Agyam rég feladta már a harcot a génkeresztezésből származó kategóriák megértésével. Nálam a kupé és a tetőnélküliség két külön dolgot jelent. Ezért is furcsállottam, mikor először hallottam a Passat CC-ről. Mifene?

Wolfsburgban összelegóztak egy keménytetős jókora kabriót? Aztán kiszivárogtak az első képek és világossá vált, hogy a Mercedes CLS sikerét látván a Volkswagen is előrukkolt saját nagysikerű, középkategóriás modelljének zanzásított változatával. Amit el is neveztek Comfort Coupénak. A francia couper (vág, hasít) szóból eredő coupé szóra nekem mindig apám megboldogult Škoda 110R-je jut eszembe. Vagy a 911, a RR Camargue vagy bármelyik Aston (Rapide nem ér!).

Mindegyiknek két ajtaja van. Sebaj, változnak az idők, legyen négyajtós. A magamfajták majd megkövesednek és elhullanak, ezek maradnak. Maradiság ide vagy oda, azt meg kell hagyni, elsőre kutya jól néz ki. Másodikra is. A mezei Passatnál 31 milliméterrel hosszabb, 11-gyel szélesebb és mindössze 1420 milliméter magas. A domborodó oldal és emelkedő övvonal a csomagtér felé tartva mintegy összefut a tető ívével és a hátsó lökhárítók sötétebb tónusú aljával együtt finoman szűkíti a formát.

A Phaetonhoz hasonlító széles, lapos maszk hangsúlyos keretével és a fényszórók szúrós tekintetével együtt megfelelően adják a földhöz lapuló, sunyító, dinamikus formát. Szándékosan nem használom a sajtóanyagban és mások írásaiban oly nagy szeretettel hangoztatott "sportautós" szót.

Mintha manapság autót eladni kizárólag ezzel lehetne, ezres benzinestől a böhöm SUV-okig. Kár ezt annyira hangoztatni, szerintem ennek a Passat CC-nek csak árt. Mennyivel szebb lenne letudni egy "dinamikusan elegáns" összetétellel. Mert olyan: nagy szó manapság, de számomra határozottan elegáns, még a hátsó félrecsapott tükörtojás lámpák is jól állnak neki. A mögöttük lapuló, keskeny nyíláson át megközelíthető 532 literes csomagtér már csak hab a tortán.

Külön örömnek tűnt még ekkor, hogy partnerünk a CC alapváltozatát kölcsönözte, amiből hiányoztak a firkászvakító extrák. Pedig van belőlük bőven – a teljesség igénye nélkül említeném meg a Park Assist fantázianevű automatikus parkolásrásegítőt vagy a távolságtartó radarral szerelt tempomatot (amely akár állóra is fékezi az elszabadult gépet), de az index nélküli sávelhagyást finom kormánymozdulatokkal korrigáló Lane Assist rendszer is hiányzott.

Nem alapáras extrák az automatikusan visszahajtható tükrök és a 230V-os aljzat a könyöklő hátsó részében, valamint a tolatószenzorok. Van, akit ez kielégít, és nem annyira puritán az alapváltozat sem, az azonban elgondolkodtató, hogy az osztott hátsó üléstámláért 180 eurót számláznak (ami ugyan nem sok, de 2008-at írunk), a teljesen automatikus Climatronic pedig plusz 411 európai pénz . Egy, enyhén a Passat fölé árazott, majd' nyolcmilliós középkategóriás limuzintól azért ez elvárható lenne.

De ne legyünk finnyásak – gondoltam magamban, míg a kilincs felé nyúltam. A keret nélküli üveg finoman csusszan fél hüvelyknyit lefelé, mielőtt hagyja nyitni az ajtót, hogy megérkezhessünk a sehr deutsch beltérbe. Alapmodell, ne várjunk sokat. Fekete, ezüstszínű műanyaggal feldobva. Multifunkciós, bőrrel varrott kormány (állítólag a Golf VI-ban is ilyen van), szigorú, párhuzamosan futó élek, minimális illesztési hézagok: mint egy jólfésült, komoly brémai könyvelő irodája.

Ezért is szeretik, akik szeretik a Volkswagen-belsőt. Semmi játék, de ami van, tisztességes munka, tökéletes az egyben van-érzés. Kint a kritikus szeme nem talál fogást a CC-n, belül azonban megfutható a fika-kör. Nem, nem taglalom bővebben a műszerfal ropogós-kongó műanyagját, tudom, ember oda ritkán nyúl. Jobban is teszi. Az ajtók kárpitozása finom, puha, a kormány jó fogású, kellemes. De azt, aki garasoskodásból képtelen egy tisztességes FÉM ajtónyitó reteszt tenni felsőközép limuzinba, azt gyorsított eljárással küldeném utcát seperni.

Félre ne értsenek, ettől függetlenül belül lenni ha nem is felemelő, de határozottan kellemes. Egy slendriánabb beltérben fel sem tűnne a pár apró bosszúság, de itt még a toleráns Árpád is megcsóválta fejét a hátsó ülésen. Spongyát rá, az üléspozíció tökéletes, a motoros deréktámasz jól esett a hátamnak. A könyöktámasz széles és tágas, alján audio-bemenettel, a váltó jól kézre esik és finoman, tompán puffannak az ajtók.

Mivel a CC hivatalosan négyszemélyes, hátul középen egy rolóval ellátott méretes rakodóüreget alakítottak ki. A finom trükk azonban az ülésekben rejlik. A forma áldozata lett a fejtér, de az akár még sportosnak is mondható két hátsó helyet úgy alakították ki, hogy az ember feneke egy üregbe csusszan be a háttámla és az ülőlap találkozásánál. Ekkor van az, hogy elcsodálkozik, milyen jól elfér a feje, nem is gondolta volna.

Ez a felhúzott térdekkel történő ücsörgés azonban nagyon hamar kényelmetlenné válik, és ha kihúzzuk magunkat, bizony fáj a valóság. Nem vagyok súlyemelő alkat, de gyenge 190 centiméteremmel bizony egy-egy bukkanón púposra nyomtam volna a tetőt. Vállban tényleg csak kicsit szűk. A lábtér ellenben óriási, kisebb pihenőkkel hosszabb út azonban bátran vállalható a hátsó traktusban. Az én helyem azonban, szerencsére elöl volt; induljunk.