Ön- és közveszély

Teszt: Velorex

2003.06.05. 10:56
Mókás, szívmelengető látvány, örül is neki minden ember, merre jár. Arra azonban már nehéz felháborodás nélkül gondolni, hogy ilyesmibe egykor embereket kényszerítettek, főleg, hogy olyanokat, akiknek egyébként is megvolt a maguk baja: mozgáskorlátozottakat. A Velorex ma már szerencsére kizárólag hobbiautó.
 
 

A Velorex gyárat 1938-ban "MOTO-Velo Sport" néven alapította Frantysek és Mojmir Stransky a csehországi Parník-ban. Eleinte kerékpárjavítással foglalkoztak, de a lelke mélyén minden ambíciózus biciklijavító sikeres autógyáros. A 30-as években még nem volt lefutott kérdés, hogy egy kisautónak okvetlenül négy kereke legyen - a Stransky testvéreket a ma is sikeres sportautógyár, a Morgan háromkerekűje ihlette meg.

 
   
   

Az első prototípus az 1943-ban elkészült Oskar volt - nem elírás, és nem az amerikai Filmakadémia díjára utal: csehül az "os" tengelyt, "káre" pedig kocsit jelent. A csővázat erős farmervászonnal burkolták, aztán ahogy egyre több motorkerékpár alkatrész váltotta fel a bicikli-fődarabokat, a burkolat is a szép, barna műbőrre cserélődött.

1950-ben államosították a Stransky-gyárat, és beolvasztották a Hradec Kralove-i Velo szövetkezetbe. Az alapítók közül Frantisek Stransky 1954-ben egy prototípussal megcsúszott a jeges úton, és belehalt fejsérüléseibe. 1955-ben öccsét, Mojmir Stranskyt elbocsátották, mert nem volt hajlandó belépni a pártba.

 
   
 

A Velorex-biznisz volumenéről sokat elárul, hogy amikor 1959-ben gyártási rekordot döntöttek, egy hónap alatt 120 autó készült. Kizártnak tartom, hogy a Stransky testvérek fikarcnyit is törődtek volna a formatervezéssel, épp elég volt a maguk anyagi lehetőségei közt összekalapálni valamit, ami egyáltalán működik.

A forma másik aspektusa az autó emberekre gyakorolt hatása, és ebben a Velorex talán még világbajnok is lehet: ennyi mosolygó embert egyetlen más autóból sem láttam. És mindenki udvarias: nemcsak az autósok és a kamionosok előzékenyek, de még a helyijáratú busz vezetője is lemondott az elsőbbségéről, ami pedig kifejezetten ellentétes a munkaköri leírásával.

 
   
   

És bár gondolom, nem szándékosan, de a Velorex erősen emlékeztet egy nagy barna varangyra, leginkább talán arra, amelyiket egy állatkereskedés terráriumában láttam, "NT varangy" címkével. Kérdésemre az eladó azt mondta, az NT a "Nem Tudjuk, miféle" rövidítése. Egyszóval a Velorex az úton olyan, mint egy vidám NT varangy, még akkor is, ha kabriósítottuk, és hátradobtuk a barna műbőrt, vagy a cseh tuningcég által gyártott elegáns, fehér szegélyes fekete ponyvát.

Azt hiszem, ennél már csak egy Forma 1-es autó beltere szűkösebb, lábtér végképp nincs, a többi tér is csak módjával. A Velorex a maga három kerekével kívül-belül az autó és a motorkerékpár közti evolúciós átmenet, de ha félretesszük a nosztalgiát, és pusztán a használati értéket nézzük, nem mondhatunk mást, mint hogy egyesíti az autók és a motorok valamennyi hátrányát.

 
   
 

Nem tudunk vele a dugóban az autósorok közt kígyózni, de még annyi rakodóhely sincs benne, mint egy oldalkocsis motorkerékpárban. Az úttartása is a lehető legrosszabb megoldásra, az oldalkocsis motoréra emlékeztet. A féket emberfeletti erővel kell taposni, a gázt állandóan tövig kell nyomni, ha akarunk tőle valamit.

Elsőre talán a három kerék-három keréknyom kérdése a leginkább zavaró, főleg rossz úton. A kátyút motorral kikerüljük, autóval pedig a két kerék közé vesszük, és áthajtunk felette. Velorex-szel mindez olyan, mint a hajtóvadászat: a kerekek csatárláncba fejlődnek, és átfésülik az útburkolatot. Meg is találnak minden hibát, melyek közül a legnehezebben megszokható, amikor a hátsó (középső) kerék zöttyen egyet-egyet.

< >