Ma szinte mindegyik kisautó úgy készül, hogy vesznek egy nagy kasztnit, jól megdizájnolják, aztán valahogy megoldják, hogy belül mégse legyen túl nagy. Mind gigantikus kívülről, mégsem tudják betölteni azt a funkciót, mint amit egy négyméteres kocsi tudott tíz éve. És ami a legjobb, egy fia ötlet sincs bennük.
A Jazz, így második generációsan is rövidebb ezeknél vagy tíz centivel. A japók mégsem azon törték a fejüket, hogyan lehetne rosszabb egy Civicnél, sőt. A motor rettenetesen keskeny, és nagyon elöl van a motortérben, az aksinál (28 Ah) az első mobiltelefonok is nagyobbak voltak, a szélvédő meg annyira a motortér fölé nyúlik, hogy egy francia autónál felsikoltanék: ezt meg hogyan fogják javítani?!
És maradt a régi trükk, a tankot az első ülések alá tették (szerencsére a benzin lötyögése nem hallatszik). A hátsó pad tehát nem egy dudoron van, hanem lábakon áll, és nincs alatta semmi. Ha felnyitjuk, magas tárgyak szállíthatók állítva. Viszont előre is csukhatjuk az egészet, ekkor meg óriásira bővül a csomagtartó, mivel az ülés összehajtva oda tottyan be, ahol normálisan a tank lenne. Ezt nevezték el Mágikus Üléseknek, de ennyi erővel úgy is hívhatnák: Dugjátok Fel a Karakurit.
Mint a térkihasználás bajnoka, mindig is tetszett a Jazz, és ezzel így volt még vagy kétmillió ember a Földön. Azonban a hengerenként két gyertyával és ugyanennyi szeleppel operáló motorokat meg a suta kormányzást nem szerettem. A Micra vagy akár a Fiesta is agilisabb volt nála.
A motorkérdés, úgy tűnik, most megoldódott, mivel mindkettő 16 szelepes és i-VTEC vezérlésű. Az alapgép 1,2 literes, a nagyobb kis jóindulattal 1,4-es – voltaképpen 1,3-asra illene kerekíteni az 1339 köbcentit. Ami feltűnő: a motorok iszonyatosan csendesek. Még felnyitott motorházfedéllel is lényegesen halkabban ketyegnek alapjáraton, mint egy mátrixnyomtató. A bemutatón a hondás autóhurcoló srácok simán ráindítottak, amikor járt. A 90 és a 100 lóerő között elvileg nincs nagy különbség, de az élet mást mutatott. Dízel Jazz nem lesz, talán hibrid igen, de az is később.
Az új forma elsőre olyan, mintha a régi Jazzt megcsinálták volna lufiból, és egy kicsit túlfújták volna. Az ülések magasabbak, az első székek távolabb vannak egymástól. Hátul akkora a lábtér, hogy a sajtóbemutatón a Jazzekkel sofőrös limuzint játszottak: ezekkel vittek minket a vacsorára, és bárki gond nélkül elfért, pedig a hondások nem törpéket szerződtettek vezetőnek. Ja, és egy apróság: az ülések formája is jobb, hátul meg normálisabb szögben áll a háttámla, és hosszabb az ülőlap.
A műszerfalat is megújították, régen olyan mintázatú és keménységű volt, mint egy golflabda. Ez annyiban változott, hogy a felszínre rádolgoztak egy leheletfinom burkolatot. Olyan a tapintása, mintha fekete hungarocellt fogdosna az ember. Hasznos, hogy matt a felszíne, de úgy tűnt, hajlamos a karcolódásra. A műszeregység rafinált vöröses háttérvilágítást kapott, ennél jóval primitívebb megoldások dívnak a mai kiskocsiknál. És még egy lényeges apróság: a kormányt már tengelyirányban is lehet állítani.
Melyik Jazz volt a legszimpatikusabb? Lapozzon!
