A bevásárlóközpontot a Ferdinánd híd felé próbálom elhagyni, nem megy könnyen. Meggyőződésem, hogy kedvesen, szerényen nézek, de csak gyűlölködő tekinteteket kapok cserébe, helyet nem. Ó, ha tudnátok... Aztán nagy sokára jön egy GS Lexus, ő végre kienged. Köszi. Nem egy vérből valók vagyunk, de a Lexus sofőrje nem tudja. Hisz a látszatnak. Még szerencse.

Lassan gurulok. Alig teszek meg néhány métert, amikor hallom, valami a hátam mögött rettenetesen üvölt. Belenézek a tükörbe, és látom, hogy egy hármas Golf jön eszement tempóban. A kipufogó nyilván nem gyári, sőt lehet, hogy egy kicsit lukas is valahol. A száguldva ordító fehér csoda gumijai egyszerre veszettül sivítani kezdenek, a baseballsapkás fiatalember kis híján összetöri magát a kanyar előtti féktávon. Végül kis szerencsével valahogy csak begyömöszöli elém az autóját.

Már látom is a cinikus pillantást, ahogy belenézek a visszapillantójába: Kevés vagy, köcsög! Nem veszem magamra, és természetesen nem kezdem el üldözni, amikor csikorgó gumikkal kilő az Izabella utcai lámpánál. Nyugodtan poroszkálok tovább, versenyzés helyett inkább átengedek az úton egy kedves, csinos, élénk tekintetű fiatal lányt. Ahogy összenézünk, arra gondolok, hogy talán pszichológusnak készül, azért császkál errefelé, amikor egyszerre azt látom, hogy villámokat szór a szeme: Velem te csak ne jópofizz, te bájgúnár!

Nem telik el fél perc, kellemetlen élményeimet máris feledteti három tökéletes alakú, miniszoknyás szőke csaj. Fülig ér a szájuk, majd kiesik a szemük, úgy bámulnak. Egy szavamba kerülne, máris ott ülne mellettem mind a három. Milyen kár, hogy a Z4 kétüléses. A következő sarkon egy harmincas forma srác integet, visszaintegetek, hátha ismerős, de nem, még csak nem is meleg. Magasba emeli a hüvelykujját, és örül. Örül, hogy ilyen szép autót láthat, és örül, hogy nekem jó. Ilyenek is vannak.

Ahogy a Király utcára kanyarodok, pár éves fekete hetes BMW jön szembe. A májerek, akik benne ülnek, próbálnak úgy tenni, ahogy az esetek többségében, de a fensőbbséges tekintet ezúttal valahogy nem jön össze. Na, erre már bennem is megmozdul valami. Szóval ettől még nektek is összemegy!, fut át agyamon a gondolat, ahogy elgurulok mellettük, és visszaélek a tesztautó révén szerzett hamis hatalommal; megmutatom, milyen egy igazi fensőséges mosoly. Ilyen : ) !

Folytathatnám, de úgy gondolom, már nagyjából el tudja képzelni a kedves olvasó, hogyan telik-múlik az idő a Z4-es volánjánál. Igaz, még két embernek sincs sok hely az utastérben, és a sportos futóművet sem a rissz-rossz budapesti utakra optimalizálták, de a kaland feltétlenül megéri.

A Z4 egyszerűen káprázatos. Csodálatos, gyönyörű, elképesztő, fenomenális, kolosszális, zseniális, meg minden egyéb, ami a fentiek szinonimája. Nem egyszerűen szép, hanem irtózatosan. Minden nézőpontból. A részletei is szépek. A lámpái, az ívei, a felnijei, minden. Elkezdhetném, hogy a klasszikus roadsterforma, az elnyúló orr-rész, a hatalmas motorháztető meg a nyúlfarknyi hátsó traktus, de nem teszem. Inkább nyissa meg a kedves olvasó a galériát, és nézzen meg minden ívet, minden vonalat! Nézze meg, hogyan törik meg az autó oldalán a fény, hogyan áll össze ez a rengeteg pazar ötlet tökéletes egésszé, anélkül, hogy az autó túldíszített, ne adj' isten, giccses lenne.

Míg a Z4 külalakjáról oldalakat lehetne írni, a belvilágáról csak ennyit: sportos és puritán. A fekete sportülések nagyon igényesek, az alumíniumborítások mintázata is telitalálat, de azon túl, hogy precíz, rendes munka, nincs benne semmi különleges. Sok fekete és némi ezüst. Nem kifejezetten elegáns, sokkal inkább sportos és célszerű, egy roadsterben milyen is lenne?

A helyszűke természetesen kompromisszumokkal jár, az ablakemelő gombjait például nem sikerült kifejezetten praktikusan elhelyezni, kicsit nehézkes a hozzáférés, de kit érdekel. Egy ilyen autónál a vezetési élmény a legfontosabb, annak pedig nagyon jót tesz, hogy Z4-ben gyakorlatilag a földön ülünk. Az üléspozíció fenomenális, az ülések oldaltartása is jó, és a vaskos bőrkormány is klassz.