A belsejével épp ugyanennyit dolgoztak. Ott is minden más, de azt se látni. A könnyen karcolódó, fémhatásúnak szánt műanyagokat jobbra cserélték. Még nagyobb lett a műszerfal közepén a kilométeróra (régen fordulatszámmérő), már végre elférne alatta a pótkerék, ha nem defekttűrő gumikon jönne szériában a Mini. Vízhőfokjelző nincs, biztos szeretnek turbót cserélni a BMW-nél. Érdekes, hogy a külső növekmény tényleg csak a biztonságnak szólt, a komikus benti helyszűke megmaradt. Szigorúan kétszemélyes, már átlagos ember mögött se fér el senki.

De elöl továbbra is tökéletes. A minőségérzet tovább BMW-sedett. Megmaradtak az öncélú mókák a kormányra ültetett vicces méretű fordulatszámmérővel és a helikopteres billenőkapcsolókkal, új baromságnak meg befutott az állítható színű belső hangulatvilágítás. Hihetetlen, hogy a Mininek minden ilyen cifra majomság jól áll.

Minden dizájnfétis dacára a minizés hangulatát odabenn a fejünk felett tornácként előremeredő tető és a függőleges szélvédő adja meg, a keret nélküli oldalablak, meg a paták és szarvak, amik azonnal kinőnek, ahogy az ember a pedálokhoz és a kormányhoz ér. Mert vezetni még mindig állat.

A régi Cooper S kompresszoros volt, az új meg turbós. Ezt a motort a BMW és a Peugeot-Citroën közösen fejlesztette, ez megy majd az erős franciákba is. De a BMW gyártja, állítólag működni fog. Féltünk, hogy nem húz majd alul, meg elvész a felháborító cikázáshoz szükséges azonnali ugrás, de nem veszett, nem veszett. Megy, mint a veszedelem, továbbra is a Mini tartja az őrjöngő tulokká alakítás városi rekordját minden autó közt. Ennyire hamar semmi másban nem lesz őrült csirkefogó az ember; elhiszi, hogy a megátalkodott arcátlanság igazából jól áll.

Továbbra is hihetetlenül vidáman jókat lehet vele autózni. Nemcsak erős, de át is megy az ereje az útra, nem csavargatja ész nélkül a kormányt. Az elektromos szervóból végre elmúlt a régi Minik rettenetes nyivákolása, de ugyanolyan közvetlen, az új Cooper S vezetése is inkább boldog hancúrozás, mint gépkezelés. A hatsebességes váltó testes és pontos, a fékek még sok nap múltán is megleptek, hogy máris állunk.

És ez motor, tényleg. Turbós lesz az egész világ, ez nem lehet kérdés. Nagyjából onnan húz, ahonnan a modern dízelek, csak alatta kicsit jobb. Aztán középen egyenletes, nem felfújtan, bután kövér, aztán egyre csak forog és rántja bele a leszabályozásba a mögötte repülő kasztnit, sofőröstül. A Golf V GTI-vel és a BMW 335i-vel ez a világ három legtermészetesebb karakterű turbómotorja, csodás.

A legmegdöbbentőbb mégis a futómű. A permanens rohangászás és önfeledt, boldog felelőtlenkedés közben állandóan hápogtam, hogy már megint befordultunk valahova, hogy még mindig milyen gyönyörűen íven hasít, hogy mennyire finoman kezd csúszni, hogy mindent lehet vele, tényleg. Aztán valamelyik nap megláttam hátulról, és megszédültem. Ez négy sósperecen gurul! Ma, amikor a kerti talicskára is 225/45-ös vágott slicket tesznek, a Minin 175-ös, magas oldalú téli virslik voltak. És ez ezekkel ment így! A nyári, széles sportgumijaival alighanem az agyvelőt is kikanyarodja az ember füléből.

12 litert fogyasztott - ahogy mentünk vele, sértően kevés. Irdatlanul nehéz, 1,2 tonna, de nem érezni. Azaz érezni, mert ilyen vasgolyó kisautó nincs több, oda lehetne kötni egy toronydaru kábelére, és lakótelepet bontani vele. De nem nehézkes, nem esetlen.

Egy hétig volt nálunk. Akárhányszor megláttam, vigyorogtam. Belelültem, vigyorogtam. Gyűlöltek, vigyorogtam. Az alapára 6,4 millió, de annyiért senki se vesz Cooper S-t. Ami nálunk volt, felcicomázva, dupla üvegtetővel, bőrrel, inkább 8 volt. Felháborító, ahogy az egész autó, úgy, ahogy van. De réges-rég ez az első új autó, amire őszintén azt érzem, minden fonnyadt racionalitáson túl, hogy kéne. Nem éri meg, sose fogja, de ettől csak édesebb a fájás.