A kétség törpeharcsája

2006.01.13. 10:24
Monsieur Robert Peugeot áll egy ipari csarnokból kialakított, drámai megvilágítású terem közepén, a színpadon, mögötte lassan úszó galaxisfotók, és azt mondja: intense pleasure at all levels, azaz átütő élvezet minden szinten. M. Peugeot franciául beszél. Ezt egy francia tolmácslány duruzsolta a fülembe, drót nélkül. De ne szaladjunk ennyire előre.

Néhány órával korábban egy lépcsőn szaladok lefelé, és eszembe jut, hogy a tükör mellett hagytam az útlevelem. Egy pillanatra felrémlik, hogy európai polgár vagyok, aztán eszembe jut, hogy 1778-ban valószínűleg egy bostoni polgár is felszerelkezett, ha átugrott New Yorkba. Rettenetes dugókat képzelek a reptéri útra, hogy aztán szomorúan integessek a gépnek a kilátóteraszról. Ezt nem szeretném. Sose voltam még Párizsban.

Néhány órával még korábban sajtófotókat nézegettem, és a kötelező állatos hasonlaton törtem a fejem. Nézzük csak. Hatalmas, hosszú szemek, köztük Mick Jagger és Goldie Hawn képzelt gyerekének fülig érő vigyora. Haladunk tovább a tömzsi testen. A kerekek fölötti domborulatok oldalról simává vannak lapítva, mintha rágót fújnánk az ablaknak. Ez csak bonszaicica lehet. Nem. Törpeharcsa. Egy vidám törpeharcsa. Ami kitekergőzte magát a szákból, és most endorfinoktól túladagolva úszik, teljes sebességgel.

Igazából mégis bonszaicica. Ráadásul a törpeharcsa catfish angolul, macskahal. Nyomon vagyunk.

Bonszaicica

A bonszaicica hírhedt internetes lény, 2001 óta létezik. Leginkább hoaxokban (hihetőnek tűnő, de hamis információ) járatlan állatvédő ismerőseink által továbbított lánclevelekben találkozhatunk vele. A felháborodott hangvételű üzenet egy weboldalról szól, ahol üvegben felnevelt újszülött macskákat lehet vásárolni. Az állat kizárólag kivezetett testnyílásain keresztül érintkezik a külvilággal, és macskává cseperedése folyamán csontváza az üveghez idomul. Idővel teljesen kitölti a rendelkezésére álló teret, felvéve annak vadon élő emlősállatoknál jóval geometrikusabb formáját.

A valóságban mindez nehezen képzelhető el. A legnagyobb problémát valószínűleg az akadályoztatott vénás visszaáramlás okozta fekélyek jelentenék, amik elfertőződve óhatatlanul az állat korai pusztulásához vezetnének. Hasonló problémát jár körül David Fincher Hetedik című filmje, ahol a harmadik áldozat egy éven át tartó ágyhoz bilincselése kizárólag folyamatos és masszív megelőző antibiotikumos terápia mellett képzelhető el, és akkor is csak nehezen.

Bár a bonszaicica tényleg hoax (hacsak az ötlet nem inspirált valakit a megvalósításra), hasonló praktikákat állítólag végeznek embereken, természetesen a távoli Keleten. De ennek már nézzenek utána önök, például a Wikipédiában.

De vajon mit gondol erről Bálint Zsófia, a Peugeot Hungária PR-igazgatója, aki pár perce a kezembe nyomott egy repjegyet és elkísért a biznisz lounge-ba? Megkérdeztem tőle. Kattintson ide (2,6 MB, DivX, vicc) a válaszért.

Ugye hogy nem egyszerű? Abban maradunk, hogy egyikünk sem látta még élőben, de majd megnézzük és kitaláljuk.

A számítógép a pestihez hasonló sűrű ködöt prognosztizált Párizsba is, úgyhogy egyelőre tejszínhab tetején vagyok cseresznye, ahogy nézek ki az ablakon. Párizs! Itt forgatta Claude Lelouch 1976-ban C'était un rendez-vous című filmjét, az autóbuziság esszenciáját, amiben állítólag a saját Ferrari 275 GTB-je motorházára szerelt egy kamerát, és száguldott át vele a városon. A felhők alatt aztán szupersportautóktól dübörgő metropolisz helyett lakótelepek és ipari csarnokok vannak, de hát a külváros az mindenütt külváros.

Aztán már a Charles de Gaulle reptéren kifelé a busz elhúz egy Concorde mellett, és összefacsarodik a szívem. Hogy a hatvanas évek végén itt tartottunk, ma meg egyáltalán nincs szuperszonikus utasszállító gép , és jó sokáig nem is lesz. Na de majd a 207, hátha vannak még rendes mérnökök a világon.

Kontrasztosan alulvilágított ipari csarnok folyosóján gyalogolok végig, aztán egy elsuhanó, feketébe öltözött pincértől pezsgőt kapok, aki még sötétebben néz rám, miután azzal köszönök neki, hogy hi. Piros-fekete plakátok között a fekete és a fehér Peugeot 20Cup tanulmányautók állnak a terem közepén. Mindenhol nyers, csillogó szénszál és nagy fémkapcsolók.

Nehezen azonosítható alapanyagokból, a rokokó és a minimalizmus látszólag lehetetlen ötvözetével megtervezett ételeket tesznek mosolytalan pincérek az asztalra, és ekkor hirtelen két dolgot is megértek. Az egyik, hogy a francia ételek dizájnelemei egyértelműen felfedezhetők a francia autókon, és hogy igenis még mindig van nemzeti karakter az autógyártásban. A másik pedig a finom, de pengeéles nagyvállalati manipuláció. Hamarosan észbontóan szép ételektől jóllakva, két pohár francia bor után, tehát a tudatállapotok egyik legjobbjában fognak nekem bemutatni egy terméket, amit kritikus szemmel kell majd néznem. Szóval itt válnak el a medúzák a gerincesektől, a libamájkockák és az előadóterem közötti néhány lépésben.