Lehülyéztek miatta

2009.07.20. 00:01
Privilége felszereltség, extra nyakhajlásig, majd' nyolcmilliós ár. Minden adott, hogy az újságíró jól érezze magát. De engem nem vernek át, engem csak a lelke érdekel. Szerencsére volt rá mód, hogy megismerjem, pár nap alatt 1800 kilométert töltöttünk együtt.

A háromból csak egy volt igazi, sírig tartó szerelem, az is egy szörnyűnek mondott, 1979-es Renault 15 GTL és köztem lobbant lángra. Imádtam azt a hülye autót, keret nélküli ablakaival, lemezbe préselt kilincsével, minden nyűgjével és bajával. Pedig azt mondják, hogy csak az elsőre emlékszik sokáig az ember. Hülyeség, ez én zöld GTL-em már a harmadik autóm volt a 100-as Škoda és egy Kadett Gsi kabrió után. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy dőrén elengedtem a kezét, pedig műszakilag egy borzalmas fos volt. Na de senki másnak nem volt ilyenje! Imádtam.

Aztán hosszú évekig semmi nem történt, foszlányokban feltűnik egy-egy mokány Clio 182, borzalmasan csattogó dízel Mégane a régi, 1.9 dci motorral, ja, igen, Árpád 1.5 dci Mégane -jával is megjártam a hadak útját, mígnem jött a Renaultsport Twingo , amit az egyik legjobb törpe forróseggűnek tartok azóta is. Na az tényleg remek volt. Aztán pár hete hozzám került ez a Grand Scénic, és valahogy megszoktuk egymást. Botrány, mi?

A szerkesztőségi gyűlésen persze merültek fel kétségek, hogy ki tudom-e használni, lévén családom háromtagú, közülük Károly kutyám nem foglal sok helyet, nem furikázok gyerekeket, ez pedig egy családi busz, jaj, a Pista vajon mit hoz ki belőle? Nem idegeskedtem különösebben, van munkám és vannak barátaim, ez a két dolog pedig bőven kitölti a Grand Scénic minden egyes milliméterét.

Az első terheléspróbát egy hosszúra nyúlt forgatási nap jelentette. Pécsre kellett időben leérnünk Tóth Zolival és a kéttagú stábbal. Persze négy ember nem nagy tétel, de ha hozzávesszük a rengeteg holmit, statívokat, kamerákat, töltőket, hátizsákokat és csillió más dolgot, akkor azért szép kis kupacot kapunk. Mondanom sem kell, hogy az autó csak nyelte, mint kacsa a nokedlit. Gondolom, ehhez azért kellett a Grand 2770 milliméteres tengelytávja és a hétszemélyesként aposztrofált beltér. Ezen nyugodtan mosolyogjanak, én inkább az 5 személy + egy hangár definíciót használnám, ugyanis ilyen konfigban a csomagtér döbbenetes, 702 liternyi teret kínál. Hétülésesként 208 literünk marad, de ha éppen rendhagyó házőrzőt akarnánk szállítani, akkor megnyugodhatunk: kiszedett középső üléssorral 2063 literből gazdálkodunk, simán befér a kafferbivaly.

Ettől függetlenül persze ott van a padlóból kihajtható két ülés, rendes, hárompontos övekkel, légbefúvókkal, kis hátsó rolókkal, zárható rekesszel és pohártartókkal, de középtávon már csak leszedált ember vagy nagyon-nagyon nyugodt (mondjuk alvó) gyermek bírja ki itt.

A baj az, hogy már az autó formája, külalakja is vízválasztó, így sokan ki sem próbálják. Nem mondom, nézegetni kell egy ideig, amíg az ember közel mer menni hozzá, de személy szerint még mindig többre tartom a törekvést – még ha francia is –, ami ilyen-olyan színt hoz ebbe a szegmensbe, mint a japán-féle agyhalott, lassú döglődést. Vidám a bunkó, hosszú orr, szép a fényszórók közepén végighúzódó törésvonal és az lökhárító alsó íve, ami felfut egészen a bixenon egységek sarkáig.

A pezsgőmetál szín ízlés kérdése, nekem tetszett, ahogy a 17 colos felnik is. A kilincsek síkja finoman követi a fény-árnyék törésvonalat, egyedül az otromba hátsó lámpák rontják az összképet. A púpos tető hátrafelé enyhén lejt, de messze nem annyit, amennyinek elsőre tűnik. A hátsó ajtó széles, mélyen benyúlik a lökhárítóba, nem kell magasra emelni a nehéz dolgokat.

Lendüljünk túl a külsőn, a beltér úgyis az autó legjobb része. A 470 ezer forintos, feláras barna-bézs bőrkombó ízléses és szép, kellemes a szemnek, ebben azért a franciák és az olaszok nagyot tudnak gurítani. Ráadásul a műszerfal puha műanyagja is sötétbarna, összhangban a bőr színével. Persze a világos részek koszolódnak, ez leginkább a váltógombon és az ajtók alján volt már észrevehető, de szépérzékünk kielégítése miatt talán megéri vállalni a felárat és a kis bosszúságot.

A középső sor ülései külön-külön mozgathatóak-dönthetőek, a háttámla dőlésszöge kis mértékben ugyan, de állítható. Minden irányban elegendő tere van az itt ülőknek, ráadásul három Isofix gyermekülés is elfér egymás mellett. A biztonságot maximálisan előtérbe helyező Renault még egy jópofa, fejtámlába integrált gyermekadaptert is ad, igaz, csak a jobb oldalon. Mindkét első ülés háttámlájában egy-egy kihajtható asztalka és egy szoros zseb kapott helyet, ha netán menet közben megéhezne a jónép. A B-oszlopokban mindkét oldalon található légbefúvókkal zúdíthatják a klimatizált hűvöst az arcukba. A jól variálható beltérrel napestig kombinálhatunk, mindent könnyű mozgatni, a piktogramok egyértelműek, a leghátsó sorba beszállni azonban itt sem egyszerű.

Hoppá, ki ne felejtsem a beltér egyik legjobb elemét, a könyöklőt. Tényleg nagyon tetszett, hiszen nem elég, hogy gigantikus méretű, megvilágított üreget rejt, hanem síneken csúszkál az egész előre-hátra, teteje, felfekvő része külön is mozgatható, nyitható. Szinte mindent elnyel, még a kutya is kíváncsian leskelődött befelé, szerintem tetszett neki az intim kis hely. Kárpitozása-bőrözése puha, kényelmes, a pihentető vezetési pózhoz nagyban hozzájárul. És mondom, olyan, mintha egy szekretert tologatnánk ide-oda, a navigáció kezelőpanelje is itt található.

Tárolórekeszből is bőséges a választék, elkezdtem számolni a műszerfaltól hátrafelé, de mire a második üléssorhoz értem, már elfelejtettem, mi volt elöl. Elfér a másfél literes PET-palack az ajtóban, mellé még sok apróság, vannak fiókok az ülések alatt, rekeszek a padlóban elöl-hátul (láttak már embert, aki a hátsó szőnyeg alatt szállított valami legális dolgot?), ott az osztott-hűtött 11 literes kesztyűtartó és még egy rakás apró mélyedés, vájat, rekesz, miegymás. Csak keresni ne kelljen semmit.

Eltart egy darabig, amíg – a sofőrülésbe beülve – tájékozódni tudunk a gomberdőben. Én ilyenkor mindig adok magamnak 5-10 percet, hogy ne menet közben kelljen vakon keresgélnem. Az már rögtön az elején feltűnt, hogy a deréktámaszos ülés roppant kényelmes (azóta tudom, hogy hosszú távon is az), és a fő kezelőszervek jól kézre esnek. A kormány nem volt túl bizalomgerjesztő, és sajnos itt sem maradhatott el az idióta audio- és kihangosító-vezérlő panel a kormányoszlop alján, a jobb térdnél. Biztos megvan az oka, miért ragaszkodik a Renault annyira hozzá, én még nem jöttem rá. A piktogramokat látni nem lehet, ehhez képest legalább nyolc gomb és tekerentyű van rajta, elfordított kormánnyal nem tudjuk kezelni, hiszen fixen áll a helyén. Mennyivel jobb lenne, ha ezek a kezelőszervek magára a kormányra költöznének. Megköszönném.

Miben igazán erős és miben gyenge a Grand Scénic? Lapozzon!

Népítélet - Renault Grand Scenic 2009 Privilége 1.6 dCi