A Corvette futóművét piszok gyorsra tervezték, ami keménységet jelent. A rugói valami érthetetlen hagyományőrzés miatt keresztben álló laprugók, kompozit űranyagból, ami modern, de ezt a megoldást az autóipar akkor is a Trabantban használta utoljára, tényleg. A mai mérnöki tudomány minden marhaságon úrrá tud lenni, de ebből a felállásból a 300-zal kanyarodás és az itthoni közutak elviselése egyszerre nem hozható ki. Ezért a Corvette néha egyenesen fáj.

Az első utam egy rózsadombi bevásárlóközpontba vezet, hova máshova. A garázslejárón természetesen leér az orra, ahogy leér egy véletlenül az útra ejtett százforintoson is. Ha erősen fékezünk, egy papír kétszázason is fennakad, esküszöm. Szerencsére a legalján puha koptatócsík van, és még nem szakadt szét teljesen, lejutok. Beállni háromból sikerül, mert a fordulókör is inkább az indianapolisi versenypálya ováljára van méretezve. És igazuk is van: mi a francnak parkolói szlalomozásra optimalizálni egy kormányművet, ha amúgy sem tud kiszállni az ember?

Nekitámasztom az ajtót a szomszéd autónak, az elektromos ülés automatán hátrasiklik, aztán valahogy kivergődök a résen. Szerencsére a nyáron leadtam az irodistahájam nagyját, különben most is ott kapálóznék a küszöb és az ajtó közé szorulva. Befizetek pár számlát, televásárolok pár cekkert és visszatérek. A kulcsot nem kell elővenni, az autó érzékeli a zsebünkben is, és beenged. Egyedül a csomagtartó nyitásához kell a távirányító. Megnyomom, kinyílik , bepakolok. Minden befér, van hely, bár lapos, de ha valami, ez igazán nem számít egy ilyen autónál.

Aztán beülök és indítok. Nem történik semmi. "No fobs detected" - mondja a komputer, és gongat. Kivenném a kulcsot a zsebemből, hogy kézzel bezárjam-kinyissam, hátha az megjavítja, de a kagylóban ülve nem férek a gatyámhoz. Kimászok, előveszem, bezárom, kinyitom, bemászok. Megnyomom, beindul. Végtelen öröm, és micsoda hangorkán! Megint a komputer harangozik, hogy kössem be magam azonnal.

Bekötöm, benyomnám a kuplungot, de nem érem el. Az ülés csak kiszálláskor megy hátra automatikusan, beszálláskor nem megy vissza. Visszaállítom komótosan, kuplungolok, és tolok egy egyest. Nem sikerül. Másodikra beveszi. Háromból kikanyarodok. A rámpán még egy kicsit leverem az orrát, aztán megindulok.

A budai hegyvidék utcácskáin kanyargok egy csodálatos nő felé, hogy egy exkluzív sportautós piknikkel örökre a karjaimba szédítsem. A fekvőrendőrökön legszívesebben kézzel tolnám át a C6-ot, hogy le ne érjen. Óvatos vagyok, nincs is gond. Hússzal kerülgetem a kátyúkat, még hétszer leverem az orrát, aztán már meg is érkezem, leparkolok. A háza előtt lenyitom a tetőt, mert hatásvadász kisköcsög vagyok. Húzom a kart, lököm felfelé, nyomom a gombot. Irtózatos csilingelés: elfelejtettem behúzni a kéziféket, anélkül nem megy. Behúzom, lenyílik. Kiszállok a kaputelefonhoz. Ordító bimbammolás: parkoláskor egyesben hagytam, az nem jó. Rükvercben kell. Visszaülök, nem veszi be. Újra kuplungolok, beveszi. Kiszállok. Megtörlöm a homlokom.

Megérkezik a lány, végre arra használhatom a Corvette-et, amire van: imponálásra. Visegrád, szerpentin, naplemente, jövünk. Ahogy sima útra érünk, a C6 csodás lesz. Minden összeáll, kisimul. Dorombol a motor, semmi jelét nem adja, hogy bármikor leszakítja a fejet egy törékeny női nyakról. Csak a szél vág vissza hátulról borzalmasan, már 70 körül. Jól jönne egy szélfogó az ülés mögött. De nincs.

Kissé kihűlve megérkezünk. A Duna-kanyar fájdalmasan szép. Romantikus pusmogást és olvadt csokoládét idéző tekinteteket vizionálok. Kiszállunk, a tetőt nem csukom be, nem akarok megint elrontani valamit. Megnyomom a távirányítón a csomagtérnyitót, kivenni a piknikszettet. Megint megnyomom. Megint. Nem nyílik. Nem esem pánikba. Visszaszállok, megkeresem a kormány alatt a másik csomagtartónyitó gombot. Visszatartom a lélegzetem. Megnyomom. Kinyílik.

Kivesszük a kellékeket, és megindulunk a vízpart felé. Madarak szállnak, susog a szél, csak mi vagyunk ketten. A nap vörös. Leülünk, megterítünk. 150 méterrel a hátam mögött felordít a Corvette riasztója. Megzavarta a szellő. Kimászok a pármai sonka és az olajbogyó alól, és visszasétálok. Elnémítom. Beülök. Ellenőrzöm, hogy be legyen húzva a kézifék, mert becsukom a tetőt, hogy ne riasszon megint. Beindítom a motort. Felharsan az öv bekötésére figyelmeztető légósziréna. Bekötöm. Becsukom a tetőt. A szám szélet rágom. Kicsit reszketek is. Kinyitom az ajtót. Hangos gongszó emlékeztet, hogy tegyem vissza a váltót rükvercbe. Visszatolom az ülést, hogy elérjem a kuplungot. Visszarakom rükvercbe.

A sárgadinnyeszínű naplementében megesszük az utolsó falat sárgadinnyét, és visszamegyünk az autóhoz. Nem próbálom meg kinyitni a csomagtartót, elfér a cuccunk odabenn is. Nem nyitom le a tetőt. Csak hazamegyünk.

Másnap egyedül vágok neki a szerpentinnek. Most nem a romantika játszik, hanem a 400 ló, az irtózatos fékek és a kínzó futómű. Most végre lehet sportautó a Corvette. Az ereje egészen démoni, 160-nál még olyat rúg, hogy rá kell feszíteni a hasizomra. Sima úton elképesztően tapad és fordul, a HUD-on kivetített adatok szerint bő 0,8 g-vel kanyarodik, és tudna többet, ha merném. Kipróbálom a 4,3 másodperces gyorsulást 100-ra.

Szinte fáj, úgy kell közben koncentrálni, hogy ne gyulladjanak ki a 285-ös hátsó gumik. Az egyes viharosan leforog, a kettesnek gyakorlatilag azonnal vége, a hármas pedig nincs meg. A váltókar ott van elöl, ahol a hármasnak kéne lennie, áll, mint a cövek. A motor pedig üresben ugat tiltáson. Visszahúzom a kart az igazi üresbe, ott középen, ahol a helye van. Aztán megtalálom a hármast. Halleluja.

Elmegyek Csomád, Galgamácsa, Vácegres felé felé, ismerős utak, gyakran járunk arra. Rossz felület, távolsági buszok nyomvályúi, itt hamar kiderül, mit tud egy felfüggesztés. Szegény Corvette-nek most aztán vége van. Menne, mint a veszedelem, a légörvénye kopaszra tépi az őszi fasorokat, de ezzel az úttal nem tud mit kezdeni. Rázkódva, pattogva, dobálva szenved, össze-vissza kóvályog, kilövi magát és kacsázva próbálja megtalálni az egyenest vagy az ívet, de ez nem győzedelmes Blitzkrieg, hanem keserves élethalálharc.

Bekapcsolt elektronikával a túlerőltetésre kicsit kitör, aztán hirtelen megfékeződik és megakad. Sportosra kapcsolt "competitive driving" üzemmódban nagyon jó, elég sokat enged, nem idegeskedik, de még vigyáz. Teljesen kikacsolva pedig biztosan feldriftelne a Kékestetőre, de nekem ehhez még túl értékes az élet.

A kanyarképtelen amerikai autó előítélete hülyeség, a C6 tud iszonyú gyors lenni, mindegy milyen formájú az út. De ezt a tempót a csillapítással, az úthibakezeléssel kombinálni képtelen. Egyszerű, szétkokszolt amerikai futballista, pusztító erővel és hiányos mozgáskultúrával. Egy versenypályán valószínűleg megszorongatna egy Porsche 911S-t is, de a valóságos világ valódi útjain a legolcsóbb Boxster is jobb és gyorsabb alternatíva, és akkor a mechanikai kifinomultság üvöltő német fölényéről nem is beszéltünk.

A teljesítményéhez képest elég olcsó, húszmillió alatt a miénk, de ennek oka van. A béna váltó, a csak egy műfajban jó futómű, a tomboló erőhöz és gyorsasághoz nem elég merev karosszéria mind az autóipar spórolásának árulkodó nyomai. Ezek olyan dolgok, amik nem látszanak semmilyen katalógusból, ehhez durván vezetni kell. És aki nem vezetett még sok ilyen autót, sosem tudja meg, hogy lehet ezt ennél sokkal jobban is csinálni.

A Corvette hazai pályán páratlanul jó vétel, de ez a világ nem a 'Vette hazai pályája. Otthon 11,5 millió forint, annyiért a világ legjobbja, kár hogy nálunk a duplája a vámtól, a regadótól, az áfától meg a felszereltségtől. Fantasztikus karakter, és a motorja önmagában kárpótol egy csomó bénázásáért, de nem a műfaj szupersztárja. Ha valakinek tetszik, válassza a kemény tetős, automata váltós változatot, állítható Magnetic Ride futóművel. A 15,6 literes átlagfogyasztás meglepően alacsony, tekintsük ezt a különösen irritáló fedélzeti elektronika ellentételezésének. Aki beleszeret, vigye, de tudja, hogy nem az eszével választott.