol-keleti és egyértelműen nem presztízsautó. A BMW hátsókerék-hajtású, két és fél literes, hathengeres, konzervatív, klasszikus. A Honda fronthajtású, 1,6-os, négyhengeres, pörgős kis blokk van benne, a modern, vállalkozó kedvű mérnöki munka gyümölcse. Egész máshonnan közelítik meg a 160-170 lóerőt, az azonos végsebességet, a hasonló gyorsulást. Méltóságteljes cirkáló áll szemben egy izgága rizsrakétával, tagbaszakadt sörhasú bajor egy apró, vékony, sportos szamurájjal. Melyik jobb? Melyik gyorsabb? Sőt, melyik KÉNE?

A Civic

Először a Hondát jártam körbe. Hatodik generációs Civic, 1996 és 2000 között gyártották a modellt, így '96 decemberében készült tesztautónk fajtájának egyik korai példánya. Az autó nem egészen a korabeli katalógusfotók háromdimenziós megtestesülése, eleve elöl nyolc (!), hátul hat centivel alacsonyabban ül bizonyos rugócseréknek köszönhetően. Fényszóróit is kicserélték, a vetítőlencsés lámpák az E-Bayről származnak. Valami húsz euróba került a kettő, hibásan. Sokat kellett forrasztgatni, gyógyítgatni őket, amíg beépülhettek a Civic arcába. A légbeömlő nyílások burkolata sem egészen gyári, hátul pedig a 60 mm átmérőjű kipufogórendszer öblös vége hivalkodik.

A motortérben mindössze egy sportlégszűrő a változtatás. Az alapállapothoz, a 160 lóhoz képest érdemi változást, irdatlan teljesítménynövekedést nem tapasztalni a könnyebb légzés dacára sem, viszont a hang, az derék. És 5500-nál még derekabb lesz, de erről majd később.

Odabent a kabinban ásításra ingerlő unalom fogad. Átlagos japán autóbelső a kilencvenes évekből, alig nívósabb, mint az első Mi Autónk valamely jobban felszerelt példánya. Plüssülések, tipikus tömeggyártott japán bajszok, kormány, kilincsek, kapcsolók, műszerek, és persze a Civicben is akad még tolókar a fűtés-szellőzés kapcsolótömbjében, pedig ez '96-ban már nagyon nem számított divatos megoldásnak. A passzív biztonság, ahogy egy tízéves Hondától elvárható, kimerül két légzsákban és két hátsó fejtámlában.

Különben nincs vele baj, elöl kifejezetten kényelmes, minden elérhető, könnyen kezelhető, ergonomikus, és az egyenjapán extrák is praktikusak. Négy elektromos ablak, villanytükör van benne, utastérből nyitható a tanksapka és a csomagtartó. No meg persze ott a Szent Japán Kvarcóra is a középkonzolon. Hátul már rosszabb a helyzet, magam mögé épp csak befértem, de ujjamat már csak az üléstámlába nyomva tudtam beerőltetni a térdem elé.

A 410 literes csomagtér java részét egy mélynyomó ládája foglalja el: nem is értem, hogy sikerült beerőltetni a rettentő keskeny nyíláson. Tán a ledöntött hátsó támlák feltárta résen át. Vagy odabent szerelték össze. Nincs burkolat, kárpit sem a motorháztető, sem a csomagtérajtó belsején, előbbit karral, kézzel kell kitámasztanunk, utóbbit primitív rugós mechanika tartja nyitva.

A Hármas

1998-as autó, az E46-os széria egyik első darabja. Míg a Honda a kortárs sorozat óta már két generációt lépett előre, ezt a Hármast még csak tavaly váltotta le az új nemzedék, az E90-es. Sokkal modernebb, divatosabb hatású, láthatóan újabb autó (kis csalás: a gyári sárga indexburákat a tulaj átlátszóra cserélte), pedig ugye évekig gyártották egymás mellett is őket. De nem csak ennyi a különbség köztük

A BMW egész más tészta. A dizájn csak egy dolog, van, akinek ez komolyabb, súlyosabb, masszívabb megjelenés sokat jelent, van, aki előnyben részesíti a Honda sportos könnyedségét. De a BMW minden részletében, hogy is mondjam, előkelőbb. Már a kilincsek fogása is más. Az ajtók döndülnek, nem csattannak. Fabetétek, krómok, és persze védjegyek mindenfelé: vese, Hofmeisterknick, emblémák tömkelege. Sokkal-sokkal márkaöntudatosabb autó, mint a Civic, de az is igaz, hogy a maga idejében csaknem kétszer annyiba is került.