Használtteszt: Suzuki Sidekick 1995

Tesztpéldányunk ráadásul nem is a parlagi Vitara, hanem annak hosszított verziójának, a Grand Vitarának amerikai nagybácsija. A '95-ben gyártott jószág öt éve hajókázott át a nagy vízen, jelenleg egy mindenféle állat tenyésztésével foglalkozó családi vállalkozásban fungál farmra szaladgálós, illetve kirándulóautóként.

A hosszú Vitara kívülről kissé nevetésre ingerlően nagyoskodó, aránytalanul hosszú jószág. A kipróbált Sidekick fekete sárhányói, mélyzöld színe, a nem hivalkodó, egyszerűen szép felnik, a gyárilag az ötödik ajtóra helyezett pótkerék és az autóra utólag installált bozótrács és ködlámpa-tömkeleg egész jól sikerült kompozíciója mégis egy komoly, "erdőmérnök úr autója"-hatású járművet formáz. Dicséretére legyen mondva: a szemlélőnek csak hosszas tűnődés után ugrik be: de hiszen Barbie baba is egy rózsaszín - igaz rövid - Vitarában látható legtöbbször.

A beltér is barátságos: vannak puha plüssülések, nincsenek macho terepjáróműszerek, csak a hatalmas fejtér és a brutális majrévas árulja el: nem személyautóban ülünk. Akárcsak a fényezés, az enteriőr is jól viselte az elmúlt hét évet: a kissé kifényesedett műszerfalon és az ódivatú designon kívül minden újszerű.

A kapcsolók a Swiftből mindmáig ismerős korabeli japán módon, bizonytalan mindjártakezembenmarad-érzet mellett, de funkcionálisan kifogástalanul működnek. Nem csak a feeling jött a Swiftből: a kiegészítő elektromos fogyasztók kapcsolói, a fűtés-szellőzés blokkja és csaknem a teljes középkonzol egy az egyben azonos, a váltógomb is ismerősen simul a miautónk-tulajdonosok kezébe. A Nagy Japán Összeesküvés pedig az ablakemelők kapcsolóin érhető tetten, innen régebbi Toyoták köszönnek vissza.

Automata a vezetőoldali ablak, a pilóta maga és anyósa oldalán a karfáról tekergetheti az ablakot, a hátul ülőkre viszont a kézifék mellől engedhet levegőt. Érdekesen túlkomplikált megoldás, keskeny és rövid könyöklőjű autókba. Jó japánhoz méltón szintén az ajtófogantyún elhelyezett kapcsolóval reteszelhetjük az ajtókat-ablakokat.

Elektromosan mozgathatók a jókora tükrök is, kár, hogy a kapcsoló alig található meg valahol a bal térd környékén. Az autóban számtalan kisebb-nagyobb rakodóhely található aprópénznek-napszemüvegnek, a pohártartó azonban teljes egészében kimaradt. Jópofa az utas napellenzőjének mágneses füllel rögzíthető takarólapja. (Erre mondtuk a Subarukban, hogy iszonyú. Szubjektivitás, ugye - a szerk.)

A hátsó traktus inkább két, mintsem három embernek való, viszont ha lefektetjük az aszimmetrikusan osztva dönthető üléstámlákat, akkor a teljes szélességben és magasságban nyíló ötödik ajtón át akár két kifejlett bullmasztiffot is betessékelhetünk és elvihetünk futni az erdőbe - miként ezt az autó tulajdonosa gyakran meg is teszi.

'96-ig a Sidekick nem rendelkezett olyan felesleges, agyuk, vagy kávéjuk kiloccsanásától tartó tunya városiaknak való extrákkal, mint ABS, légzsák, vagy pohártartó. A már fentebb kitárgyalt extrákon túl a JLX szériatartozéka volt viszont a légkondicionáló. Hogy ez az általunk vizslatott jószágból hová tűnt, nem tudni, a valaha az A/C feliratú kapcsolóba igyekvő kábelek most telefont töltenek.

A magasságában állítható, négyküllős kormány jó fogású és terepjáróhoz méltóan nagy átmérőjű - kár, hogy a rásegítés mértéke igencsak eltúlzott, az amerikai szokásoknak megfelelően. Ez a lágyság mindenesetre nem segít emelni az amúgy is instabil autó vezetőjének biztonságérzetét. A pedálok szintén könnyen járnak, a kívánt fékhatás kis pedálerőre elérhető, a váltóval kapcsolatban sem lehet szólni egy rossz szót sem, talán csak a terepváltó kapcsolható kissé nagy befektetett izomerő árán.