"Suzuki Samurai '84-es, kék színű, tökéletesen működő állapotban hobbi célra eladó. Ára: 200.000.Ft. Tel.:06..."
Mindenképpen elgondolkodtató. Az rögtön feltűnik, hogy potom kétszázezerért - amiből jó esetben még faraghatunk is - igazi, működő autót tudunk vásárolni.

hirdetés

Négy kerék, pedálok, ülések, egy csomó megszokott holmi, amihez -
érdeklődésünket tovább csigázandó -
felező, merev tengely és utólag szerelt diffizár is tartozik. E
mágikus szavak pedig igazi 4x4-es-re utalnak, nem holmi divatos
terepjárónak tűnő, de valójában macafuvarozó, kényelmes
személygépkocsira.

Ha vesszük a fáradtságot, hogy még valamelyik hozzáértő ismerősünket
is felhívjuk, meghallgathatjuk, amint érzelmektől el-elcsukló hangon
magyarázza, hogy a matchbox alatt vérbeli, terepre való futómű bújik
meg, hogy
a haverok is ilyennel versenyeznek és verik agyon a sok Cherokeet
meg Land Rovert - igaz, ők egy kicsit átalakították -, és
tulajdonképpen ez az egyetlen valamirevaló Suzuki, ami valaha is lejött
a futószalagról. Leszámítva a motorkerékpárokat, természetesen.
Csábító.

Meg is tekintjük hát, és azt tapasztaljuk, hogy ha szépnek nem is, de
aranyosnak mindenképpen mondható.
Sajnos csak 970 köbcenti, 52 lóerő áll majd rendelkezésünkre -
ha úgy döntünk. Létezik még 1.3-as, 64 lóerős csúcs modell is, de a
gazdi szerint ez sem ismer akadályt. Na, majd meglátjuk.

Állapota tökéletesen megfelel a hirdetésben állítottaknak,
pöccre indul, szépen jár a motorja, nem véletlenül. Mint már
annyiszor kiderült, az egyszerűség remek dolgokat szülhet. Az autó
kicsiny motorterét sem tölti ki az egyliteres motor, viszont hibátlanul
dolgozik, akárcsak az összes többi szerkezet: fűtés, világítás, kézi
fék. Még magnót is kapunk. A kasztni sem rohad, rendesen karban
tartották, szívesen ülünk bele. Az oly' sokszor emlegetett puritán szó,
távolról sem fedi le a belül tapasztaltakat.

Azt hiszem, közelebb járok a lényeghez, ha azt mondom : az autó belső
tere pont olyan,
amilyennek egy 1984-ben gyártott japán kisterepjáró belső terét
képzeljük. Szépséggel nem találkozunk, arról tökéletesen
megfeledkeztek az alkotók, de az ülések használhatóak, a kezelőszervek
pedig régi japán hagyomány szerint kézre esnek. Ha véletlenül négyen
utaznánk, azért törekedjünk megszerezni az első helyek
valamelyikét.

Egy furcsaságot azért találtam, ez pediglen
a motortető nyitója, amit valamiért a kesztyűtartóba
applikáltak. Műanyagból készült, napfénytetővel ellátott tetejét
egy könnyed - két-három embert és kb. hét percet igénybe vevő -
mozdulattal eltávolíthatjuk, és a szélvédőt előre csapva immáron egy
kabrió jóbarát kacsint vissza ránk, amitől persze nyálfolyatva fizetjük
ki az összeget. Még alkudozni is elfelejtünk, sőt, most már az sem
tántorít el, hogy az első ránézésre ártatlannak tűnő "hobbi célra"
kifejezés igenis nagy jelentőséggel bír, valójában azt jelenti,
"rendszám és papírok nélkül".

Így aztán követjük a trélert boldogan, hiszen új
szerzeményünkkel közúti forgalomban egyáltalán nem vehetünk részt.
Úticélunk a mérhetelen szépségű és nem kevésbé dimbes-dombos Pismány,
ahol - micsoda szerencse - kicsiny hétvégi házikónk található. Most már
tényleg csak ketten vagyunk : S.S. úr a maga tekintélyt parancsoló 1000
köbcentijével, négy hengerével és én, aki bár autót már sokat
kipróbáltam, terepen tökéletesen tapasztalatlan vagyok. Nehéz elhinni,
hogy az autó a maga egyliteres motorjával tényleg szembe tud szállni a
nehéz terepviszonyokkal, de ez most már perceken belül kiderül.
Könnyedén beindul, és megkezdődik az őrület!

Először csak egy személyautó által is bevehető, rossz minőségű
földúton döcögünk, zötykölődünk, rázkódunk. Igazából kínlódunk,
de oly mértékben, a komfortnak a legapróbb szikrája nélkül, hogy
először fordul meg a fejemben: lehet, hogy mégsem döntöttem tökéletesen
verejtékkel megkeresett kétszázezer forintom sorsáról. Szerencsére,
pont még mielőtt ezt úgy alaposan végiggondoltam volna, igazi terepre
érkezünk.

Autónk úri kedvünktől függően
lehet hátsó vagy négykerék meghajtású, amiből természetesen az
utóbbi opciót választjuk, felezővel. Új értelmet nyer az árkon-bokron
át kifejezés. Egyszerűen nem találok olyan helyet - pedig miután a
kezdeti bátortalanság és a felborulástól való félelem következménye, a
folyamatos tenyérizzadás és torokgombóc a múlté lesz, tényleg mindent
megpróbálok - ahol a kis Suzukit el tudnám bizonytalanítani.

Mivel autónk tömege kb. 900 kg, brutálisnak egyáltalán nem
mondható kis egyliteresünk ereje így is tökéletesen elegendő. Fülig érő
szájjal zúzunk át olyan helyeken, ahol gyalog is megfontolnám,
bemenjek-e. Olyan emelkedőkön kaptatunk, hogy már szinte fekszem az
ülésben. Az autó előtt-alatt mi lehet, fogalmam sincs, de ő csak megy
töretlenül és hamar bebizonyítja, hogy a borulástól való félelmem
csaknem teljesen alaptalan.

Azt mondtam, csaknem, ugyanis
egyszer azért mégis sikerült az oldalára fektetni. Már annyi
mindenen mentünk keresztül teljes egyetértésben, hogy tényleg azt
hittem, ennek a kocsinak épített terep kell, hogy baja essen, de ez nem
így van. Egy olyan igazi, virágillattól nehéz, meleg , csodálatos
tavaszi napon történt az eset. Anyósülésen kuporgó, nyugodtnak
egyáltalán nem mondható barátomat akartam éppen elkápráztatni, és egy
hatalmas kátyúba raktam a kocsi jobb első kerekét, miközben a
Macskafogó patkányainak hasonló jellegű élményeit taglalalva próbáltam
oldani a hangulatot.

Nem történt semmi eget rengető. Nem volt hangeffektus vagy robbanás.
Az autó
szépen lassan oldalra fordult és lepihent. Mivel mindez kb. hat
km/h-s sebességnél történt, nem igazán ijedtünk meg, sőt, miután
láttuk, hogy ép bőrrel jövünk ki a kalandból, öt percig nem bírtunk
kimászni a röhögéstől. Végül, hogy utunkat folytathassuk egy a közelben
tevékenykedő, félig mezítelen, de teljesen részeg segédmunkás
segítségét vettük igénybe, akivel kiegészülve már könnyedén raktuk
vissza a szamurájt a lábára, majd kellemesen elfáradva hazavittük, hadd
pihenjen meg.

Sajnos az ablakot azóta jóval bonyolultabb felhúzni, mert az
ajtó meghajlott egy kevéssé, de ez persze teljes mértékben
elhanyagolható kis részlet a borulás eufóriájának árnyékában. Abba
azért belegondolni is rossz, mi történt volna, ha történetesen a kocsi
a hátára fordul, az a soványka kis merevítés középen ugyanis egyáltalán
nem tűnik masszívnak. Eddig szerencsére azóta sem jutottam el.

Summázva a történteket azt mondom, hogy egy ilyen remek játékot
mindenkinek csak ajánlhatok, de betonútra ne menjetek vele!
A hegyek királya az aszfalton tökéletesen értelmét veszti, a
nyolcvanat már csak nagy nehezen éri el, arról nem is beszélve, hogy ha
megpróbálunk tempósabban kanyarodni, megbillen, és ha igazán
megküldjük, könnyedén fel is borul. Nem vicc, bár ezt szerencsére már
nem nekem kellett megtapasztalnom.