Három lepkesúlyú egy szorítóban

Három modern kisautó. Olcsók, aprók, de igényes piacra tervezték őket. A régi kis japánok papírvékony héja, az olasz törpék puritán minimalizmusa, a korai koreai miniket átlengő utángyártottság-érzés a múlté, manapság Európában nem lehetne eladni egy kocka Swift, egy ős-Panda , egy korai Atos jellegű kicsi kocsit.

Érdekes, milyen különböző karaktere lehet három egy kaptafára készített modellnek. Pedig_

Mindháromban ugyanazon funkciókat látják el a gombok, kapcsolók, mindhárom öt ülőhelyet és csekély méretű csomagteret kínál közel azonos alapterületen, kreatív, egyedi ötletet (a Fiat máig egyedülálló kétfokozatú kormányszervóján kívül) sehol nem találni. Mindben lefelé automata a bal első ablak.

Még a kalaptartó is ugyanúgy: rövid, kézzel felhajtható, zsinórzat nélküli lap (szerencsére olyan rövidek a kocsik, hogy ha fennhagyjuk a kalaptartót, le lehet lökni akár menet közben hátranyúlva is.) Mindben kikapcsolható a kulccsal az első ülés légzsákja, mindbe szívás berakni egy bébihordozót, vagy gyerekülésben egy már lábakkal rendelkező fiókát hátra. És mindben van klíma, és egyikben sincs érezhető teljesítményvesztés (legalábbis városban), ha bekapcsoljuk.

És mégis mások. Sok mindenben. És nem volt nehéz eldöntenünk, melyik kéne legjobban, melyik kéne még, és melyik kéne legkevésbé.

Kívül

Az olaszoknak sosem okozott gondot lelket lehelni a vasba. Még ez az alapkivitelnél alig jobban felszerelt, csaknem minimálmotoros fehér Panda is él, mi több, csibészesen mosolyog. Szögletes a bódé, magas a tető, rövid a kasztni, érezhetően sokéves a forma (2003 óta láthajtuk), mégis frissességet, dinamikát, vagányságot sugall. Meg eleganciát, pedig még olyan trükkös részletek se hatnak a tudatalattinkra, mint egy fényezett kilincs, tükör, egy jó alufelni, vagy egy pár ködlámpa. Így, pucéran is az olasz a legvonzóbb.

Pedig a Splash is csinos. Mérgesebb, masszívabb, súlyosabb, erőteljesebb, nagyobb, legalábbis ezeket gondoljuk róla, ha összevetjük a másik kettővel. Pláne, hogy a tesztautó 15 hüvelykes alufelnit is viselt (a Fiaton 13-as, a Hyundai-on 14-es vaskerék volt).

Az i10 a legkevésbé attraktív, hiába vannak érdekes apróságai: stilizált krómrepülő a hűtőmaszkon, íves, peremes motorháztető, bajuszok a ködlámpák fölött. Formája túl finomkodó, a minden agressziót nélkülöző arc is unalmas, nem szerencsés a profilja sem: a hátul felugrasztott övvonal, az éles törés csúf kontrasztot képez alatta a szabályos kerékjárati ívvel. Ez tűnik a legkevésbé igazi autónak, inkább mint egy felfújt műanyagjáték (0-tól 3 éves korig). A nagyon hátra kitolt kis kerék végképp megöli a komolyágát. Elegáns viszont az emblémahúzós csomagtérnyitás – legalább.

Belül

Egy katalógusfotón a Fiat béle lenne a legkevésbé meggyőző, a világos műanyagok, a nagy gombok, a színes kárpitbetétek miatt odabent már ő a legjátékautóbb. Viszont ő a legvidámabb is, a másik két kocsi szürke-feketéje után mindig élmény volt visszatérni a Panda narancsos-világos kabinjába. Még a bajuszkapcsolói is különcek a két távol-keletihez képest, ha zavaróan felfelé tartank is.

A Fiatból mintha egy Phaetonba ülnénk át, kiált fel Winkler, amikor visszatért a próbaútról a Splash-sel. Ez tényleg egy kategória?, kérdi gyanakodva. Hát igen. A Suzuki alkotói komoly, fajsúlyos kocsit akartak csinálni, de vidám, mókás kisautót is, egyszerre. Egész jó anyagok, drága tesztautónkban bőrkormány, bőr váltógomb – de csápos fordulatszámmérő, a Minihez hasonlóan ívelt szélvédő. Jó. Egy nagy, kiábrándító szörnyűség azért akad: a Suzuki valahogy megszerezte a Skodára jellemző öreges, szürke alapon szürke mintás műszálas üléshuzatot.

És a Hyundai? Olyan vegyesen semmilyen, néhány helyen gondosan gagyira tervezett részletekkel. A rádió gombjai mintha orvosi műszerről jönnének, a műszerek kék keretét mintha vízfestékkel húzta volna oda egy négyéves gyerek, a váltógomb ragad, a kormány érdes műanyag. Viszont az i10-ben van a legkomolyabb ablakemelő-konzol, és ez is valami. Az üléshuzat vastag rostjai pedig furák, de legalább nem olyan izzasztó a szék, mint a másik kettőben.