Akár egy német autó

Teszt: Opel Vectra 1,6 Comfort

2002.09.05. 08:31
A Vectra korábbi két élete során akkora flottaautó-kedvenc volt, hogy középvezetőknek rendezett szakmai konferenciák után a résztvevők órákig keresték a parkolóban a rendszám alapján a sajátjukat, mire megtalálták. Jó eséllyel most is így lesz.
 
   
   

A modellváltás riasztóan időszerű volt: a Vectra legfőbb riválisai, a VW Passat, a Ford Mondeo vagy a Nissan Primera már mind megújultak, és olyan magasra tették a lécet, ahova szegény régi Vectra már felnézni sem tudna.

A külső voltaképpen nem kellemetlen, de nem is idegborzolóan érdekes. Az új vonalvezetésről tiszta lelkiismerettel legfeljebb azt merném kijelenteni, hogy felismerhető, ennél merészebb esztétikai állásfoglalásra nem szívesen vállalkoznék. Az előző Vectra legalább jópofa, a motorháztető domborításából kinövő elliptikus tükröket kapott, ezt a könnyen azonosítható egyénieskedést ezúttal mellőzték, nehogy legyen miről írni. Kár.

 
   
 

Cserébe van egy enyhén bumfordi, de tulajdonképpen barátságos orr, a ma divatos cicaszemű lámpák és a nyolcvanas évek kockalámpáinak furcsa elegyével. Az oldalnézet leginkább egy Astrát idéz, de ez az egységes márkaarculat korában elfogadható, a fenék pedig szintén Astra hangulat, egy büszke krómcsíkkal megfejelve a komolyság jegyében.

A fiatalodás természetesen terebélyesedéssel járt: a Vectra a tengelyek közt 6, magasságában pedig 5 centit nőtt, ráadásul kicsit szélesebb is, de így sem számít nagynak a kategórián belül. A légellenállási együttható (0,28) igen alacsony, a mackóorr biztos a cseppforma titkos álcája.

 
   
   

A helykínálatra nem lehet panasz, elöl kellemesen tágas és hátul sem szűkös. Itt külön apró csalás is van: az oldalfal szinte függőleges, hogy a beltér nagyobbnak hasson. Jómagam nem vagyok masszív alkat, ám 175 centimmel még keresztbe tett lábakkal is elférek magam mögött, ha tetszik érteni, mire gondolok.

Az ötszáz literes csomagtartót vagy bentről, vagy a távirányítón lévő külön gombbal nyithatjuk ki, a központi zár alapban nem nyitja. Ez nagyon hasznos, ha nem akarjuk, hogy különlegesen kívánatos tartalmát egy piros lámpánál orvul kikapják belőle. Talányos extrafunkció a kulccsal zárható hátsó üléstámla. Így bentről nem lehet gonoszul behatolni a csomagtartóba, hacsak meg nem nyomjuk a nyitógombot, és ki nem szállunk. Lapzártáig egyetlen felhasználási területet találtunk: a különlegesen mohó gyerekek elzárását a csomagtartóban tárolt csokoládétól, hosszú külföldi út alatt, menet közben.

 
   
 

Praktikus apróságból van még sok másik is: az Opel nem akart autónként 49 forint plusz áfát spórolni azon, amin 10 autógyárból kilenc még mindig akar: az összes elektromos ablak automatikus, azaz képes egy gombnyomásra felmenni-lejönni. Cserébe a gombok számán spóroltak: a hátsó ablakoknak elöl nem külön kapcsolójuk van, hanem egy kis tolattyú szabályozza, hogy az első vagy hátsó ablakokkal játszunk-e.

Ez érdekes koncepció, de remekül működik, ráadásul az ablakokat a központi zár távirányítója is felhúzza. Végre-végre. Van egy kenyértartóra emlékeztető, rolós tetejű pohártartó a középkonzolon, ez szép, de tényleg csak kenyeret tartsunk benne, a poharak kiborulnak, mert lapos. Viszont a hátsó ülés alsó támlájában ott egy előre kibukkanó (így onnan is elérhető) normális pohártartó.

 
   
   

Az első ülések közt ott az obligát dobozka-könyöklő kombináció, melynek teteje húzogatható is, így könyökölni mindenkinek kényelmes. A klíma a házastársakat különböző hőfokon tartja, a rádióval közös nagy képernyője viszont németül kommunikál.

A belsőt általánosan szemlélve a látvány mérsékelten lelkesítő. Az anyagok mind jók, a középső magnézium-jellegű (vagy grafit, de végülis mindenhogy műanyag) díszcsík kifejezetten szép, de az egész meglehetősen ötlettelen. Szinte látom magam előtt, amint Rüsselsheimben a főkonstruktőr azonnal rácsapott a beltérdizájner kezére, ahogy egy érdekes ívet próbált rajzolni szerencsétlen.

 
   
 

A formai ötletek helyett ezért kínjában egy funkcionálisat valósított meg: az indexkar az évtizedes hagyományokkal dacosan szembeszállva nem kattan be alsó és felső pozíciójába, hanem azonnal visszaáll középre. Ha kicsit pöccintünk, hármat villog, ha nagyot, akkor ameddig vissza nem tekerjük a kormányt, vagy nem pöccintünk egyet a másik irányba. Valószínűleg idővel megszokható, de előtte jó sok idétlenkedés lesz osztályrészünk, amikor abbahagyás helyett elkezdünk össze-vissza indexelni.

Az első ülés ülőlapjának magassága elöl-hátul külön szabályozható, ez ritka és dicséretes dolog. A háttámla fokozatmentesen dönthető, állítható a deréktámasz és a kormánymagasság, vezetési pozícióból tehát könnyen megvan a tökéletes. Kis szerencsétlenség viszont, hogy a kemény tömetű ülésekbe valahogy nem beleül, hanem inkább ráül az ember, és aztán a vidám kanyargáskor szerencsétlenül billeg rajtuk, mert oldaltartásuk a látszattal ellentétben alig van.

 
   
   

De ha már a kanyargásnál tartunk, a Vectra vezetési élménye akkorát javult az előzőéhez képest, hogy grafikonná alakítva a függőlegeshez közelítene. A jobban felszerelt változatokban elektronikus menetstabilizáló is van, de a mi Comfort modellünk csak a futóművében bízhatott.

Az új futómű pedig meg is hálálja a bizalmat: a Vectra egy nem különösebben izgalmas, de nagyon jól vezethető autó. A kormányzás kicsit túl könnyű és steril, de a kényelem-úttartás libikókán ügyesen egyensúlyozott az Opel, a Vectra - főleg utazóautónak - jó.

< >