És ez egy legenda

Teszt: Corvette C6 Convertible - 2006

Adatlap Chevrolet Usa Corvette Convertible - 2006

  • 5967 cm3-es,V 8 hengeres benzines
  • 404 LE @ 6000 rpm
  • 546 Nm @ 4400 rpm
  • 6 seb. kézi
  • Gyorsulás 0-100 km/h-ra:
    4.3 másodperc
  • Végsebesség:
    300 km/h
  • Kombinált fogyasztás:
    13.0 l/100km
  • Városi fogyasztás:
    19.8 l/100km
  • Országúti fogyasztás:
    9.1 l/100km
  • 21 765 000 Ft
Ha még egyszer csilingelni kezdesz, felgyújtlak, mint egy kupac avart. Még egy hang, egyetlen istenverte figyelmeztető üzenet a műszerfalon, és lángolni fogsz, míg le nem olvad az üvegszálas műanyag tested a fémvázadról és a négyszáz lovas V8-asodról. Te amerikai díszmajom, te.

Itt ülök a tévéből ismert fejemmel, szégyentől vörös arccal az univerzum legkivagyibb autójában. Az utcán parkolok, mert nem mertünk leállni vele a szerkesztőség mélygarázsába, nehogy a lehajtón leszakadjon a földet súroló orra. Újpest minden járókelője rajtam röhög. A tető félig nyitva, az egyik kezemmel értetlenül lökdösöm, a másikkal ész nélkül nyomom a nyitógombot. Se fel, se le. Csak a rohadt sípolás, meg a feliratok a műszerfalon. Ez az ötödik ilyen perc. Szakad rólam a víz. Hol van ilyenkor egy jó deo stift?

Én vagyok a hülye, hogy azt hittem, nem kell átnyálaznom egy 400 oldalas kézikönyvet egy kabrió tetejének kinyitásához. Nyitottam már párat. Most pedig itt gubbasztok, vigyorgó munkások és somolygó virágáruslányok gyűrűjében, az ölemben egy Biblia vastagságú könyvvel egy megveszekedettül bimbammoló autóban, lökdösök, tuszkolok és gombokat nyomkodok, izzadok és szentségelek. Az autósújságíró az élet császára, nem vitás.

Utólag minden egyszerű. Gyújtást ráadni. Kéziféket behúzni. Fent egy kart lehúzni, elfordítani. Utána a tetőt kézzel feltolva félig kinyitni. Ekkor az ablakok maguktól lemennek. Utána megtalálni egy gombot, ami teljesen máshol van, a kormánytól balra, lent. És megnyomni a másik felét, azt, amire nem gondolnék. És nyomni, nyomni. Ekkor beindul a villanyosság, és a Corvette lassan elteszi a vásznat a fejünk fölül a fenekébe. A szerkezet közben olyan hangot ad, mintha egy sötét szobában macskára lépne az ember. Nyávog és vernyákol, aztán szomorúan elcsendesedik.

Ideje megindulni, a menetszél majd végre kiszárítja a pólóm. A hatliteres V8 gombnyomásra indul, kellemes röffenéssel, amit azonban nem hallunk a biztonsági öv bekötésére figyelmeztető gongütések miatt. Én mindig bekötöm magam, de mindig indítás után, hogy addig is ketyeghessen, melegedhessen a motor. A Corvette ilyenkor büntet, nem ad esélyt az önveszélyességre.

Az első méterek finoman idegborzolóak, a C6 szélesebbnek érződik a Dunánál, pedig direkt kisebb, mint az elődje. A kuplung kemény és harapós, a váltó nehézkes és masszív, a futómű ráz, mindenen érezni, hogy rettenetes erőhatások elviselésére méretezték. A maga amerikai módján tulajdonképpen szovjetes az egész, csak szebb.

Szépnek azért nem egyértelműen szép, engem például meglep, hogy a pénzükért értéket váró öntudatos amerikai vevőket nem zavarja, hogy olyan autót kapnak, aminek gyakorlatilag egyáltalán nincs hátulja. Eleje és oldala van, kemény élekkel és gyönyörű ívekkel, aztán hirtelen 4 lámpával és kipufogóval vége van, mintha rosszkor jött volna az ebédszünet. Így is lenyűgöző jelenség, de furcsa, furcsa. De ha már megy, nem is ez a lényeg.

A motor az első métertől fantasztikus. Abszurd, de színigaz: városban boldogan eljárhatunk a gázpedál érintése nélkül. Alapjárat és 1000-es fordulat között (nem túlzás, nem ámítás) bejárható a teljes városi tartomány, csak váltogat az ember, és nevet. Jó dolog a hat liter. Olyan komikusan könnyedén megy, mintha karosszéria helyett csak egy amerikai zászlóba lenne csomagolva. A hatodik fokozat 40-től 300 km/h-ig használható.

Megállok az első pirosnál. A napszemüveg rejtekéből, csak szemgolyót mozdítva körbelesek: mindenki engem bámul. A szomszéd furgon atlétás utasa, a szembejövő összes autó összes utasa, minden gyalogos a zebrán. És a négy csaj a járdán mellettem. A többség láthatóan utál. De mindenki irigyel. A lányok pedig illegve viháncolnak. Helyesek.

Rám dudálnak hátulról, váltott a lámpa, amíg bambultam. Gyorsan tolok egy egyest. Nincs meg. Megint. Megint nincs meg. Duda. Újra kuplungolok, felfeslő tricepsszel berakom végre, és komikus csikorgással kilövök a kereszteződésbe. Én vagyok az International Pojáca of the Year 2006, köszönöm anyámnak, apámnak, a manageremnek és a jóistennek, köszönöm.

Ha már egyszer mozog, a Corvette nagyon kellemes közlekedési eszköz. Csendes, civilizált, férfias, de jól kezelhető. Jó benne ülni, jó érezni a pokoli erejét, és nem kihasználni. Pár városi kilométeren át csak szokom, és idegenkedem, de kedvelem. Aztán az Árpád hídon véletlenül kiürül előttem egy sáv, én pedig odalépek, és leszakad az arcom. Kettesben voltam, háromezer körül, a belső sávban, amikor a gázra léptem. Mire sikoltva leugrottam róla, 120-szal repültem a külsőben. Hogy hogyan kerültem oda, azóta sem tudom. Egy biztos, a két állapot között nem telt el érzékelhető idő.

A továbbiakban önmegtartóztatok, és szinte normálisan megyek, csak a budai úthibákon áthajtva akad benn néha a lélegzetem. Miközben a reszkető, dobáló autóban hajtok egy főútvonalnak minősített sziklakertben, a fejem felett az önkormányzati választás polgármesterjelöltjeinek a képei suhannak el a póznákon. Elátkoznám mindet, de nem tudom, épp melyiket szidom, mert a rázkódástól nem tudom elolvasni a neveket, és nem merem levenni a szemem az útról, nehogy hirtelen a járdán találjam magam egy nyomvályútól.

A Corvette futóművét piszok gyorsra tervezték, ami keménységet jelent. A rugói valami érthetetlen hagyományőrzés miatt keresztben álló laprugók, kompozit űranyagból, ami modern, de ezt a megoldást az autóipar akkor is a Trabantban használta utoljára, tényleg. A mai mérnöki tudomány minden marhaságon úrrá tud lenni, de ebből a felállásból a 300-zal kanyarodás és az itthoni közutak elviselése egyszerre nem hozható ki. Ezért a Corvette néha egyenesen fáj.

Az első utam egy rózsadombi bevásárlóközpontba vezet, hova máshova. A garázslejárón természetesen leér az orra, ahogy leér egy véletlenül az útra ejtett százforintoson is. Ha erősen fékezünk, egy papír kétszázason is fennakad, esküszöm. Szerencsére a legalján puha koptatócsík van, és még nem szakadt szét teljesen, lejutok. Beállni háromból sikerül, mert a fordulókör is inkább az indianapolisi versenypálya ováljára van méretezve. És igazuk is van: mi a francnak parkolói szlalomozásra optimalizálni egy kormányművet, ha amúgy sem tud kiszállni az ember?

Nekitámasztom az ajtót a szomszéd autónak, az elektromos ülés automatán hátrasiklik, aztán valahogy kivergődök a résen. Szerencsére a nyáron leadtam az irodistahájam nagyját, különben most is ott kapálóznék a küszöb és az ajtó közé szorulva. Befizetek pár számlát, televásárolok pár cekkert és visszatérek. A kulcsot nem kell elővenni, az autó érzékeli a zsebünkben is, és beenged. Egyedül a csomagtartó nyitásához kell a távirányító. Megnyomom, kinyílik , bepakolok. Minden befér, van hely, bár lapos, de ha valami, ez igazán nem számít egy ilyen autónál.

Aztán beülök és indítok. Nem történik semmi. "No fobs detected" - mondja a komputer, és gongat. Kivenném a kulcsot a zsebemből, hogy kézzel bezárjam-kinyissam, hátha az megjavítja, de a kagylóban ülve nem férek a gatyámhoz. Kimászok, előveszem, bezárom, kinyitom, bemászok. Megnyomom, beindul. Végtelen öröm, és micsoda hangorkán! Megint a komputer harangozik, hogy kössem be magam azonnal.

Bekötöm, benyomnám a kuplungot, de nem érem el. Az ülés csak kiszálláskor megy hátra automatikusan, beszálláskor nem megy vissza. Visszaállítom komótosan, kuplungolok, és tolok egy egyest. Nem sikerül. Másodikra beveszi. Háromból kikanyarodok. A rámpán még egy kicsit leverem az orrát, aztán megindulok.

A budai hegyvidék utcácskáin kanyargok egy csodálatos nő felé, hogy egy exkluzív sportautós piknikkel örökre a karjaimba szédítsem. A fekvőrendőrökön legszívesebben kézzel tolnám át a C6-ot, hogy le ne érjen. Óvatos vagyok, nincs is gond. Hússzal kerülgetem a kátyúkat, még hétszer leverem az orrát, aztán már meg is érkezem, leparkolok. A háza előtt lenyitom a tetőt, mert hatásvadász kisköcsög vagyok. Húzom a kart, lököm felfelé, nyomom a gombot. Irtózatos csilingelés: elfelejtettem behúzni a kéziféket, anélkül nem megy. Behúzom, lenyílik. Kiszállok a kaputelefonhoz. Ordító bimbammolás: parkoláskor egyesben hagytam, az nem jó. Rükvercben kell. Visszaülök, nem veszi be. Újra kuplungolok, beveszi. Kiszállok. Megtörlöm a homlokom.

Megérkezik a lány, végre arra használhatom a Corvette-et, amire van: imponálásra. Visegrád, szerpentin, naplemente, jövünk. Ahogy sima útra érünk, a C6 csodás lesz. Minden összeáll, kisimul. Dorombol a motor, semmi jelét nem adja, hogy bármikor leszakítja a fejet egy törékeny női nyakról. Csak a szél vág vissza hátulról borzalmasan, már 70 körül. Jól jönne egy szélfogó az ülés mögött. De nincs.

Kissé kihűlve megérkezünk. A Duna-kanyar fájdalmasan szép. Romantikus pusmogást és olvadt csokoládét idéző tekinteteket vizionálok. Kiszállunk, a tetőt nem csukom be, nem akarok megint elrontani valamit. Megnyomom a távirányítón a csomagtérnyitót, kivenni a piknikszettet. Megint megnyomom. Megint. Nem nyílik. Nem esem pánikba. Visszaszállok, megkeresem a kormány alatt a másik csomagtartónyitó gombot. Visszatartom a lélegzetem. Megnyomom. Kinyílik.

Kivesszük a kellékeket, és megindulunk a vízpart felé. Madarak szállnak, susog a szél, csak mi vagyunk ketten. A nap vörös. Leülünk, megterítünk. 150 méterrel a hátam mögött felordít a Corvette riasztója. Megzavarta a szellő. Kimászok a pármai sonka és az olajbogyó alól, és visszasétálok. Elnémítom. Beülök. Ellenőrzöm, hogy be legyen húzva a kézifék, mert becsukom a tetőt, hogy ne riasszon megint. Beindítom a motort. Felharsan az öv bekötésére figyelmeztető légósziréna. Bekötöm. Becsukom a tetőt. A szám szélet rágom. Kicsit reszketek is. Kinyitom az ajtót. Hangos gongszó emlékeztet, hogy tegyem vissza a váltót rükvercbe. Visszatolom az ülést, hogy elérjem a kuplungot. Visszarakom rükvercbe.

A sárgadinnyeszínű naplementében megesszük az utolsó falat sárgadinnyét, és visszamegyünk az autóhoz. Nem próbálom meg kinyitni a csomagtartót, elfér a cuccunk odabenn is. Nem nyitom le a tetőt. Csak hazamegyünk.

Másnap egyedül vágok neki a szerpentinnek. Most nem a romantika játszik, hanem a 400 ló, az irtózatos fékek és a kínzó futómű. Most végre lehet sportautó a Corvette. Az ereje egészen démoni, 160-nál még olyat rúg, hogy rá kell feszíteni a hasizomra. Sima úton elképesztően tapad és fordul, a HUD-on kivetített adatok szerint bő 0,8 g-vel kanyarodik, és tudna többet, ha merném. Kipróbálom a 4,3 másodperces gyorsulást 100-ra.

Szinte fáj, úgy kell közben koncentrálni, hogy ne gyulladjanak ki a 285-ös hátsó gumik. Az egyes viharosan leforog, a kettesnek gyakorlatilag azonnal vége, a hármas pedig nincs meg. A váltókar ott van elöl, ahol a hármasnak kéne lennie, áll, mint a cövek. A motor pedig üresben ugat tiltáson. Visszahúzom a kart az igazi üresbe, ott középen, ahol a helye van. Aztán megtalálom a hármast. Halleluja.

Elmegyek Csomád, Galgamácsa, Vácegres felé felé, ismerős utak, gyakran járunk arra. Rossz felület, távolsági buszok nyomvályúi, itt hamar kiderül, mit tud egy felfüggesztés. Szegény Corvette-nek most aztán vége van. Menne, mint a veszedelem, a légörvénye kopaszra tépi az őszi fasorokat, de ezzel az úttal nem tud mit kezdeni. Rázkódva, pattogva, dobálva szenved, össze-vissza kóvályog, kilövi magát és kacsázva próbálja megtalálni az egyenest vagy az ívet, de ez nem győzedelmes Blitzkrieg, hanem keserves élethalálharc.

Bekapcsolt elektronikával a túlerőltetésre kicsit kitör, aztán hirtelen megfékeződik és megakad. Sportosra kapcsolt "competitive driving" üzemmódban nagyon jó, elég sokat enged, nem idegeskedik, de még vigyáz. Teljesen kikacsolva pedig biztosan feldriftelne a Kékestetőre, de nekem ehhez még túl értékes az élet.

A kanyarképtelen amerikai autó előítélete hülyeség, a C6 tud iszonyú gyors lenni, mindegy milyen formájú az út. De ezt a tempót a csillapítással, az úthibakezeléssel kombinálni képtelen. Egyszerű, szétkokszolt amerikai futballista, pusztító erővel és hiányos mozgáskultúrával. Egy versenypályán valószínűleg megszorongatna egy Porsche 911S-t is, de a valóságos világ valódi útjain a legolcsóbb Boxster is jobb és gyorsabb alternatíva, és akkor a mechanikai kifinomultság üvöltő német fölényéről nem is beszéltünk.

A teljesítményéhez képest elég olcsó, húszmillió alatt a miénk, de ennek oka van. A béna váltó, a csak egy műfajban jó futómű, a tomboló erőhöz és gyorsasághoz nem elég merev karosszéria mind az autóipar spórolásának árulkodó nyomai. Ezek olyan dolgok, amik nem látszanak semmilyen katalógusból, ehhez durván vezetni kell. És aki nem vezetett még sok ilyen autót, sosem tudja meg, hogy lehet ezt ennél sokkal jobban is csinálni.

Corvette C6 Convertible - 2006

  • 2215
    Nem kéne
  • 2024
    Kéne

A Corvette hazai pályán páratlanul jó vétel, de ez a világ nem a 'Vette hazai pályája. Otthon 11,5 millió forint, annyiért a világ legjobbja, kár hogy nálunk a duplája a vámtól, a regadótól, az áfától meg a felszereltségtől. Fantasztikus karakter, és a motorja önmagában kárpótol egy csomó bénázásáért, de nem a műfaj szupersztárja. Ha valakinek tetszik, válassza a kemény tetős, automata váltós változatot, állítható Magnetic Ride futóművel. A 15,6 literes átlagfogyasztás meglepően alacsony, tekintsük ezt a különösen irritáló fedélzeti elektronika ellentételezésének. Aki beleszeret, vigye, de tudja, hogy nem az eszével választott.

A szerző értékelése ertekeles

Ilyen frusztrálóan erős autót egyöntetű véleményünk szerint sose vezettünk még. A mi útjainkon használhatatlan futómű, a rossz váltó, a kissé olcsó beltér és az idegesítő, megbízhatatlan elektronika lehúzza. A motorja csodás, az ára nem rossz. 3 csillag.