Vontatni jó

Nagy, ősi vasdarab a Discovery, azokból az időkből, amikor még nem divatból, hanem szükségből jártak az emberek terepjáróval. Ezért aztán nincs sumákolás, ez tényleg elmegy terepen. És bármit elhúz.

teszt discovery landrover hasznaltauto
Papp Tibor

Közzétéve: 2008. 05. 13. 03:12

Közzétéve: 2008. 05. 13. 03:12

A tizenegy éves Discoveryt nem volt nehéz felfedezni a telepen,
mert erősen kimagaslott a sorból. A mosás nem sokat
változtatott a külsején, tehát praktikus ez a szín –
tisztítás után csak annyi látszik, hogy jobban csillog.

Meglehetősen kortalan formáról van szó, 1997-ben, amikor
tesztalanyunkat gyártották, még javában az első generációt készítették
az 1989-től gyártott típusból, eltekintve az apróbb, illetve az 1994-es
nagyobb modellápolástól. A Discoveryt egyébként arra találták ki,
hogy a Range Rovernél olcsóbb, de a Defendernél jóval kevésbé
munkagép jellegű terepjáró is legyen a palettán. A kérdést
egyszerűen oldották meg: a Disco hatalmas dobozát az akkori Range
alvázára építették, elöl-hátul merev híddal, felezőváltóval és állandó
összkerékhajtással.

Persze vonzó lenne egy V8-as, de az a helyzet, mifelénk
a dízelek az egyeduralkodók. (Vicces, de a Népítélet
egyetlen,
benzines Discóról szóló értékelése az Egyesült Arab Emirátusokból érkezett,
nem véletlenül.) A típusba szerelt első dízelmotor saját
fejlesztésű, közvetlen befecskendezéses, ám nem különösebben nagy
teljesítményű. Különösen, ha az 1,9 tonnás saját tömeget is számításba
vesszük: 113 lóerős. 265 newtonméteres nyomatékán pedig kacag akár egy
1,6-os mai dízel
is.

A V8-as motor fogyasztásához méretezett 89 literes tankkal közúton
akár a 7-800 kilométeres hatótávolságot is célba vehetjük, viszont
a 2,5 literes dízel a gyorsítóképességet szinte teljesen
megszünteti. Százra még csak-csak felgyorsul valahogy húsz másodpercen
belül, ám a két méter magas szekrény végsebessége nem éri el
a 150 km/órát – még akkor sem, ha a motor ereje teljében
van.

A Discovery nem is erről szól. Minden idők egyik legjobb
terepjárója, kellőképpen strapabíró szerkezettel, ami ugyan el-el
romlik (mégiscsak brit autó), ellenben javítható. Itt még nincsenek
elektronikus trükkök, csak színtiszta mechanika – és ahol színtiszta
a mechanika, akad egy kis olajfolyás, búgó diffi, néha elkopó
futóműalkatrész, pláne, ha terepen kíméletlenül közlekednek az előző
tulajok. Arra sem árt felkészülni, hogy tízezrenként kell motorolajat
cserélni, húszezrenként váltóolajat, a diffikben pedig
negyvenezrenként igényel frissítést a kenőanyag.

A másik, amivel hosszú távon komolyan koptatható a hajtáslánc,
az a vontatás: általában akkor vesznek ilyen kocsit a népek,
amikor már a két lóra/nagyobb motorcsónakra méretezett utánfutót
el kell húzni. Ami azt jelenti, hogy a motor a felsőbb
teljesítményrégiókban dolgozik, huzamosan. Mivel a Discovery 3,5
tonnát húz el, ez nem elhanyagolható tényező.

Az
Autocityben talált
példány mindenesetre már sokat megélt darab lehet, de nem tűnik
szándékosan elpusztított járműnek. A karosszéria viszonylag ép,
egyedül az ötödik ajtó nyílása aljában lehet felfedezni kis korróziót,
durva törésnek nincs nyoma. A motor pöccre indul, igaz, hidegen
kéken füstöl. Az ember szinte érzi, ahogy a kipufogógázokban az
égésfolyamat még a tüdejébe belélegezve is folytatódik.
A dízel elég lassan is melegszik be, amikor ez bekövetkezik,
megszűnik a rossz légkör az autó környezetében. Mindenesetre nem
árt odafigyelni a viszonylag kis dízel esetében, hogy
a porlasztócsúcsok, a turbó és a motor milyen
állapotú.

A motor miatt azonban kár kétségbe esni, a konstrukciója jó.
Nem csaptak neki nagy reklámot, az angol hadsereg az 1998-tól gyártott
öthengeres, adagolófúvókás (TD5) motor helyett továbbra is ezzel a régi,
négyhengeres dízellel rendelte Land Rovereit, egészen 2006-ig. Nem
véletlenül. A régi négyhengeres ugyanis jobban szerelhető,
a szabályzása nélkülözi az elektronikus elemeket és nem
jelentkezik nála a TD5 zavaróan késő gázreakciója. Márpedig ez
terepen létkérdés, pláne, ha
közben lő az ellenség.

És mi a helyzet békeidőben? Lapozzon!

Land Rover Discoveryben utazni életérzés. Az egész autót
alárendelték annak, hogy terepen verhetetlen legyen, így aztán
hihetetlenül magasra kellett építeni. A tetőrudas verzió
legfeljebb olyan gépi mosóba fér be, ahol a Ducatók is átmennek.
Az életérzés része a szokatlan vezetői helyzet. Az üléseket
rátolták az ajtókra, a pedálok szokatlanul balra kerültek, ahol az
ember a kuplungot sejtené, ott a fék van. Érdemes rákészülni,
hogy a vállunk az üvegnek préselődik, feltéve, hogy nem vagyunk
langaléták, mert akkor az ajtóoszloppal kerülünk egy vonalba. Ellenben
olyan széles a könyöklő, hogy azon kisebb gyerekek simán
ülhetnének, ha lenne háttámlája.

A második sorban akár táncolni lehet, sík a padló, nincs
kardánalagút. Ez a példány a meglepően gyakori hétüléses
kivitelek közül való, így a csomagtér két oldalából egy-egy
pótszék hajtogatható le. Csak nehogy elhiggyük, hogy ezek rendes
ülések, mert annak valaki megissza a levét. Leginkább akinek itt
hosszasan kell időznie. Javítja csomagtérben ülők hangulatát, hogy ott
is van napfénytető, de ezeknek rossz szokása, hogy időnként beengedik
a vizet.

Menet közben a Discovery valódi élmény, lágyan dülöngél
keresztirányban – haladjon akár terepen, akár közúton.
A tengelytávja (2,54 m) egy mai kisautóénak felel meg, emiatt
fékezéskor a bólogató mozgásait is szokni kell, a gyerekek
mindenesetre ezt élvezik, a többieknél legyen Daedalon.
A magasan ülő sofőr teljesen indirekt kormányzással vezetheti,
a legügyesebbek akár nyílegyenesen is tudnak vele menni.
A váltó is inkább a haszongépjárművek világát idézi.
Természetesen felező is van, viszont nincs alapból diffizár (feláras
volt), a felező kapcsolgatásához szigorúan meg kell állni.

<section class="votemachine">
</section>

De a Discovery olyan autó, amelynél jóval ritkábban van
ilyesmire szükség (hiszen mind a a négy kerék hajtott
alapesetben), pláne, ha jó terepgumikat használunk (érdemes
megfigyelni, hogy a gyári abroncsok nem "peresek", 235 R 16
méretűek). Ezt a szériát 1998-ig gyártották, ezután érkezett
a Discovery II, amely kevésbé megbízható, többek között pont az
új, öthengeres dízel miatt. A Népítélet szerint legalábbis
a tulajdonosok számottevően jobban kedvelik az első sorozatot,
amely
szinte bárhová elmegy, bármit elhúz és kisebb hibái ellenére nagyon szerethető.
Feltéve, hogy tényleg szükségünk van a tudására, mert enélkül csak
a lomha, dülöngélő, szervizigényes, autópályán szenvedő dobozt
fogjuk látni benne.

Papp Tibor
Papp Tibor