A Kuga szép. Talán a legszebb modern kompakt SUV – na jó, ha eltekintünk az Alfa Crosswagontól , de kénytelenek vagyunk, mert a 156-ossal együtt csendben kimúlt. A Volkswagen Tiguan nem is igazán akar szép lenni, a Mitsubishi Outlander és Citroën C-Crosser kevésbé látványos, a koreaiakat meg már épp megszoktuk. A Kuga most nagyon kilóg a magyar forgalomból, és nemcsak mert nagy, hanem mert kivételes formatervezési pillanat eredménye. Ha egy márka egységesíteni akarja a formáit, és erre még ki is találnak egy fantázianevet, mondjuk hogy kinetic design, általában szánalmas, de mindenképpen gyengébb eredmények születnek.

Itt volt a Ford S-Max, ami szép és kinetic, az ember azt gondolná, ez a formanyelv pont megfelel egy hosszúkás, lapos orrú dologhoz, de asztalnál majd meghal. Aztán nem: a Kuga legalább olyan szép lett, hasonló vonalakból valami teljesen más.

És itt van még a Qashqai. A Qashqai inkább élőlény, sokkal közelebb van a szabadkézi rajzhoz, a Kuga az új Ford trend szellemében körzővel-vonalzóval készült. Viszont a fordosok átmentettek, illetve mit szépítsük, elloptak a Qashqairól két fontos dolgot: a motorháztetőt, és egyben az összképet is meghatározó két szép domborítást. A Qashqai duplán is érdekelt: annak idején én vetettem Annával, aki a kiadóm, és egy szeretett Peugeot 307-es meg egy jó, de az életkedvet leszívó Avensis után autót akart.

Egyetértettünk, hogy dízel nem kell, hál'isten, mert egyre jobban fáraszt mindig elmagyarázni, miértn nem érdemes dízelt venni. Megvette tehát a 2,0 benzines Qashqait öszkerékkel, mert minden télen kell menni síelni, ennélfogva ezen a télen Franciországban Annát le is tarolta egy kanyart elbénázó angol, de a francia kórházakról szóló történetekbe inkább nem megyek bele. A lényeg, hogy a Qashqait azóta is szereti, a Kugát ellenségesen méregette, mint ami a drága kis Qashqai életére tör.

A Fordnak egyszer már bejött. A Focus tíz éve az év autója lett, úgyhogy a Ford nem variál: azóta is az autós újságírók ízléséhez hangolja a futóművet. Ami egy szedán esetében még épp elfogadható, bár határeset, ha valaki a kényelmet szereti. Egy magas SUV-nál viszont tovább kell keményíteni a futóművet, hogy az autó le ne essen az útról, így hiába képzeli valaki a Kugát kényelmes nagy batárnak. Bár nagynak tényleg nagy.

Amilyen nagy, olyan szűkös, de legalábbis olyan a beltere, mintha kétszáz évvel ezelőtt egy durva lagziban annyira agyonzabáltuk volna magunkat, és a házigazda beásott volna a földbe, hogy magunkhoz térjünk. A középkonzol, illetve a váltófélsziget nem egyszerűen bejön a lábterünkbe, hanem magasan öblösödve uralkodik a színen. Magasan van a műszerfal is, kicsit olyan az összhatás, mintha kajakban ülnénk, és magunkra cipzáraztuk volna a műbőrt. Mintha a Rover 75 filozófiáját vitték volna tovább: kívülről méltóságteljes méret, belül egy magánzárka a Jedikulából, és mintha még egy régi doboz-Pandában is jobban elférnénk.

Viszont nem nagyon látunk át egy 206-os Peugeot fölött se. Kísérletképpen elkezdtem pumpálni az ülésemelőt, és tessék: mire rendesen beláttam az utat, már valahogy a farkasveremből is kiemelkedtem. Így, a legmagasabb ponton már nem sok fejtér van, de az autónak lesz egy kis értelme, már ahhoz képest, hogy SUV-ot vettünk, ami állítólag kényelmes és messzire látunk belőle. Már csak a kormányt kéne egy kicsit feljebb állítani, de nem lehet, úgyhogy maradok tisztelettel feltörekvő pigmeus.

Száz szónak is egy a vége, terpeszkedni nem lehet, viszont legalább minden jó helyen van. Még az ablaklehúzó gombok is, amiket a Mondeóba csak úgy találomra sikerült behajigálni.

Kék kardánalagút, kék kapaszkodó – a kollégák rosszul voltak tőle, én minden ilyesmit támogatok. Ha senki nem merne semmit kipróbálni – hát igen, akkor pont olyan unalmasak lennének a mai autók, amilyen unalmasak is. Ha pedig valaki Kugát vesz, nyilván eldönti majd, kell-e neki a még az üléskárpitban is kék csíkokat viselő megoldás. Csináltak viszont az ajtóra egy könyöklőbetétet, amilyet még nem láttam autóban; homorított, párnázott betét az oldalablak alatt, ahová még épp könyökölhetünk csukott ablaknál.

Az indítógomb a Ford szerint kicsit kevésbé fontos, mint az elakadásjelző: ugyanakkora gomb, csak kisebb és nehezebben kivehető jelzéssel. Közben a hagyományos slusszkulcs helyét elég igénytelenül dugózták le. Nyilván intelligensebb az embernél, tehát menet közben nem állítja le a motort, de a Mondeóról is azt mondták, hogy 50-es tempó felett nem hagyja magát leindítógombozni, aztán persze Kari csak kipróbálta a sztrádán, miközben én vezettem, és igen hülye érzés volt a 130 km/h álló motorral.

A Ford megfelelő üstjében egyszer kifőzték már a megfelelő váltókulisszát, aminek a tényleges váltóműködéshez nincs sok köze, de az érzet jó. Ez a doboz volt az új Mondeóban, gondolom ide is azt rakták. A váltó valójában nem olyan nagyon pontos, kicsit túlzás is, ahogy a Ford túlnehezíti a váltást; néha mintha egy kád falára tapadt vécépumpát próbálnánk kiszabadítani, olyan kivenni a fokozatból, olyan jellegű és nagyságrendű erőhatást igényel.

A Qashqai váltója érzetre sokkal rosszabb, mőködésre kicsit jobb. Az érzet amolyan cliós: semmi mesterséges nehezítés, szaftos roszogás, inkább mintha egy kisautó vékony pálcikáját mozgatnánk. Viszont itt mintha éreznénk valamit a tényleges mechanikából.