A tizenegy éves Discoveryt nem volt nehéz felfedezni a telepen, mert erősen kimagaslott a sorból. A mosás nem sokat változtatott a külsején, tehát praktikus ez a szín – tisztítás után csak annyi látszik, hogy jobban csillog.

Meglehetősen kortalan formáról van szó, 1997-ben, amikor tesztalanyunkat gyártották, még javában az első generációt készítették az 1989-től gyártott típusból, eltekintve az apróbb, illetve az 1994-es nagyobb modellápolástól. A Discoveryt egyébként arra találták ki, hogy a Range Rovernél olcsóbb, de a Defendernél jóval kevésbé munkagép jellegű terepjáró is legyen a palettán. A kérdést egyszerűen oldották meg: a Disco hatalmas dobozát az akkori Range alvázára építették, elöl-hátul merev híddal, felezőváltóval és állandó összkerékhajtással.

Persze vonzó lenne egy V8-as, de az a helyzet, mifelénk a dízelek az egyeduralkodók. (Vicces, de a Népítélet egyetlen, benzines Discóról szóló értékelése az Egyesült Arab Emirátusokból érkezett, nem véletlenül.) A típusba szerelt első dízelmotor saját fejlesztésű, közvetlen befecskendezéses, ám nem különösebben nagy teljesítményű. Különösen, ha az 1,9 tonnás saját tömeget is számításba vesszük: 113 lóerős. 265 newtonméteres nyomatékán pedig kacag akár egy 1,6-os mai dízel is.

A V8-as motor fogyasztásához méretezett 89 literes tankkal közúton akár a 7-800 kilométeres hatótávolságot is célba vehetjük, viszont a 2,5 literes dízel a gyorsítóképességet szinte teljesen megszünteti. Százra még csak-csak felgyorsul valahogy húsz másodpercen belül, ám a két méter magas szekrény végsebessége nem éri el a 150 km/órát – még akkor sem, ha a motor ereje teljében van.

A Discovery nem is erről szól. Minden idők egyik legjobb terepjárója, kellőképpen strapabíró szerkezettel, ami ugyan el-el romlik (mégiscsak brit autó), ellenben javítható. Itt még nincsenek elektronikus trükkök, csak színtiszta mechanika – és ahol színtiszta a mechanika, akad egy kis olajfolyás, búgó diffi, néha elkopó futóműalkatrész, pláne, ha terepen kíméletlenül közlekednek az előző tulajok. Arra sem árt felkészülni, hogy tízezrenként kell motorolajat cserélni, húszezrenként váltóolajat, a diffikben pedig negyvenezrenként igényel frissítést a kenőanyag.

A másik, amivel hosszú távon komolyan koptatható a hajtáslánc, az a vontatás: általában akkor vesznek ilyen kocsit a népek, amikor már a két lóra/nagyobb motorcsónakra méretezett utánfutót el kell húzni. Ami azt jelenti, hogy a motor a felsőbb teljesítményrégiókban dolgozik, huzamosan. Mivel a Discovery 3,5 tonnát húz el, ez nem elhanyagolható tényező.

Az Autocityben talált példány mindenesetre már sokat megélt darab lehet, de nem tűnik szándékosan elpusztított járműnek. A karosszéria viszonylag ép, egyedül az ötödik ajtó nyílása aljában lehet felfedezni kis korróziót, durva törésnek nincs nyoma. A motor pöccre indul, igaz, hidegen kéken füstöl. Az ember szinte érzi, ahogy a kipufogógázokban az égésfolyamat még a tüdejébe belélegezve is folytatódik. A dízel elég lassan is melegszik be, amikor ez bekövetkezik, megszűnik a rossz légkör az autó környezetében. Mindenesetre nem árt odafigyelni a viszonylag kis dízel esetében, hogy a porlasztócsúcsok, a turbó és a motor milyen állapotú.

A motor miatt azonban kár kétségbe esni, a konstrukciója jó. Nem csaptak neki nagy reklámot, az angol hadsereg az 1998-tól gyártott öthengeres, adagolófúvókás (TD5) motor helyett továbbra is ezzel a régi, négyhengeres dízellel rendelte Land Rovereit, egészen 2006-ig. Nem véletlenül. A régi négyhengeres ugyanis jobban szerelhető, a szabályzása nélkülözi az elektronikus elemeket és nem jelentkezik nála a TD5 zavaróan késő gázreakciója. Márpedig ez terepen létkérdés, pláne, ha közben lő az ellenség.

És mi a helyzet békeidőben? Lapozzon!