Vicces dolog a régi autó, pláne, ha évtizedekkel korábban tervezték, hiába van benne blokkolásgátló, riasztó, automata klíma, fedélzeti számítógép, sőt, még két légzsák is. Szerintem az XJ-S-t a végén már csak arra tartották, hogy néhány bogaras brit és amerikai új, garanciális veteránt vehessen a kilencvenes évek elején. Nagyjából annyiba került, mint az akkoriban még kicsit ismeretlen Lexus LS 400, vagy egy Maserati Biturbo, de az igazán komoly kupék, amelyek a kor csúcstechnikáját képviselték (BMW 850Ci, Mercedes S Coupé) lényegesen drágábbak voltak; ellenben két Celica 4x4 Turbót lehetett venni az XJ-S árából.

A kupé mai szemmel nagyon lapos, 125 centis (egy mai Golf bő húsz centivel nő fölé), ezért jó mélyre kell ülni. A szélvédő meredek, ha az ember nyitott tenyérrel tekeri a kormányt, az ujjai belülről hozzáérnek a 6-7 centire lévő üveghez. Lehetne alacsonyabbra állítani a kormányt, de ez lehetetlenné tenné a kiszállást. Amúgy sem könnyű manőver. Amikor Tulajdonos Péter megérkezett és kitápászkodott, azt hittem, mozgássérült. De nem. Az ajtó egyszerűen hátrébb van, mint ahol ülünk, és ha valamiért nem lehet teljesen kitárni, például parkolóban, jöhet a kígyómozgás. Hátulra teljesen lehetetlen beülni, rosszabb, mint egy mai pici kupé-kabrió. Ezek a britek mégis beszerelték oda a gyönyörű bőrüléseket, mintha a hátra hajított holmiknak nem lenne mindegy.

A csomagtartó is vicces. Nagy a fedél, nagy az üreg, és szépen burkolt. Az akksi és a pótkerék is itt van, szintén ünneplőbe öltöztetve. A zárnál kis felirat négy nyelven, hogy méltóztassunk ne csapkodni a csomagtérfedelet, elég finoman bekattintani. És tényleg! Klatty – és lecsukva.

Péter kocsiját szokatlanabbá teszi, hogy amerikai kivitelű. Az orrán nincs gyalogoszsigerelő Jaguar-szobor, sebességmérője mérföldben mér, a klímán Fahrenheit-skála van (hamar megszokom, hogy 67-68 foknál jó a légkondi beállítása), a külső tükrön meg ott a debiltájékoztató a kisebbnek látszó dolgokról.

A belső szépsége így, a kirepedezett ülésekkel is lenyűgöző, sajna sokan nem tudják, hogy ha ápolják, a bőr örök életű, ha nem, pár év alatt ilyen lesz. A fa eredeti, szépen lakkozott, a krómozott dolgok fémből vannak. És ott a jaguárfej, a kormányon, a váltógombon.

Új korában a Jag kevesebb mint 9 másodperc alatt volt százon, de most is jól megy, pláne, ha az automatát Sport üzemmódba kapcsolom. Igaz, először úgy tűnik, mintha a szőnyeg beszorult volna a gázpedál alá, de nem. Ott csupán egy erősebb rugót kell letiporni, és a kupé enyhén BMW-s hanggal megrázza magát és elindul: még élek!

Azt nem tudom, mennyivel megyek, de az biztos, hogy egy pillanat alatt kifekszik a sebességmérő 150-nél – szerintem átbütykölték olyanra, hogy a mérföldskála kilométert mutasson, legalábbis az automata traffipaxoknál a többi közlekedő sebességéből erre tippeltem.

A turbódízeles fiúk csodálkoznak a pályán, mert amikor el akarom őket engedni, gázt adok és lehúzódok, valahogy ők lemorzsolódnak. Igaz, az öreg lordhoz néha szükség van egy kis türelemre, mert pont 130 táján a négy gang kevés, visszakapcsolni már nem érdemes, négyesben viszont kevésbé ugrik. Ám a pályán mindenki megadja neki a tiszteletet. Na nem úgy, mint egy Q7-esnek, amely erőszakosan azt hörgi: eltaposlak. Az XJ-S-t látva meglepődnek, hogy úristen, jön valami gyors, öreg, lapos izé, mindjárt átmegy alattam! És kedvesen félreállnak, talán azért, hogy hátulról is megnézhessék. Milyen igazuk van. Az XJ-S hátulról a legszebb, még ezzel a késői, szürkített hátsó lámpával is. És az öreg lord tovább gyorsít, kisimulnak a ráncai, a menetzaj átmegy surrogásba, mint amikor a repülő eléri az utazómagasságot, a teherautó jellegű kormányzás magára talál. Eláraszt a nyugalom. Megyünk. Működik. Fogyaszt, szemmel láthatóan megy lefelé a mutató, pedig a tank 89 literes. De senki sem mondta, hogy olcsó mulatság lesz.

Országúton inkább letekerem az ablakot, nem sportolok a kanyarokban, bár, amikor kell, jól működik az önzáró diffi hátul. Mivel a 12 szelepes motor ereje nem sanyargatja nagyon a ballonos kerekeket hátul, az XJ-S nem alattomos, de nem is túl izgalmas. Ha fékezek, megáll, ha kell, rugózik, ha gyorsítok, visszakapcsol, és hosszú orrával célba veszi a horizontot. Mögötte felkavarodnak az útra hullott, száraz falevelek.

Kár, hogy kihalt. Azóta elhittük, hogy mindenkinek autóval kell járnia, és azt is, hogy a sebesség csak akkor élmény, ha észre sem vesszük. Hatalmas fröccsöntőgépek próbáltak modern Jaguarokat ontani, mert csak az lehet jó autó, amiből mindig többet és többet adnak el. A nevet pedig adják-veszik, mint egy útban lévő vázát a nagymama hagyatékából. Végül az egykori gyarmatosító angol arisztokratát legyűrték a meghódítottak. Nem tudott megváltozni, de talán nem is baj. Így szeretjük, ráncos bőrével, matt fényezésével, szikár vonásaival, nemes tartásával.

Hozasson Jaguart Németországból!