És ez egy legenda
Teszt: Corvette C6 Convertible - 2006
Itt ülök a tévéből ismert fejemmel, szégyentől vörös arccal az univerzum legkivagyibb autójában. Az utcán parkolok, mert nem mertünk leállni vele a szerkesztőség mélygarázsába, nehogy a lehajtón leszakadjon a földet súroló orra. Újpest minden járókelője rajtam röhög. A tető félig nyitva, az egyik kezemmel értetlenül lökdösöm, a másikkal ész nélkül nyomom a nyitógombot. Se fel, se le. Csak a rohadt sípolás, meg a feliratok a műszerfalon. Ez az ötödik ilyen perc. Szakad rólam a víz. Hol van ilyenkor egy jó deo stift?
Én vagyok a hülye, hogy azt hittem, nem kell átnyálaznom egy 400 oldalas kézikönyvet egy kabrió tetejének kinyitásához. Nyitottam már párat. Most pedig itt gubbasztok, vigyorgó munkások és somolygó virágáruslányok gyűrűjében, az ölemben egy Biblia vastagságú könyvvel egy megveszekedettül bimbammoló autóban, lökdösök, tuszkolok és gombokat nyomkodok, izzadok és szentségelek. Az autósújságíró az élet császára, nem vitás.
Utólag minden egyszerű. Gyújtást ráadni. Kéziféket behúzni. Fent egy kart lehúzni, elfordítani. Utána a tetőt kézzel feltolva félig kinyitni. Ekkor az ablakok maguktól lemennek. Utána megtalálni egy gombot, ami teljesen máshol van, a kormánytól balra, lent. És megnyomni a másik felét, azt, amire nem gondolnék. És nyomni, nyomni. Ekkor beindul a villanyosság, és a Corvette lassan elteszi a vásznat a fejünk fölül a fenekébe. A szerkezet közben olyan hangot ad, mintha egy sötét szobában véletlenül egy újszülött macska-családra lépne az ember. Vonyít és vernyákol, aztán szomorúan elcsendesedik.
Ideje megindulni, a menetszél majd végre kiszárítja a pólóm. A hatliteres V8 gombnyomásra indul, kellemes röffenéssel, amit azonban nem hallunk a biztonsági öv bekötésére figyelmeztető gongütések miatt. Én mindig bekötöm magam, de mindig indítás után, hogy addig is ketyeghessen, melegedhessen a motor. A Corvette ilyenkor büntet, nem ad esélyt az önveszélyességre.
Az első méterek finoman idegborzolóak, a C6 szélesebbnek érződik a Dunánál, pedig direkt kisebb, mint az elődje. A kuplung kemény és harapós, a váltó nehézkes és masszív, a futómű ráz, mindenen érezni, hogy rettenetes erőhatások elviselésére méretezték. A maga amerikai módján tulajdonképpen szovjetes az egész, csak szebb.
Szépnek azért nem egyértelműen szép, engem például meglep, hogy a pénzükért értéket váró öntudatos amerikai vevőket nem zavarja, hogy olyan autót kapnak, aminek gyakorlatilag egyáltalán nincs hátulja. Eleje és oldala van, kemény élekkel és gyönyörű ívekkel, aztán hirtelen 4 lámpával és kipufogóval vége van, mintha ott érte volna az ebédszünet a dizájnert. Így is lenyűgöző jelenség, de furcsa, furcsa. De ha már megy, nem is ez a lényeg.
A motor az első métertől fantasztikus. Abszurd, de színigaz: városban boldogan eljárhatunk a gázpedál érintése nélkül. Alapjárat és 1000-es fordulat között (nem túlzás, nem ámítás) bejárható a teljes városi tartomány, csak váltogat az ember, és nevet. Jó dolog a hat liter. Olyan komikusan könnyedén megy, mintha karosszéria helyett csak egy amerikai zászlóba lenne csomagolva. A hatodik fokozat 40-től 300 km/h-ig használható.
Megállok az első pirosnál. A napszemüveg rejtekéből, csak szemgolyót mozdítva körbelesek: mindenki engem bámul. A szomszéd furgon atlétás utasa, a szembejövő összes autó összes utasa, minden gyalogos a zebrán. És a négy csaj a járdán mellettem. A többség láthatóan utál. De mindenki irigyel. A lányok pedig illegve viháncolnak. Helyesek.
Rám dudálnak hátulról, váltott a lámpa, amíg bambultam. Gyorsan tolok egy egyest. Nincs meg. Megint. Megint nincs meg. Duda. Újra kuplungolok, felfeslő tricepsszel berakom végre, és komikus csikorgással kilövök a kereszteződésbe. Én vagyok az International Pojáca of the Year 2006, köszönöm anyámnak, apámnak, a manageremnek és a jóistennek, köszönöm.
Ha már egyszer mozog, a Corvette nagyon kellemes közlekedési eszköz. Csendes, civilizált, férfias, de jól kezelhető. Jó benne ülni, jó érezni a pokoli erejét, és nem kihasználni. Pár városi kilométeren át csak szokom, és idegenkedem, de kedvelem. Aztán az Árpád hídon véletlenül kiürül előttem egy sáv, én pedig odalépek, és leszakad az arcom. Kettesben voltam, háromezer körül, a belső sávban, amikor a gázra léptem. Mire sikoltva leugrottam róla, 120-szal repültem a külsőben. Hogy hogyan kerültem oda, azóta sem tudom. Egy biztos, a két állapot között nem telt el érzékelhető idő.
A továbbiakban önmegtartóztatok, és szinte normálisan megyek, csak a budai úthibákon áthajtva akad benn néha a lélegzetem. Miközben a reszkető, dobáló autóban hajtok egy főútvonalnak minősített sziklakertben, a fejem felett az önkormányzati választás polgármesterjelöltjeinek a képei suhannak el a póznákon. Elátkoznám mindet, de nem tudom, épp melyiket szidom, mert a rázkódástól nem tudom elolvasni a neveket, és nem merem levenni a szemem az útról, nehogy hirtelen a járdán találjam magam egy nyomvályútól.
A Totalcar címlapjáról ajánljuk
Belsőség Kína ellen nincs orvosság
