Miért pont Seicento?

2003.07.18. 10:36

Nincs csomagtartója, gyorsulása sem kitűnő, és úttartása sem kifogástalan, mint annak idején a Trabantkönyv hirdette a letűnt kor népautójáról. Mégis: lehet szeretni, és bár vannak hibái, meg lesznek is nyilván, öt év és 95 ezer kilométer után is elindul, megáll, és úgy fest, nem akar szétesni. Hát ezért, pont.

 
 

Mert már akkor is majdnem a legolcsóbb autó volt, amikor öt évvel ezelőtt a család tulajdonába került, azóta pedig a legolcsóbb újautó cím büszke tulajdonosa lett. Mert egyszerű, nem nagyon ronda, biztosítása alacsony és benzint is keveset kér.

 
   
   

Amikor a jelenleg nálunk állomásozó Fiat Seicento 900S típusú gépjármű némi családi segítséggel 0-km-es, magyarán vadonatúj állapotában öcsém tulajdonába került, nem gondoltam, hogy egyszer még a miénk lesz. Ugyanis amikor öcs kigördült vele a márkakereskedőtől, helyből nem működött a féklámpája. A kereskedő által beszerelt hangszórók pedig olyan szarul szóltak, hogy leírni nemhogy nem lehet, nem is érdemes. Ellenben sikerült úgy szétnyomni a hangszórórácsokat tartó csavarok fejét, hogy kiszerelni nem lehet őket. Ezúton is köszönjük.

 
   
 

1998-at írtunk, amikor a család valamiért úgy döntött, kell még egy autó. Szerencsére nem még egy ember, voltunk már így is elegen. Miután az anyagi tehetség csak a legalsó kategória választását tette lehetővé, ott néztünk körül. A választás nagyjából a klasszikus püspöklila Daewoo Ticóra, vagy valamelyik más színre korlátozódott. Akkor mutatkozott be a Cinquecento utóda, a Seicento, ráadásul nagyjából ugyanazon az áron. A családi kupaktanács (nehogy má' Daewoo!) a Seicento mellett döntött.

 
   
   

A merkuros hajszát idéző nyomozás után kiderült, a gépjárműből az országban kizárólag fehér és fekete színű darabok állnak rendelkezésre, ebből automatikusan adódott a válasz: fekete. Bordó üléshuzattal. Még az 1979-es, PN 47-29-es rendszámú Daciánk üléshuzatánál is rondább bordó, de legalább nem szakadt ki, még ott sem, ahol erős dohányos öcsém, no meg én kiégettük az ülést. Szerintem ez egyszerűen ronda, ellenben nőm szerint harmonizál a szürke, fröccsöntött műanyag belsővel, és a fekete-szürke-bordó kombináció még szép is.

 
   
 

Az autó maga egyszerű. Elöl vannak benne biztos valamilyen rugóstagok, hátul pedig másmilyen lengőkarok. De nem hiszem, hogy ez lényeges lenne, hiszen épp a legdrágább autókkal futkározók fékeznek a legnagyobbat a kátyúknál, ahelyett, hogy kikerülnék őket egy laza kormánymozdulattal. Márpedig a Seicentóval simán megoldható, még szervó nélkül is. Merthogy, miután az alapkivitel alapkiviteléről van szó, nincs. Igazából a szervó is csak akkor hiányzik, amikor az ember átül a család első számú kocsijának számító Alfa 145-ből. Egyébként el lehet boldogulni vele, csak erőből kell tekerni a kormányt. Parkolásnál.

 
   
   

Viszont öcsém annak idején, amikor nem adtam neki kölcsön az akkori büszkeségemnek számító 33-as (1.7 i.e.) Alfámat, végzetes hibát követett el. Négy személlyel, csomagokkal, saját bevallása szerint ahol lehet, padlógázzal, néha száznegyvenel lehúzott Horvátországba és vissza. Ez sajnos a két hátsó szilentblokk végét jelentette. Ami a kisebbik gond lenne, más autóknál oldalanként nagyjából 5000 forintos anyagköltséggel megoldható probléma. Csakhogy. A Seicento nem minden más autó. Ebben - a márkaszerviz tájékoztatása szerint - csak a komplett híd cserélhető, külön szilent nincs. Á.: 250 ezer. Ez úgy is maradt, megszoktuk, simán le is vizsgázott. Rossz úton meg kopog.

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.