Amikor beleültem Fiat Linea tesztautónkba, rémülten vettem észre, hogy nem újdonságról kell majd írnom, hanem egy jól bevezetett népautóról. Amerre csak néztem, mindenhol parkolt vagy ment egy. Hiszen már a Totalcarnál is a második jár belőle. Ez itten egy tökös-mákos, turbós-benzines T-Jet.
Fantáziánk nem ismer határokat, ha autóvásárlásra kerül sor. Rágódunk ezerféle színen, hosszan kombinálunk, a metálkék melyik belsővel adja ki a legjobb összképet. Tervbe veszünk turbódízelt, sokhengeres benzinest, ha van, még talán hibridet is, elmélázunk a seregnyi alufelni fölött. Gondolatainkban kirajzolódik az autó, amely mellett nem mennének el szótlanul a kollégák. Amelytől a szívinfarktus kerülgetné a szomszéd feleségét, ennél fogva pár nappal később a szomszédot is. Amelyben a holland túrán is végre érezhetnénk egyszer magunkat valakinek.
Aztán begyávulunk és megvesszük az alapmotoros, lépcsős hátú, fekete szövet üléses, műanyag dísztárcsás, metálszürke Opel Astrát, Toyota Corollát, Ford Focust. Mert arra a legjobb a THM. És mert félünk. Mit félünk – rettegünk.
Ott reszket lelkünkben, mély gödréből gonoszul sziszegve a gyáva kérdezőgép: vajon más miért nem vesz halványzöld kocsit, Béla? Hogyan lehet, hogy csak a gyanús kigyúrtak autóin csillog olyan felni, amilyenről egy pillanatra ábrándozni mertünk a szalonban? És tényleg olyan sok ápolást kíván a bőrülés? És a vörös szövetkárpittal mi a helyzet, nem gáz? (Dehogynem.) No meg vajon a gázolaj rövidesen valóban másfélszer annyiba kerül-e majd a kutaknál, mint a benzin? Ilyesféle, láthatatlan erők mozgatják az opciók kipipálása fölött támolygó golyóstollunkat. Emiatt betonozzuk be magunkat újabb öt évre valami reménytelen, depressziós átlagizébe, aminek még a típusát se érdemes megjegyezni, inkább a rendszáma alapján adunk neki valami nevet. Mert az a legérdekesebb az egészben.
Pedig egy jópofa, praktikus, hangulatos autó nem is kerül okvetlenül sokba, öt ajtóval, ügyes színnel, a nálunk kötelező ködfényszóró és digiklíma helyett tolótetővel, színesebb kárpittal otthonos díszletek között vészelhetnénk át a ránk kirótt dugóadagot.
De a lépcsős hát iránti rajongás tipikus, súlyos közép- és kelet-európai betegség. A hatvanas évekig persze másutt is minden autó limuzin-karosszériával készült, de Nyugat-Európa északi fele gyorsan keblére ölelte a sokoldalú, ügyesen átalakítható ferdehátút. Kis tétovázás után pedig a déli fele is. És Kelet-Európa? Még szokja a látványt.
Mint mindennek, talán ennek is viszonylagos szegénységünk az oka. A Lajtán innen mind szeretnénk hatalmas, selymesen suhanó, négyajtós, minden jóval felszerelt, ezüstmetál Mercedesben feszíteni. Aztán ebből az álmodozásból marad a négy ajtó, meg az ezüstmetál – de talán jobb, ha őszinték vagyunk magunkkal, és metálszürkének nevezzük. De még így, igényeinket visszavéve is kínkeservesen nyögjük ki a részleteket.
Az autógyártókat persze nem ejtették a fejükre, látják ők a piaci rést. Mindegy mekkora, mindegy mennyire praktikus, ezeknek itt a Balkánon háromdobozos szedán kell, hát adjunk nekik! – látják be valamennyien.
Így jönnek létre az eredetileg gusztusos, gömbölyded, ügyes, három- és ötajtós ferdehátúkból a csúnya, magas és keskeny, aránytalan szükségszedánok. Azok az autók, amelyeknek az elejét neves tervezőstúdiók, a hátuljukat meg designer-gyakornokok rajzolják. Renault Clióból Thalia, Chevrolet Kalosból Aveo, Honda Jazzből City, Skoda Fabiából a látványterrorizmus minden ismérvét kimerítő Fabia Sedan születik. Hajaj, szakad fel láttukra ólomnehéz sóhaj az autóesztéta lelkéből, ám borúlátását nem osztják a tömegek.
A lépcsős hátak gőzhengere akadálytalanul gördül tova hazánkban, a népigény nemhogy megállítaná, de még segíti is a térnyerésben. Az offenzíva legújabb eszköze a Fiattól érkezik, a neve Linea. Intő mutatóujj emelkedik magasba: az olasz cég korábbi, ilyetén kísérletei az ígéretes származás ellenére sem hoztak kimagasló esztétikai csodákat, és ezzel olyan finoman fogalmaztam, hogy svéd királynál is megfeleltem volna egy délutáni kakaópartin. Emlékezzünk főhajtással a hetyke Unóból farigcsált szörnyű Dunára, a káprázatosan harmonikus régi Puntóból lett, a jó ízlés arculcsapásaként értelmezhető Albeára.
Akár tetszik, akár nem, innentől jön az érdemi tartalom. Lapozzanak kérem.
De félre dőre tákszedánok, helyetekre alantas farbűvészek – kidolgozott testű lovag érkezik a déli színtérről! A Linea ígéretesebb az összes eddigi "jó lesz nektek"-négyajtósnál azon az egyszerű alapon, hogy szép. Ez nem az én véleményem, hanem szinte mindenkié, aki látta, és megjegyzést fűzött hozzá. Akadtak elegen. A Linea tízből tíz embernek tetszik. Ha pedig egy autó tetszik a magyarnak, és az ára sem mellbevágó, belevág. Hát ezért látni olyan sok Lineát hirtelen az utcákon, hiszen a típushoz már alig három és félmillió forintért hozzá lehet jutni, kicsivel 4,2 millió alatt pedig már az olyan gazdagon felszerelt, kiválóan motorizált T-Jet-kivitelt is utánadobják az embernek, amilyet volt szerencsém tesztelni egy hétig.
Elsőre talán soknak tűnik, aztán elővesszük a jó öreg szemmértéket, és rájövünk, hogy az ár kifejezetten pénztárcabarát. A Linea tengelytávja ugyanis milliméterre megegyezik az új Bravóéval, márpedig az új Bravo kifejezetten nagynak számít a családi kompaktok között. Igaz, a technika valójában meg a Grande Puntóé, azzal a nyomtávval, futóművel. Majd erre pakoltak rá egy plusz dobozt, ami a forrásmodell 400-a helyett kerek 500 liternyi csomagteret ad ki. Nem lebecsülendő a Linea hossza sem, ami közel 4,6 méter – nem túl régen még luxusautók nyújtóztak ilyen pazarlóan a belvárosi parkolóhelyeken. Szép, nagy autó, az összekuporgatására mégse megy rá egy élet – kell ennél jobb?
A turbós 1,4-esnek pedig a vérnyomásával sincs probléma: a 120 lóerős motor úgy röpíti a kocsit, mintha ereiben literszám keringene a Segafredo. Gázadás után turbólyukból fakadó késlekedésnek legfeljebb halvány nyomait sejtjük, szinte elhisszük a Fiatnak, hogy a Lineát minimum 1,8 literes motor mozgatja.
Sajnos a fogyasztás is olyan 1,8-aska: nekem 9,5-9,7 liter körül alakult száz kilométeren, és eszem ágában sem volt száguldozni vele. Mivel a magyar adószedő hatalmasságok már nem a súlyt, hanem a teljesítményt nehezményezik, ezért az éves fenntartási költségeken sem venni észre a kevés köbcentit. A kis tüdejű motor előnyét csak a kocsi árán lehet érezni, hiszen kevesebb rá a regisztrációs adó. Ám e tétel jelentőségét sem szabad lebecsülni.
Olvasóink írták
Még nem igazán kellett szerelőhöz vinni, de az látszik hogy nem lesznek olcsók hozzá a cuccok. A csomagtartó fedele hamar tele lesz ujjlenyomattal, majd utána rajta keletkező foltokkal. Valami fogantyú nem ártott volna rá.
Összeszerelése kiváló, semmi nyoma zörgéseknek, nyikorgásnak.
Írjon ön is ítéletet!
A hely azonban elöl jó nagy, minden irányban, bár a vezetési pozíció újfiatosan magas, amit én speciel igencsak rühellek. Széltében a vállaknak és hosszában a lábaknak még hátul is akad hely, ám a fejeket ott már súrolja a kárpit. És hiába dönthető le a két hátsó támla a csomagtartó bővítéséhez, ez a trükk legfeljebb lapra szerelt IKEA-bútorok hazavitelénél előny. A mosógép szállításához azonban meg kell hunyászkodnunk az infarktusból lábadozó szomszéd előtt, és kölcsön kell kérnünk egy délelőttre az ő Bravóját. Mert az elviszi.
A nagyautósság több ponton is tetten érhető a Lineában. Kapunk automatikus vakításcsökkenést a belső tükörnél, hőfokszabályzós légkondicionálót, kartámaszt, menetstabilizáló elektronikát, automatikusan felkapcsolódó külső világítást, villanyos vezetőoldali deréktámaszt, hátsó, középső kartámaszt, úri autósan piszkolódó, világos szövetkárpitokat, meg még ezer egyebet.
Sajnos a kisautósság nem kevésbé előbukkan az elegáns ruházat alól. A rugózás például zavaróan – mit zavaróan, idegesítően – és kellemetlenül pattogós. A kormány hidroszervója ideges, kicsit túl könnyű, de gyors parkolási manővereknél, sebtében végrehajtandó Y-fordulóknál olykor igencsak felkeményedik, kicsit olyan, mint amikor megcsúszik az ékszíj. A váltó pontosságát pedig legfeljebb a MÁV-éhoz lehet hasonítani – mintha a rudazat összes alkatrésze vékony műanyagból és gumiból készült volna. Pedig ez ráadásul bovdenes.
A gördülési zaj is karcos, ha pedig kikapcsoljuk ASR-t, kiderül: a futómű-hangolást olyan biztonságosra vették, hogy hiába a százhúsz ló, egyszerűen fölösleges örömöt keresni a vezetésben. És még billeg is. A Lineával odamegy az ember és visszajön, ez erre való. A t-jetes Lineával pedig gyorsabban oda lehet menni és visszajönni, mint a többi változattal, ami okvetlenül előny.
Szép, olcsó, nagy, gyors, és minden jóval telipakolták – családi autónak kiváló a Linea, megértem az a sok, elégedett, új Fiat-tulajdonost. Az enyimé ráadásul metálpiros is volt, nem szürke, próbálják ki önök is egyszer ebben a szép színben! Érzelmeket és igazi kényelmet azonban nem szabad várni tőle. Négy gurigáért, végül is, telhetetlenség lenne.
További cikkeink
