Teszt: Mazda 626 GT - 1986

Ezt érdemeltem?

2006. december 4., hétfő 08:34
Bő húsz éve van autóm, huszonnyolc működőképes volt, még feleennyi bontandó. Tizenöt éve gürizek, bő tizenkettőt autós újságíróként húztam le. Hogy milyen autóm van? Egy olyan Mazda, amihez a lámpánál oda se jön a hajléktalan. Ja igen, még valami: az imént vettem kilencvenezerért.

Amikor gimi végén kibankárkodtam az első romos autóm árát, az is drágább volt a mostaninál. A versenybiciklimet és Sony riportermagnómat felemésztő Fiat 500-ast huszonháromezer forintom bánta 1986 áprilisában, a Széna téri parkolóban (ma Mamut 1). Ez az inflációval súlyosbítva ma kétszázhetvenezernek felelne meg.

Aztán az első, és egyben utolsó viszonylag új kocsim, az egyhetes svájci szőlőszedésből vásárolt, alig hatéves Seat Ibizám röpke birtoklása során rájöttem, hogy a modern autókat nem nekem találták ki. A kitűnő állapotú, 1991-ben menőnek számító, motoros ablakos, központi záras, könnyűfém felnis, lakkfekete, nyolcvanöt lóerős csoda üléséből zokogva vágytam vissza az öreg Fiat 127-esembe, vén Steyr-Puchomba. Azok sem romlottak el gyakrabban - sőt. És sokkal, de sokkal nagyobb örömet okozott a használatuk. Elfogadtam, amit megírtak a nagykönyvben, és elkezdtem visszafelé lépdelni az időben.

Olvasni, írni, beszélgetni új autókról, az jó, egyiknek-másiknak vezetését is bírom, nem véletlenül mentem autósfirkásznak. De birtokolni csakis régit akarok. Nem kenyerem halálra untatni az olvasókat a maradék huszonhat olajfoltokkal, rozsdakupacokkal és fergeteges lerobbanásokkal tarkított történetével. Maradjunk annyiban, hogy a húsz alatt akadt sok öreg Fiat, Mercedes, néhány Puch, meg egy-két BMW, Renault, Alfa is.

Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, elértem a relatív autós nirvánát. Hét közben ápolt, hallókészülékdrapp, dohánybarna tetős állólámpás dízelmercimmel jártam (a nejem meg egy bugyikék ugyanilyennel), napsütéses hétvégékre, találkozókra volt egy patinásan eredeti, harmincegynéhány éves, szürke Alfa Romeo Giulia 1300 TI -nk. És hogy legyen ürügy börzézésre, közben alakulgatott egy 1966-os Autobianchi Bianchina Panoramica is. A pénz, ami benne volt a járművekben, nem haladta meg egy akkori, szerényen felszerelt, új Opel Astráét. Saját igényeimhez és a pénztárcámhoz megtaláltam a tökéletes járműegyveleget.

Aztán jött építkezés No. 1, második fiúgyermek, kölcsönök, racionalizálni kellett tavaly az autóparkot. A feleségemnek vettünk egy alig húszéves 190 D-t, familivágennek meg lett egy fiatal, 1988-as, kombi 300 TD Mercink . Utóbbit kell most eladnom, mert az ára belement építkezés No. 2-be. Az öreg ház tetejébe, zsaluiba, a konyhabútorba, de lehet, hogy pusztán az autók fenntartásába; tudomisén, mindenesetre hiányzik most közel egymillió forint, több kölcsön meg nincs. Hogy maradjon is valami a kasszában, tudtam, nem ugrálhatok: a Merci, azaz Hans pótlására a létező legolcsóbb autót kell megtalálnom.

Éppen csak arra kell, hogy húsz kilométert bejárjak dolgozni, meg ha a családi autóvá átnemesült 190 D épp kidől a sorból, legyen mivel cipelni a gyerekeket. Kétszázezer forintos kiadást vizionáltam, százezer forintos utólagos ráköltéssel. Mert akkor még azt hittem, Hans egy bő százassal a millió fölött elmegy, de azóta jöttek a regisztrációs adó csökkenéséről szóló hírek.

Képzelhetik. Három hónapja árulom, már kilencszáz alatt vagyok, és csak a nepperek huhognak körülötte. Nyűg tehát az eladás, de a vásárlás, az aztán izgalmas! Elősündörögtek megvalósítatlan régi vágyaim: E21-es BMW legyen? Esetleg egy Alfa 75? Vagy egy Fiat Ritmo Abarth (abból megtaláltam éppen a klikkelhető cikkben szereplő, azóta még jobbá lett példányt, igen szimpatikus tulajtól, nagyon olcsón. Csakhát a páni félelem...)? Talán Autobianchi A112 ?

Végül Mazdám lett. Életem első japán autója. Kilencvenért.

Megmagyarázom. Megnéztem a BMW-ket, Alfákat - mócsinggá lakatolt, temperából és diszperzitből kotyvasztott festékkel átecsetelt, elefánttiporta belső terű, förtelmes előhalott szinte mind. Amelyik nem, annak éppen az az alkatrésze volt rossz, ami köztudottan sokba kerül, nincs bontóban, csak megvenni lehet újonnan, esetleg vagyonért felújítani. Nem hibázhattam.

Ez már skizofrénia. Megszólalt ugyanis a fejemben a saját hangom, és ugyanabban a fárasztó stílusban kezdte ecsetelni nekem ugyanazt az unalmas tézist, ahogy általában az ismerősöknek adok autóvásárlási tanácsokat. Ha nincsenek különleges preferenciák, mindig elmagyarázom: japánt kell venni. Abból nem lehet nagy baj. De éppen én még soha nem vettem japán autót. Pontosan - miért is nem?

Egyrészt, ugye, van ez a balkáni önsorsrontás, sírva vigadás, vak álmodozás, "majdénmegoldom-mindenkimáshülye" önbizalom, ami felelőtlen döntésekbe hajszolja a magamfajta magyart. Mellesleg azok az autók, amik voltaképpen érdekesek lennének, mind penetránsan, borzalmasan, sisteregve, hörögve, izomból rohadnak még a tűző napon is. Hiszen mind 1988 előttiek, a japánok pedig akkor még annyit sem törődtek a korrózióvédelemmel, mint elméje pallérozásával Kiszel Tünde.

De fél szemmel csak-csak ránéztem néhány közepesen emészthető gépre a neten. Húszéves Corollákra, Camrykre klikkeltem, még néhány Celicát is fellapoztam. Még jó, hogy csak fénykép van a hasznaltauto.hu-n, mert ha lenne hangfájl, élesben hallottam volna a rozsda csikorgó fogú, Ferropassitot nyáladzó csámcsogását. Akadt néhány régi Prelude, Lancer, Galant, Bluebird és Sunny is, rémesen gyanús foltokkal. Megint csak rájöttem: kár egy mobiltelefonnal lőtt képet háromszáz százalékra nagyítani, mert abból az ember csak annyit tud meg, hogy a pixelek valóban négyzet alakúak. Telefonos hívásra aztán mindről kiderült, hogy alapvetően rozsdamentes, maximum kis hibás. A tulajok szerint.

Úgy látszik, az efféle, rozsdamentes, húszéves japánok az autóvásárlói szem elől rejtve pergetik éveiket, mert ami hasonlót láttam az utcán, egyikhez sem mertem közel menni. Féltem, hogy valami ráesik belőlük a lábamra, és mióta Magyarország külföldről importálja a tetanusz elleni szérumot , rettegek a vérmérgezéstől, hátha fizetni kell a gyógyításáért. Amint mondtam, Hans még mindig nem ment el, a kivitelező meg egyre várja a pénzét...

Épp harmadszor tettem óriási bevásárlókört (volt vonatozás Szegedre, motorozás Tatabányára is), sőt a Nagykőrösi és Fehér úti piacok fényesre fújt gittruhájú, megduplázott árú szörnyeit is végignéztem. A gyerekeimtől és a lámpafelfúrástól vettem el az aranyáron mért perceket, de szent küldetésem volt: kerestem a Tuti Filléres Autót (röviden: TUFA).

Ezt a Mazdát csak véletlenül néztem meg - szimpatikus volt a hirdetés. Bontásra hirdették két hónap vizsgával, a szövegben még ki is emelte a tulaj: "alkatrésznek". Őszinte munkásmatt festést láttam a képeken, rommá karistolt alufelniket, meg alapvetően egyenes vonalakat. És az izgalom: egy 626 GT-ről volt szó, 120 L-Jetronic-os lóval a motorjában, sportülésekkel, meg még néhány nyalánksággal.

Utolsó, hosszú neppervizitem végén, "egy úr a pokolban is úr!" felkiáltással elkanyarodtam a potom százezerért mért autó megszemlélésére. Szerencsétlen egy fa alatt rostokolt, a színe alig látszott a fanedvekből, városi porból és madárszarból egybesült, kiegészítő lakkozás alatt. Benéztem. Piszkos, de szakadásmentes ülések, RX-7-es kormány, viszonylagos rend. És gyári gombtenger a középkonzolon. Könnyedén alácsusszantam - a XIII. kerületben extra jól siklik a kutyagané -, burkolatok megvannak, még szilentblokknak is nyomára akadtam, kipufogó egyben, padló van, de a bal küszöb kirohadva. Aztán nyomkodásra kiderült, hogy hátul csak dísznek vannak lengéscsillapítók, sebaj, százér' belefér.

Hívom a tulajt, kérdezem, miért bontásra hirdeti. "Hát öreg autó az, van épp elég baja, nem hinném, hogy le lehetne vizsgáztatni" - szólt imigyen. Kötelező kérdések, milyen a motor, csak ennyi rohadás van-e rajta, működik-e bármi az extrák közül, néven van-e, satöbbi.

Eladóm megnyugtató válaszokat mormog. A motor, mint a selyem, nem eszik olajat, erős, mint a ló, nem, nem tud jelentős korrózióról, de ami van, az is éppen elég, és persze, majdnem minden működik. No meg az adu ász: több mint nyolc éve az övé. Hűha! Este leléptem otthonról, vittem kilencvenezret, amit sebtében össze tudtam kaparni, gondoltam, ha beindul, elhozom. Két motorfordulat után röfögött, pedig hónapok óta állt. Kötelező próbakűr, a tulaj mentegetőzik, leszakadt a motortartó bak, le van kötve a hátsó fék (mert ereszt a cső), nincs hátul lengéscsillapító, tákolt a külső tükör.

Én meg szörnyűségekre készültem: szétesett futóműre, keresztben álló, nagyjából-kormányra, tébécés motorra, elveszett fokozatokra a váltóban, bozóttűzfüstre, vakon sötét, halott műszerekre, sínig szétült ülésekre. Láttam már elég öreg magyar autót. De semmi nagy gáz. Persze, a fara ugrált és ütött, a kárpitok zörgése elnyomott volna egy közeli Ozzy Osbourne-koncertet, de nyílegyenesen ment, a motor ereje, mint a Schindler lifté, a váltó precízebb volt a tesztautókénál, és a mindeneállítható plüss (oldaltartás, deréktámasz, magasság, ülőlapszög) sportülés szuperül fogott.

No, és az összes apróság működött, a négy motoros ablaktól a villanyos tetőn át az ülésfűtésen keresztül a központi zárig, tényleg minden. Csak az első fényszórómosók és a ködlámpák nem, mert azok a túlvilágon teszik dolgukat egy korábbi baleset óta. Meg az aktív futómű sem, amihez pár évvel ezelőtt drágának bizonyult a darabonkénti ötvenezer forintos, vezérelhető lengéscsillapító, ezért most a sima 626-oséi vannak bent. A kapcsolópanel megvan, világít, a stekkerek bent figyelnek a teleszkópok mellett, akár vissza is állíthatnám. De persze nem fogom.

Nem tudom, ki mentegetőzött jobban, az eladó - aki félt, hogy fennakadok a sok hibán -, vagy én - aki szégyelltem, hogy egy közepesen jó bicikli árából még egy tízest le kell alkudnom. A kocsival az eredeti Betriebsanleitungot és szervizkönyvet is megkaptam, megtudtam, hogy kétezer kilométerrel korábban volt olajcsere, és egy kézzel írott hibalistához is hozzájutottam, amin az összes diagnosztizált probléma szerepelt. Sőt a csomagtartóban az izzókészlet, EÜ-doboz és háromszög mellett megtaláltam a leégett helyére építendő bontott motorostükör-kapcsolót, ami ma már hibátlanul vezérli a frissen üvegeztetett tükröt.

Alig bírtam magammal hazafelé, a 626 GT, alias "TUFA" repült, mint a barom, már amennyire egy barom repülni tud. Most meg, két hónappal, ezerötszáz kilométerrel és nyolcvanezer forinttal odébb, már új hátsó lengéscsillapítók, egy garnitúra használt téli gumi, egy bontott kipufogóleömlő, két bontott csomagtérajtó-teló, négy fékbetét, két ablaktörlőlapát, valamint új hátramenő vas fékcsövek biztosítják a napi igavonáshoz szükséges minimumot. Új hiba nem jött elő. De semmi.

Arra persze nem tudok rájönni, melyik motortartó bak a hibás, mert vettem ugyan egyet a tulaj által felírt, leszakadt helyett, de egyrészt az nem a GT-be való, másrészt meg a sajátról kiderült, hogy jó. Bal kanyarban mindenesetre a motor nekidől a jobb doblemeznek, ezért az ékszíjtárcsa darálja az elemet. A lemez- és kárpitzörgés valóban elementáris, a múlt heti vizsgán meg határeset volt a jobb küszöb és a kézifék. De átment!

Vezetni pedig - mondott zörgéseket és reszketéseket leszámítva - baromi jó. Amikor a TUFA-val megyünk ebédelni, a Winkler mindig elkunyerálja a slusszkulcsot (amin stílusosan egy hirosimai réz emlékplakett fityeg). Megértem. A kormány eszméletlenül precíz, a váltó kiváló, az autó pedig akármilyen fordulatról nagyot lép, és parasztvágensége ellenére megeszi a legtöbb újabb kihívót. Legalábbis én próbálom így látni. És kipróbáltam, százhetvennél is tudja ezt (naná, hogy Németországban). Tökéletes a kormány szöge, a maga módján stílusos a műszerfal, és minden áldott nap pöccre röffen a 120 ló. Ez itten a mérleg egyik serpenyője.

Mazda 626 GT

  • 2782
    Kéne
  • 896
    Nem kéne

A másikban van a tizenkét literes fogyasztás, a szűk utastér a zavaróan alacsony mennyezettel (tolótető!), és az sem valami kellemes, ahogy a rugózás az új lengéscsillapítók ellenére is nyelvleharapással fenyegeti a hátsó utasokat minden nagyobb bukkanón. Harapdálják csak. Ugyan már, százhetvenezerért...

Ma vagyok negyvenéves. Szép és stílusos veteránautó helyett ütött-kopott, lenézett rizskazánnal járok. Régebben nehéz vacsorák, ittas eldőlések utáni rémálmaimban fordult elő velem ilyen. De sok sznob Merci, lúdbőröztetően hörgő Fiat, keresztbemenős BMW, no meg vagy ezer tesztautó után legalább azt is megtudtam, milyen szerethető is egy filléres Mazda. Negyven felett már csak zokni és bölcsesség jár ajándékba.

Címkék:


h i r d e t é s

Totalcar áruház

gyújtógyertya
MAZDA 323 1.1 Ferdehátú 1985-1989
966 Ft
törlőlapát
MAZDA 3 2.0 MZR DISI Ferdehátú 2009-2013
5988 Ft
Támasztó-/vezetőcsukló
MAZDA E-SERIE alváz E2200 alváz 1997-1999
5998 Ft
További termékek »

Totalcar Magazine

Michael Schumacher in a coma!
Schumacher suffered serious a head injury in a ski accident, now fighting for his life.