Hot Rod 2001

2001.05.24. 09:29
Zazi, a kiváló retusőr, egyszersmind az Ősöreg 7-es BMW Fan Club elnöke vasárnap ötödször telefonált, nálam van-e már a verda. Nem volt nálam. A Karotta nem hozta vissza, mert még szombat este is csajoznia kellett vele. Szemrehányást nem tettem, beértem a megsemmisítő nézéssel. A PT Cruiser-t a teljes kollektívának vezetni kellett, ezzel vagy együtt él az ember, vagy bolondokházába vonul.
 
   
   

Mikor volt utoljára olyan autó, amit mindenki megbámul? Amit azért előznek meg, hogy előről is megbámulhassák, amitől mindenkinek boldog, hipnotikus önkívület ül az arcára, amit még 600-as Mercikből is az ablakra tapasztott orral bámulnak? Mint amikor a fehér ember beszáll egy sanghaji metrószerelvénybe, és egyszerre fordul felé minden tekintet, kissé megdöbbenten, de alapjában véve barátságosan.

 
   
 

Az effajta szerzeteknek egy baja lehet: ha népautóvá válnak. A hosszú várakozási idő és a nyolcszámjegyű vételár miatt szerencsére változatlanul exkluzív klub a magyar krúzereseké: a 2000-es piaci bevezetés óta összesen 19 darabot adtak el. Ebből 13 került Budapestre, 6 vidékre - jómagam a tesztautónkon kívül még egyet sem láttam, egyszóval hál'isten a PT Cruiser még nem népautó.

 
   
   

Emlékszünk persze, 1998-ban, mint tanulmányautót, leánykori nevén mint Pronto Cruiser mutatták be. Őrjöngött a nép, több köbméternyi nyál csorgott a mustársárga-metál autó fotóit közlő magazinokra, aztán megegyeztünk: túl szép, hogy igaz legyen, a formatervező brigád eszméletlen jól szórakozhatott, de úgyse fogják gyártani. Aztán valahol porszem került a gépezetbe, és most már nálunk is kapható, hamarosan beindul a Graz-i gyártás, és várni is alig kell majd rá.

 
   
  Egy klasszikus Hot Rod

A PT Cruiser a klasszikus Hot Rod-ok újragondolása, a XXI. Század technikai színvonalán, kissé modernebb formában. Ahogy lassan már debilbe hajló vigyorommal krúzolgattam a Hungária körúton, már ott tartottam, hogy magamban beszélek:
-Öregem, egy hotrod azért mégiscsak hotrod, hiába.
Hogy mi is a hotrod, úgy általánosságban tisztában voltam (olyan, mint a PT Cruiser, csak a XX. század színvonalán), de konkrétan nem sok jutott róla eszembe. Túl azon, hogy olyan, mint egy csőrös kamion kicsiben, négyajtós változatban, és egyébként a hot rod lényege: annyira eszelősen jól néz ki, hogy nálunk talán le se lehetne műszakiztatni.

 
   
   

Belül is ász. A bőrborítású, vékonyküllős kormány, melynek mindenhol elképesztően jó fogása van, a rövidnadrágban vagy szoknyában beülőkre is gondoló hasított bőr-kombinációs ülések, a kesztyűtartó (illetve utaslégzsák) borítása és rajta a felirat, a kerek műszerek, a feliratos szőnyegek. Egyetlen stílustörés akad, de az súlyos: a szellőzőrendszer Suzuki-színvonalú kapcsolói helyett bármi más jobb lenne. Az ülést pedig jó lenne lejjebb engedni, én legalábbis szívesebben ülnék kicsit mélyebben.

A váltó: egy gombóc tiramisu-fagyi, ujjnyi vastag nikkelrúdon. Ebben a környezetben agyament formai megoldás, de bejön. A váltórudazatot japán bevándorlók tuningolhatták, annyira sima, könnyed, precíz munka, a hosszabb utakra kitalált könyöktámaszt lehajtva is urasan kapcsolgathatunk.

 
   
 

Hátul ülni ritka jó. Magasabban vagyunk, mint a vezető, úgyhogy kis nyújtózkodással elnézhetünk a feje fölött, lehet terpeszkedni, és a hátrafelé emelkedő tető miatt fejtér akkora, hogy még Emiliano Zapatának se kéne megválnia sombrerójától. Középső karfa viszont nagyon kéne.

A Chrysler valami l'art pour l'art igényességgel megpróbált használható autót csinálni a PT Cruiserből, ami egyrészt teljesen felesleges, mert ezt a formát akkor is önkívületi állapotban vennék a népek, ha szöges deszka lenne az ülés, és tyúkketrec a csomagtartó. Másrészt dicséretes, hogy nem bíznak mindent a dizájnra, és ha már ennyit kérnek az autóért, olyan utasteret adnak, ami 25 féleképpen variálható.

 
   
   

A legjobban akkor néz ki, ha a teljes hátsó üléssort felhajtjuk és előredöntjük, ilyenkor talán még egy szörfdeszka is befér, persze a kicsi, amilyet Magyarországon bukóhullámok híján nem használhatunk. A windsurf-deszka meg legfeljebb a 7-es buszba fér bele, de a PT Cruisernek nem áll rosszul a tetőcsomagtartó.

Hogy a kalaptartó kárpit három különböző magasságban tehető be polcnak, kifejezetten praktikus. Az viszont, hogy egy kihajtható lábbal piknikasztalkává alakítható, inkább már csak kegyelemdöfés azoknak, akik amúgy is beleszerettek a PT Cruiser minden egyes csavarjába. A szalonban nézegetik az autót: lelkük mélyén tudják már, hogy úgyis megveszik, vesszen a tízmilla, de még nem vallják be maguknak. Akkor aztán a lelketlen díler megmutatja a piknikasztalt, kész, K.O. Az érdeklődő nem áll fel kilencig, megveszi.

 
   
 

Jó vezetni, nincs mese. A 141 ló nem teszi rakétává, és egy 16 szelepes kétliteres motor nemigen tudja a másfél tonnás össztömeget olyan dinamikusan mozgatni, hogy belegebedjünk az ostorcsapás-effektusba, ezzel együtt megy rendesen. Autópályán 160 körül az utolsókat rúgja, ez a magasság tetemes légellenállást szül, de a PT Cruiser egy visszapillantó tükörben még a rendes állapotánál is brutálisabban néz ki, úgyhogy menekül, ki merre lát.

V 8 kéne bele, de ha benézünk a kicsike motorházba, igen nehéz odaképzelni egy V8-ast, a legkevésbé azt a legendás monstrumot, amit épp a Chrysler mutatott be 1951-ben. Mindegy, végülis korántsem katasztrófa, ha van egy állatul kinéző, normálisan vezethető, szolíd fogyasztású amerikai cirkálónk.

 
   
   

A futómű kicsit kemény, de minden elismerésem: így a jó. A bálna-mezőnyhöz mérve kifejezetten alkalmas a szerpentines zúzásra, igazi kedvencem, ahogy a városi úthibákat veszi; nagyokat szól a kátyúkon, dudumm-dudumm, de érdemben nem ráz - tankot még soha nem vezettem, de a kisebb úthibák abban is ilyenek lehetnek. Az is kellemes hang, amit macskakövön produkál, csak finoman rezonál, ellenben úgy szól, mint egy négymotoros, légcsavaros bombázó. A 16 colos könnyűfém felnik az amerikai divat szerint krómozottak, ami stílustörés lenne, ha azt vesszük, hogy a króm nem is könnyűfém, viszont Amerikában "alloy", vagyis ötvözet a neve, ezt tehát megúszták.

 
   
 

Jó, jó, és milyen zene illik a PT Cruiserhez? A Slayer nem rossz, a RUN DMC tévedés. Duke Ellington már tökéletes, lehetőleg egy kései sztereó, mondjuk a Such Sweet Thunder érzékletesen festi alá a nagyvárosi krúzolást. Esti jaszkarizáshoz pedig Brian Setzer, ki más?


Szépen szól a hifi, s bár ez még nem a 300M mobil hangversenyterme, már alkalmas a zene élvezetére. Pluszpont, hogy CD játszó és magnó egyszerre, ezt a megoldást érdemes volna szélesebb körben terjeszteni, miképpen azt is, hogy a CD-játszó megjegyzi, utoljára hol is kapcsoltuk ki. A hangzáson egy plusz mélynyomóval lehetne fejleszteni, de így is csúcskategóriás darab.

 
   
   

Ne feledkezzünk meg a hiányzókról sem. Egy tízmilliós autót úgy képzelnék, hogy nem nekem kell kiszállnom,és kihúznom a rádióantennát. A motorházfedelet nem nekem kell kitámasztanom. Az autó leállítása előtt nem nekem kell felhúznom a motoros ablakokat, mert ezügyben a riasztó intézkedik. A felsorolt extrák összértéke nem haladja meg a tízezer forintot, de azért még hozzácsapnék egy kartámaszt a jobb oldali ülésre, és ugyanoda egy motoros ülésállítást. Enyhítő körülmény: digitális iránytű a visszapillantó tükör felett.

 
   
 

Az edzőteremben békésen beszélgetek Füzesy mesterrel, hogyan győzött Bécsben a Kriszta KO-val, amikor a klub tulajdonosa fújtatva állít be:
-Kié az a Chrysler?! - valószínűleg túl közel álltam az új Jaguárjára, nem tud kiparkolni. -Álljak odébb?
-Nem, Jézusom: mutasd meg!
És nem ő az egyetlen, aki gyakorlatilag kikattan a látványtól. Néztük előről-hátulról, próbálgattuk városban, sztrádán, földúton, Körúton, hajtogattuk az üléseket, hallgattuk a zenét, és megcsináltuk az obligát "csaj a csomagtartóban"-képet. A vélemények szóródtak, de egyvalamiben nagyjából megvolt az összhang: ha meggazdagszunk, ilyet veszünk.

Nínó Karotta megjegyzése:

Szegény Winkler tollában még túl friss az élmény, azért ilyen könyörületes. Mit könyörületes, egyenesen ömlengő. Nálam már eltelt pár nap, biztos azért leszek gonosz.

 
   
    padlógáz, lejtô, hátszél

Itt van mindjárt ez a Hot Rod-ozás. A PT Cruiser annyira Hot Rod, amennyire az Opel Tigra sportautó. Egy Hot Rod legalább az egyenesekben képes gyorsan menni, szegény PT viszont magatehetetlenül vergődik önnön súlya alatt. Viszont a divatos retrokülső tényleg megvan - szóval legyen inkább Cool Rod.

Tehát a Cruiser arra jó, amit a neve sugall: nyugodtan, lassan, egyenletesen, az elismerő pillantásokat hideg felsőbbrendű fejelfordítással nyugtázva kell gördülni vele.

 
   
 

A futómű meg egy furcsa szerzet. Ahhoz képest, hogy egy amerikai átlagautó alá tervezték, városban fantasztikusan jó. Nagyon kényelmes, de semmi kóválygás-billegés. Jeles. Ellenben az autópályán, a Rábaringre menet, egy 160-as tempónál eszközölt sávváltás közben a mellettem ülő kiváló rali szakírónk, egyszersmind volt pilóta, velőtrázó halálsikolyt hallatott. És nem minden ok nélkül. Jávorszarvas-tesztre csak kamikazéknak ajánlott.

 
   
   

A Rábaringen nem volt rossz. Lassúnak ott is lassú, gyengének is gyenge, de a felvételek tanúsága szerint nem esik le a döntött parabolikáról. És a fékek is jók. Ha nem lett volna pont ott egy Subaru Impreza WRX STI RA, azt gondoltam volna, hogy egészen kellemesen érzem magam benne. De ott volt. Egyszer azt is elmesélem.