Nem csak luxus - '92

2004.03.17. 12:04
Francia autót általában három szempont alapján vesznek embertársaink: esztétika, ergonómia és viszonylag alacsony ár. A Renault-Peugeot-Citroën triumvirátus termékeinek nagy része sajnos sohasem tartozott a legtartósabb technikát felvonultató gépkocsik közé. Nem mintha nem tudnák, hogy kell jó autót összehozni.
csik.jpg

Nézzünk szét az utcán, ott a legendás Peugeot 205 GTI, a Renault 5 turbo, nem is beszélve a Williams Clióról, de én a VTS Saxót is ide sorolnám. Ha a versenysportot nézem, ott is találok csemegét szép számmal, lásd a Renault Forma—1-es, a Forma Renault V6 bajnokság versenyautóit vagy a WRC Peugeot-kat és Citroeneket. Ezek tényleg jó kis kocsik, megszilárdítják a francia autóipar renoméját a nemzetközi helyzetben, ami — mint tudjuk — egyre fokozódik.

Ezek szerint nem a szaktudás hiányzik, hanem valami egészen más. Mindenki azzal főz, amije van. Franciaországban, bár tudják, hogyan rakjanak össze egy ütőképes autót, úgy látszik, arról már fogalmuk sincs, hogyan szervezzék meg a gyártást, hogy a technika jó, az autó mégis rentábilis legyen. Vegyük példának bármelyik Peugeot váltót, de említhetem a 172 lóerős Clio Ragnotti-modelleket, amik az itthon megrendezett Renault Clio-kupában futnak, és láthatjuk, hogy megbízhatatlanságukkal mennyi borsot törnek használóik orra alá.

Ezért fektetnek hát oly nagy hangsújt a dizájnra és a reklámra. Amikor az általunk vizsgált kisautót gyártották, nem biztos, hogy ő volt a legmenőbb — gondoljunk csak a 150 lovas, mindent vivő Williamsre — de ha valaki nem a gyorsaságra, hanem a kényelemre hajtott, az egyértelműen a Baccarát választotta. Belezsúfolták az összes létező extrát, ami egy ilyen törpében elférhet.

Az említett szempontok közül sajnos csak kettőnek felelt meg, hiszen szépen megkérték az árát. Statisztika ugyan nem áll rendelkezésemre, de úgy gondolom, túl sokat nem adhattak el belőle. Szerencsére mára mindhárom kritériumnak tökéletesen megfelel. Kívülről még sehol semmi árulkodó jel. Szépnek mondható, letisztult, egyszerű forma, laposan kacsintó fényszórók.

Messziről a színre fényezett lökhárítókon és a ködlámpákon kívül nem láthatunk semmi különöset, ha csak azt nem, hogy tesztautónk motorháztetője — egy kábé két héttel ezelőtt elkövetett apró, de sajnálatos figyelmetlenség következtében — ideiglenesen matt feketében pompázik. Közelebbről már azt is megfigyelhetjük, hogy a két oldalsó indexlámpához egy-egy cifra B betű is dukál, hátul meg egy teljes "BACCARA" felirat virít a jobb oldali féklámpa mellett.

Miért a hangzatos elnevezés? Nem kell sokat gondolkodni, elég ha könnyed mozdulattal kinyitjuk az ajtót, azon nyomban az esztétikai illetve technikai különlegességek egész regimentje ront ránk. Van itt bőrülés, a sofőrnek még állítható deréktámasz is dukál. Oldaltartás egyáltalán nincsen, de sem a motor, sem a futómű nem indokolja ezt, így hát nem róhatom fel hibának, sokkal fontosabb, hogy kényelmesen utazhatunk — ketten. Nem is fizikailag, inkább pszcihológiailag tartom elképzelhetetlennek, hogy hátra hárman beüljenek. Még két felnőtt ember is csak komoly kompromisszumok árán helyezkedhet el, főleg ha testesebb személyekben gondolkodunk.

A gyerekek viszont önfeledt fetrengés közepette csokizhatják le a kényelmes és könnyen tisztítható bőrfoteleket. A luxus további félreérthetetlen jele a fabetét, amitől a középkonzol és az ajtók is díszlenek, sőt, a váltógomb is ezekkel harmonizál. A műszerfal kissé túlzsúfolt, elsőre nehezen áttekinthető, cserében viszont — némi elmélyült tanulmányozás után — megannyi fontos és érdekes információval szolgál, még a külső hőmérsékletet is leolvashatjuk róla.

Az ablakok — elöl — természetesen elektromosak, csakúgy, mint a tükrök. Komfortérzetünket tovább fokozza a klíma, és a kormány mellől vezérelhető, kiváló minőségű Blaupunkt magnósrádió. Személyes kedvencem a kalaptartó alá illesztett cipzáras öltönytartó. Sose használnám — sem az öltönyt, sem a tárolót —, praktikusságában sem hiszek, valamiért ugyanis nem terjedt el széles körben, mégis egészen magával ragadott.