Az oldalsó szellőzőnyílásokban egy-egy króm pillangószeleppel zárhatjuk-nyithatjuk a levegő útját: semmi bowden, villanymotor, csak súlyos fém, klasszikus luxus. Viszont a klíma kétzónás. Jobb- és baloldalt külön állítható a fűtés. A jókora, csontszerű műanyagból készült vékony karimájú kormány középen a légzsákok ősét találjuk: a kormányagyat vékony szivacsréteggel puhították fel.

A műszeregység csupán egy bőrbe kötött, rövidebb oldalára állított téglalap. Vízhőfok, olajnyomás, üzemanyag, sebesség, pár visszajelző lámpa, ennyi. Fordulatszámmérő nincs, kit érdekel az ilyesmi egy Merci limuzinban? Van viszont nullázható napi kilométerszámláló.

Oldalra is került funkcionális luxus. A kurblis ablakemelő mindössze három fordulattal emeli vagy süllyeszti az ablakot - le vagy fel egyaránt hihetetlenül könnyedén, és gyorsabban, mint bármilyen villanymotor. Ez az egyszerű, de alaposan kimunkált szerkezet demonstrálja talán legjobban az autón, mitől is volt nagy dolog régen a Mercedes: elektronika, szervó és Bluetooth nélkül is lehet fényűzni. Ugyanezt az érzést kelti a napfénytető is. Kis krómfogantyú lehajt, egyet teker, egy mozdulattal hátralök - kész. A pillangóablak viszont épp ellenkező előjellel érdekes: nem kell kézzel hajtogatni, tárcsa nyitja-zárja.

Nagy, kényelmes limuzin - vezetni nem különösebben izgalmas, inkább andalító. Könnyű a hatalmas, vékony karimás kormány, kis erővel, hosszú utakon mozog a kormányváltó, hatásos, de érzéketlen a fék, imbolygó, ringatózó a felfüggesztés. A motor csöndesen brummog, halkan szól a korhű Blaupunkt. A W111 azon kor Mercedese, melyben mindez még erénynek számított: kompromisszummentes kényelem, kit érdekel egy nagy szedánban a vezetés, a lényeg az utazás. Nagy, lomha, barátságos hajó.

Miket is beszélek, méghogy lomha! Kanyargós hegyi utakon persze nincs a topon, de egyenesben meghúzatva még ez a relatíve kis motor is komolyan tolja a nagy kasztnit.

230S jelzésű autónk orrában az öreg, még a háború előtt tervezett 220-as blokk felfúrt változata, egy hathengeres, négy helyen csapágyazott soros motor. Két karburátor táplálja, 120 lóerőt ad le 5400-as fordulaton, végsebessége 176 km/h, katalógus szerint 13 másodperc alatt éri el a százas tempót. Hogy az 1410 kilós tömeg mellett mindehhez mennyi benzin szükséges, azt a próbaúton szerencsére nem sikerült megtudnom. A szakirodalom 16 literről beszél, és nem gondolnám, hogy túloz.

Mindenesetre a gyakorlatban tényleg megy, mint a disznó. Az óra figyelmeztető strigulái szerint egyesben 42-ig, kettesben 72-ig, hármasban 120-ig húzatható a negyvenkét éves motor. Persze ezt nem mertem kipróbálni, de hamarabb gangolgatva is meggyőzően húz.

Mókás, mennyire hajószerűen kanyarodik. A kormány elmozdítására először finoman bedől ellenirányba, mielőtt érezhetően nekiállna valóban fordulni. (Csikós kolléga közbevetése: a W111 futóműve igen jónak számított a maga idején, csak kanyarban fékezni-gázt adni nem volt szabad. A fennmaradt autókon ez már valóban kevéssé érezhető, ugyanis a huszon-valahány zsírzási pont közül párat biztosan elhanyagoltak néha a tulajok az eltelt évtizedek alatt, ami ennyi idő után már érezteti hatását.) Nem nagyon akad mai autó, ami így viselkedne. Viszont - és ilyen mai autó sincs - nagyon jó a kilátás, részint a fejtámlák hiánya, részint a magas, egyenes övvonal miatt. Minden irányban teljesen egyértelmű, meddig tart az autó. Nyilván emiatt gondolta úgy a Mercedes, elég lesz a két icipici tükör is az ajtókon.

A váltó négyfokozatú, magamfelé-fel egyes, le kettes, vissza, fel hármas, le négyes. Nem ez az egyetlen NÉMET autó, amiben ez így működik. Még a rükverc is ugyanott van, mint a Wartburgban: nagyon magamfelé és fel. (Trabi: rükverc nagyon be, lent, egyes kicsit be, lent, fölötte kettes, kint le hármas, kint fel négyes.) Az elegánsan szét-össze csapkodó ablaktörlőlapátokat egy húzókapcsolóval indíthatjuk. Apró figyelmesség: bár az ablakmosót lábbal kell a szélvédőre spriccelni, a kis pedál alján van egy kapcsoló, amivel törölhetünk is. A fényváltó szintén a padlóra került.

Mentem egy kicsit országúton, kicsit rissz-rossz makadámúton, és meg kell mondjam, jó érzés volt. A legtöbb Mercedes limuzin mindig kissé fölötte áll az autóknak, autózásnak: nem érdekes a benzin, a gyújtás, a teljesítmény, a gumi, a hang, csak az a fontos, hogy az utazó kényelmesen, biztonságban haladjon valahonnan valahová. A W111 is kiváló guruló nappali.

Fura, de ragyogó állapota, erős motorja, pazar belseje dacára az autó mégsem érintett meg. Számomra előtte is, utána is voltak és bizonyára lesznek sokkal vonzóbb, sokkal kívánatosabb négyajtós Mercedesek. Jó, ott az orrán az impozáns csillag, amit szívesen követ az ember akár órák hosszat, de ez az autó Mercedesnek mégis egyszerre túl antik és túl új. A formásabb elődöket, a későbbi pingpongasztal-motorháztetejűeket jobban szeretem. A W111 se nem elég kecses, se nem elég tankszerű. Szó se róla, tágas, kényelmes, egyszersmind remek történelmi lenyomat, ilyen szépen helyrehozva pedig minden veterángyűjtemény dicsőségére válna. Ezzel együtt nem hiszem, hogy túl sok autóbuzi tízállásos álomgarázsában jutna neki hely. És Önnek kéne?