Van kalapja, nincs kalapja
Használtteszt: Suzuki Ignis 1.3 GS − 2003
Szegény embernek olcsó autót venni alapos előkészítést igénylő, komoly projekt. Megfontoltan kell döntenie, mert öt-tíz éven át minden nélkülözhető pénzét arra a vasra költi – törlesztőrészletek és fenntartási költségek formájában. De a szegény is akar mindenfélét az ő kis kocsijába, ha már ennyi éven át szív érte és miatta. Ezért szegény embernek olcsó autót gyártani nehéz.
A CAD-CAM munkaállomások előtt görnyedő konstruktőrcsapat fölött áll egy ember, és ilyeneket üvölt roppant idegesítő rendszerességgel egy fülsértő hangú megafonba: „Megnyerő forma! Ötcsillagos törésteszt! Majdnem száz lóerő! Légkondi! Elektromos szervokormány! Olcsó kárpitok! Üveggyöngyök és más bazári extrák! Költséghatékonyság! Költséghatékonyság! Költséghatékonyság!”
Az ilyen „Kecske És Káposzta” projektek tipikus terméke a Suzuki Ignis, amin a nagy igyekezet éppúgy látszik, mint a költséghatékonyság, költséghatékonyság, költséghatékonyság. Honnan tudom? Onnan, hogy ötödik éve használok egy példányt télen és nyáron, kánikulában és fagyban.
A szegény ember, mielőtt új autót választ magának, összeírja, mit vár el a géptől, mely majd éveken át a család szeme fénye és mindennapi igavonó állata lesz − ha vissza nem veszi menet közben a Bank. Így cselekedtem én is, amikor valami egyszerűt kerestem napi használatra.
Mi volt a cetlimen? Hadd gondolkozzak csak: legyen kicsi, hogy könnyű legyen manőverezni vele a városban, legyen fürge, de ne fogyasszon sokat, legyen magas építésű és strapabíró futóművű a rossz magyar utakra való tekintettel, legyen benne légkondi, elektromos ablak és tükör, CD-játszó. No és mindenekelőtt: legyen megbízható és olcsón szervizelhető. Legyen az ára jó. Ja, és a formája passzoljon valamennyire egy férfiemberhez.
Az utolsó kritériumon már első menetben elvérzett az egyébként kellemes kisautók kilencven százaléka, hiszen egy Yarisról, 206-osról, Corsáról szinte ordít, hogy nőknek pozicionálták. Igazából csak a Ford Fusion maradt versenyben az Ignisszel, de unalmasabb formája és hervadt beltere miatt gyorsan kiesett. Pláne, hogy a Suzukinak volt nálam referenciája: az Ignis előtt öt éven át egy háromajtós fekete Swifttel közlekedtem, Kolozsvártól Korzikáig, Krakkótól Kotorig problémamentesen. A kis feketét beszámították az alig nagyobb ezüstmetálba, a különbözetet hároméves hitellel fedeztük le, így szinte egy fillér készpénzkiadás nélkül ültem át az újdonságba. Gyorsan megkedveltük egymást, és a barátság máig töretlen, ennek ellenére bátran kimondom a nagy igazságot: az Ignis korántsem hibátlan. Vannak remek tulajdonságai, elfogadható megoldásai és bosszantó, pitiáner részletei is.
Legyen az a kocsi kicsi
Persze, egy ilyen kívánság egészen pontosan úgy szól, hogy kívülről legyen apró, belül viszont óriás. Létezik autó, amelyik tudja ezt a trükköt, például a Honda Jazz, de az is eléggé csajkocsi. Az Ignis mérete nekem épp megfelel: hangyányit talán keskenyebb a kelleténél, fejtér viszont van bőven, és a hosszával sincs bajom. Tudok azonban pár embert, akik sehogyan se férnének bele. Például ők:
Solomon Burke - None of Us Are Free (2002)
A 236 literes csomagtér kisebb a kategória átlagánál, de így is elférnek benne a dolgaim, ha pedig nagyobb holmit kell szállítani, két mozdulat, és az üléseket előrehajtva máris egy köbméternyi tér áll rendelkezésre. Nagy kár viszont, hogy a padló olyankor nem sík, és nem is vízszintes, az ideálistól tehát elég messze esik. Ja, és ezer engesztelő áldozat bemutatására kötelezném a mérnököt, aki a csomagtér világítását tervezte: az Ignis alighanem az egyetlen olyan autó, melyen úgy helyezték el a lámpát, hogy még csak egy kósza fénysugár se találjon utat a sötétben gubbasztó pakkokhoz.
A kényelem szó nem szerepelt a cetlin, így nagyon nem reklamálhatok. De azt azért szeretném rögzíteni, hogy az Ignis az egyetlen autó, amelyben nem sikerült megtalálnom az ideális, vagy ahhoz legalább közelítő pozíciót. A kormánynak egy állása van: a gyári. A vezetőülés magassága állítható, de az sem sokat segít. A gáz- és a fékpedál egymás bizalmas közelségében fészkel, így az Ignissel bármikor képesek vagyunk úgy fékezni, hogy közben adunk egy egészséges gázfröccsöt is. Sebaj, jól jön az visszakapcsolásnál. Nem azt mondom, hogy kényelmetlen az autó, az ülések tömése például jó, az én 170 centimhez az ülőlapok hosszúsága is megfelel, a kormány elég vastag, a kürt nyomógombjai ideális helyen vannak, a szép formájú műszerblokk könnyen leolvasható. Mégis, az ember folyton állítana valamit, tologatja az ülést ide-oda, próbálkozik négy év után is, mégse találja el.
Legyen magas építésű és strapabíró
A 17 centiméteres hasmagasság rendben van, ezzel még a barátságosabb dűlőutakon is gond nélkül közlekedhetünk, az Ignis tehát telekjárásra tökéletesen megfelel. Kínáltak belőle összkerékhajtású változatot is, de azt nem nagyon vitte a nép. Drágább volt, többet is fogyasztott, hó meg már csak évente egyszer esik, reggel lehull, estére elolvad, annyira nagy szükség nincs rá.
A gyár többször is hangsúlyozta, hogy a futóművet a magyar utakra tervezték. Valószínűleg azt kell ezalatt érteni, hogy azért tettek merev tengelyt hátulra, mert jobban bírja a strapát, nehezebben romlik el. Masszív darab, ami jó, viszont kemény is, mint viagrás kutya farka a lappföldi fagyban, ami nem annyira kellemes. Hogy ráz, azt még csak-csak meg lehet szokni, de hogy dinamikusan vett hepehupás kanyarokban (vagyis az összes magyarországiban) elpattog, az azért nem semmi. Leheletfinom ellenkormányzásokkal színesíthetjük így vezetési stílusunkat, ami nem tudom, hogy jó-e vagy rossz, engem mindenesetre szórakoztat. A MacPherson rendszerű első futómű már barátságosabb, tartósságára viszont némi árnyékot vet, hogy az eddig lefutott 115 ezer kilométer alatt az egyetlen hiba itt keletkezett: 70 ezernél cserélni kellett az egyik féltengelyt.
A Totalcar címlapjáról ajánljuk
A Vokswagen 19-re lapot húz
