Az autópályán a Clubman nem volt vészesen hangos, de különösebben halk sem. Alex megjegyezte, hogy a futómű felöl hall egy kis zajt, meg hogy a szél is elég hangosan süvít. Időnk volt bőven, úgyhogy játszottunk egy kicsit a sebességgel. Azt vettük észre, hogy 130-nál még csönd van, 150-nél viszont már a motor is elég hangos, és az utazás egyéb zörejei is irreálisan felerősödnek. Nem borzalmasan, csak úgy kisautósan. Dylannak pisilnie kellett, Alex és Natalie pedig farkaséhes volt, megálltunk.
– Milyen volt kiszállni? – kérdeztem, Natalie válaszolt.
– Nem vészes.
– De kényelmes, olyan, mint egy rendes négy- vagy ötajtós
autóból?
– Nem, de egyáltalán nem gáz. Elfogadható.
Mondtam én, hogy az csak egy fél ajtó. Jobb mint a semmi, de rosszabb, mint egy teljes értékű ki-bejárat. Mindegy, nekünk most azt kell kiderítenünk, valóban praktikusabb-e a Clubman, és egyelőre úgy tűnik, minden szempontból igen a válasz. De ne kapkodjuk el, alig mentünk 120 kilométert, és csomagunk egyelőre nincs. Pisi, kaki, kaja, pia, kávé, cigi; indulás. Nem állunk meg Parndorfig.
Az osztrák outletben őrült bevásárlás vette kezdetét. Nekem 17 név szerepelt a listámon, de az angyaloknak sem sokkal kevesebb. Ruhaboltból illatszerbe, játék, lakásfelszerelés, nadrág, zokni, plüssmaci, testápoló, parfüm, pulcsi, kabát, csipkebugyi. Nem telt el két óra, leszakadt a kezünk. Kétségeim támadtak a Clubman 260 literes csomagtartójával kapcsolatban.
Visszaértünk a parkolóba és elkezdtem bepakolni. A 260 liter egyre csak fogyott, de végül úgy tűnt, mégis elég lesz. Parndorf csak az első kör volt, még nem volt meg minden ajándék, a csomagtartó azonban gyakorlatilag teli volt. Lehet, hogy mégsem a megfelelő autóval jöttünk? Most már akkor sem adhatjuk fel, ha eddig eljutottunk, nem fordulhatunk vissza, irány a Shopping City Süd, legföljebb majd az utasteret is telepakoljuk, mint régen a lengyelek a Kispolskit.
A vásárlás további részleteitől megkímélem a kedves olvasót, elég az hozzá, hogy az SCS után a kalaptartót fel kellett hajtani, hogy beférjenek a csomagok, de még elég jól kiláttam a hátsó szélvédőn. Az utastérbe semmit nem kellett átrakni. Pöpecül elfértünk. Az angyalok mélységesen elégedettek voltak, én nem kevésbé.
Egyrészt letudtam a karácsonyi bevásárlást, s ez már magában óriási fegyvertény. Másrészt olyan alaposan leteszteltük a Clubmant, amilyen alaposan csak lehet. 25 centi nem sok, a Clubmant mégis egy világ választja el a sima Minitől. Natalie-t és Dylant többé nem faggattam a lábtér felől; mivel mindketten jóízűen aludtak hazafelé, úgy vettem, hogy a „még mindig kényelmes?” kérdésre mindketten határozott igennel válaszoltak. Alexszel elöl beszélgettünk. Hihetetlen, mennyivel csöndesebb ez a Clubman 130-nál, mint 150-nél; és kevesebbet is fogyaszt, 10 helyett 8-at.
Egy kérdés maradt csak nyitva. A hosszabb tengelytáv miatt veszített-e valamit az autó játékosságából; ne felejtsük el, a tesztautó 1,6-os turbómotorja 175 lóerős, márpedig ilyen lehetőséget érdemes kiaknázni. Angyal és csomagmentes Minimmel másnap nyakamba vettem a Pilisszentlászló környéki szerpentineket és megállapítottam, a Clubman pont ugyanolyan agilis, közvetlen és élvezetes, mint bármelyik testvére. Ugyanúgy kicsit kemény a futóműve a kátyús magyar utakra, de a vezetési élmény miatt a fene se bánja.
Az új, Peugeot-val közösen fejlesztett motor ereje nem brutális, mégis több mint meggyőző. A 7,6-os gyorsulás bőven elég, hogy sportosan autózzunk, de nem olyan sok, hogy lépten-nyomon életveszélybe sodorjuk magunkat. A motorhoz kapcsolódó váltó precíz, a többit meg már úgyis tudják. Ha nem tudják, nyissák ki bármelyik Mini-tesztet – linkek a cikk elején –, mindegyikből ugyanaz derül ki: a Minit jó vezetni, a Minivel jó együtt élni. Csak az ára, az nem lett alacsonyabb. De most már legalább nem színes cukorkáért, hanem igazi csomagtartós, igazi négyszemélyes, igazi autóért kérnek ennyi pénzt.
