Ezt érdemeltem?

2006.12.04. 08:34
Bő húsz éve van autóm, huszonnyolc működőképes volt, még feleennyi bontandó. Tizenöt éve gürizek, bő tizenkettőt autós újságíróként húztam le. Hogy milyen autóm van? Egy olyan Mazda, amihez a lámpánál oda se jön a hajléktalan. Ja igen, még valami: az imént vettem kilencvenezerért.

Amikor gimi végén kibankárkodtam az első romos autóm árát, az is drágább volt a mostaninál. A versenybiciklimet és Sony riportermagnómat felemésztő Fiat 500-ast huszonháromezer forintom bánta 1986 áprilisában, a Széna téri parkolóban (ma Mamut 1). Ez az inflációval súlyosbítva ma kétszázhetvenezernek felelne meg.

Aztán az első, és egyben utolsó viszonylag új kocsim, az egyhetes svájci szőlőszedésből vásárolt, alig hatéves Seat Ibizám röpke birtoklása során rájöttem, hogy a modern autókat nem nekem találták ki. A kitűnő állapotú, 1991-ben menőnek számító, motoros ablakos, központi záras, könnyűfém felnis, lakkfekete, nyolcvanöt lóerős csoda üléséből zokogva vágytam vissza az öreg Fiat 127-esembe, vén Steyr-Puchomba. Azok sem romlottak el gyakrabban - sőt. És sokkal, de sokkal nagyobb örömet okozott a használatuk. Elfogadtam, amit megírtak a nagykönyvben, és elkezdtem visszafelé lépdelni az időben.

Olvasni, írni, beszélgetni új autókról, az jó, egyiknek-másiknak vezetését is bírom, nem véletlenül mentem autósfirkásznak. De birtokolni csakis régit akarok. Nem kenyerem halálra untatni az olvasókat a maradék huszonhat olajfoltokkal, rozsdakupacokkal és fergeteges lerobbanásokkal tarkított történetével. Maradjunk annyiban, hogy a húsz alatt akadt sok öreg Fiat, Mercedes, néhány Puch, meg egy-két BMW, Renault, Alfa is.

Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, elértem a relatív autós nirvánát. Hét közben ápolt, hallókészülékdrapp, dohánybarna tetős állólámpás dízelmercimmel jártam (a nejem meg egy bugyikék ugyanilyennel), napsütéses hétvégékre, találkozókra volt egy patinásan eredeti, harmincegynéhány éves, szürke Alfa Romeo Giulia 1300 TI -nk. És hogy legyen ürügy börzézésre, közben alakulgatott egy 1966-os Autobianchi Bianchina Panoramica is. A pénz, ami benne volt a járművekben, nem haladta meg egy akkori, szerényen felszerelt, új Opel Astráét. Saját igényeimhez és a pénztárcámhoz megtaláltam a tökéletes járműegyveleget.

Aztán jött építkezés No. 1, második fiúgyermek, kölcsönök, racionalizálni kellett tavaly az autóparkot. A feleségemnek vettünk egy alig húszéves 190 D-t, familivágennek meg lett egy fiatal, 1988-as, kombi 300 TD Mercink . Utóbbit kell most eladnom, mert az ára belement építkezés No. 2-be. Az öreg ház tetejébe, zsaluiba, a konyhabútorba, de lehet, hogy pusztán az autók fenntartásába; tudomisén, mindenesetre hiányzik most közel egymillió forint, több kölcsön meg nincs. Hogy maradjon is valami a kasszában, tudtam, nem ugrálhatok: a Merci, azaz Hans pótlására a létező legolcsóbb autót kell megtalálnom.

Éppen csak arra kell, hogy húsz kilométert bejárjak dolgozni, meg ha a családi autóvá átnemesült 190 D épp kidől a sorból, legyen mivel cipelni a gyerekeket. Kétszázezer forintos kiadást vizionáltam, százezer forintos utólagos ráköltéssel. Mert akkor még azt hittem, Hans egy bő százassal a millió fölött elmegy, de azóta jöttek a regisztrációs adó csökkenéséről szóló hírek.

Képzelhetik. Három hónapja árulom, már kilencszáz alatt vagyok, és csak a nepperek huhognak körülötte. Nyűg tehát az eladás, de a vásárlás, az aztán izgalmas! Elősündörögtek megvalósítatlan régi vágyaim: E21-es BMW legyen? Esetleg egy Alfa 75? Vagy egy Fiat Ritmo Abarth (abból megtaláltam éppen a klikkelhető cikkben szereplő, azóta még jobbá lett példányt, igen szimpatikus tulajtól, nagyon olcsón. Csakhát a páni félelem...)? Talán Autobianchi A112 ?

Végül Mazdám lett. Életem első japán autója. Kilencvenért.

Megmagyarázom. Megnéztem a BMW-ket, Alfákat - mócsinggá lakatolt, temperából és diszperzitből kotyvasztott festékkel átecsetelt, elefánttiporta belső terű, förtelmes előhalott szinte mind. Amelyik nem, annak éppen az az alkatrésze volt rossz, ami köztudottan sokba kerül, nincs bontóban, csak megvenni lehet újonnan, esetleg vagyonért felújítani. Nem hibázhattam.

Ez már skizofrénia. Megszólalt ugyanis a fejemben a saját hangom, és ugyanabban a fárasztó stílusban kezdte ecsetelni nekem ugyanazt az unalmas tézist, ahogy általában az ismerősöknek adok autóvásárlási tanácsokat. Ha nincsenek különleges preferenciák, mindig elmagyarázom: japánt kell venni. Abból nem lehet nagy baj. De éppen én még soha nem vettem japán autót. Pontosan - miért is nem?

Egyrészt, ugye, van ez a balkáni önsorsrontás, sírva vigadás, vak álmodozás, "majdénmegoldom-mindenkimáshülye" önbizalom, ami felelőtlen döntésekbe hajszolja a magamfajta magyart. Mellesleg azok az autók, amik voltaképpen érdekesek lennének, mind penetránsan, borzalmasan, sisteregve, hörögve, izomból rohadnak még a tűző napon is. Hiszen mind 1988 előttiek, a japánok pedig akkor még annyit sem törődtek a korrózióvédelemmel, mint elméje pallérozásával Kiszel Tünde.

De fél szemmel csak-csak ránéztem néhány közepesen emészthető gépre a neten. Húszéves Corollákra, Camrykre klikkeltem, még néhány Celicát is fellapoztam. Még jó, hogy csak fénykép van a hasznaltauto.hu-n, mert ha lenne hangfájl, élesben hallottam volna a rozsda csikorgó fogú, Ferropassitot nyáladzó csámcsogását. Akadt néhány régi Prelude, Lancer, Galant, Bluebird és Sunny is, rémesen gyanús foltokkal. Megint csak rájöttem: kár egy mobiltelefonnal lőtt képet háromszáz százalékra nagyítani, mert abból az ember csak annyit tud meg, hogy a pixelek valóban négyzet alakúak. Telefonos hívásra aztán mindről kiderült, hogy alapvetően rozsdamentes, maximum kis hibás. A tulajok szerint.

Úgy látszik, az efféle, rozsdamentes, húszéves japánok az autóvásárlói szem elől rejtve pergetik éveiket, mert ami hasonlót láttam az utcán, egyikhez sem mertem közel menni. Féltem, hogy valami ráesik belőlük a lábamra, és mióta Magyarország külföldről importálja a tetanusz elleni szérumot , rettegek a vérmérgezéstől, hátha fizetni kell a gyógyításáért. Amint mondtam, Hans még mindig nem ment el, a kivitelező meg egyre várja a pénzét...

Épp harmadszor tettem óriási bevásárlókört (volt vonatozás Szegedre, motorozás Tatabányára is), sőt a Nagykőrösi és Fehér úti piacok fényesre fújt gittruhájú, megduplázott árú szörnyeit is végignéztem. A gyerekeimtől és a lámpafelfúrástól vettem el az aranyáron mért perceket, de szent küldetésem volt: kerestem a Tuti Filléres Autót (röviden: TUFA).

Ezt a Mazdát csak véletlenül néztem meg - szimpatikus volt a hirdetés. Bontásra hirdették két hónap vizsgával, a szövegben még ki is emelte a tulaj: "alkatrésznek". Őszinte munkásmatt festést láttam a képeken, rommá karistolt alufelniket, meg alapvetően egyenes vonalakat. És az izgalom: egy 626 GT-ről volt szó, 120 L-Jetronic-os lóval a motorjában, sportülésekkel, meg még néhány nyalánksággal.