2014.10.23. 22:42
A szovjet katonák gyerekeinek kötelező volt angolul tanulniuk a katonai reptéren működő iskolában. Mindennap gyakorlatoztak a pilóták, MIG-ek és Szuhojok hasították az égboltot. Aztán 1991-ben valami örökre véget ért. A szabadságot és a felemelkedést ígérték Kunmadaras lakóinak, e helyett szegénységet és reménytelenséget kaptak. Küzdelem a jövőért, valahol Magyarországon.

Amikor leomlott a vasfüggöny, és Kunmadarasra többé egyetlen NATO-ország rakétái sem szegeződtek, a nagyközség Magyarország térképéről is lekerült. Máig nem került vissza igazán. A munkanélküliség ötven százalék körüli. Az utcákon mozgó autót alig látni, csak egy középkorú nő kerékpározik felénk, egyik kezében tálca, talán ételt egyensúlyoz. Arcába vág az októberi eső, hunyorogva halad előre, a szomszéd településről jöhetett azon az úton, ahol a létesítmény bejárata nyílik.

Az utolsó szovjet katona 1992-ben lépett ki a közel nyolcszáz hektáros katonai repülőtér főkapuján, majd csend borult a negyvenes évektől óriási forgalmat bonyolító bázisra, és lassan elnyelte az egészet. A hidegháború véget ért, nem volt miért fegyverkezni, pénz sem volt rá. Magyarország felszabadult, mindent lehetett, de volt ebben valami rettentően nyomasztó.

Az ország legnagyobb területű repterének életéről rengeteg történetet őriznek a helyiek, mert azelőtt semmi nem történt itt olyan nagy titokban, mint sokan gondolják és írják. Az orosz katonák, feleségeik és feletteseik kijártak Madarasra, a vasárnapi piacon mindent el lehetett nekik adni, ami a földeken megtermett. Miközben reggeltől nyüzsögtek az égen a heti hét napot gyakorlatozó katonai gépek, Jak-28-ak, Szu-17M2-k, Szu-24-esek, vagy éppen a mindenki által ismert MIG-típusok, lent a földön barátságok köttettek. A repülőgépzajt, a fel- és leszállások végtelen láncolatát sok helyről hallani és látni lehetett, de aki ebbe született, nem zavarta, hogy ennyire intenzíven itt vannak az oroszok. Néha persze elcsattant egy-két nemzetközi pofon a kunmadarasi kocsmában, de a megszállók és a helyiek sajátos szimbiózisából állítólag gyerekek is születtek, igaz, nem hivatalosan.

A környező városok és falvak mindegyikénél népesebb bázis olyan volt, mint valamilyen regionális főváros, lüktetett az élet. A nyolcvanas években 2-4 ezer ember élt itt (a bázis volt parancsnoka szerint), saját élelmiszerüzlet, fodrászat, posta, színház, mozi, és minden a kerítésen belül épült fel, ami egy kicsit otthonosabbá tehette a hazájuktól távol élő pilóták, légvédelmisek, szerelők, és a kiszolgálószemélyzet életét Magyarországon. Gyerekeik kötelezően angolul is tanultak az iskolában, és maximum öt évet töltöttek nálunk.

A mai harmincas-negyvenes korosztály emlékszik a pillanatra, amikor egyik hétről a másikra elmúlt ez a korszak. Ma is aktív korúak, néhányuk itt ült velünk a szellembázis egyetlen felújított, fűtött épületében, ahol nagy terveket szövögetnek a túlélésről, és megpróbálják kitalálni a hogyan továbbot az egész térség számára. Járőrőznek a területen, róják a köröket, irtják a bozótot. Őriznek néhány magánrepülőt is, melyek az egyik hangárban laknak. Közben keresik a reményt, és kilencven birkával legeltetik a gazt.

Gábor, az egykori üvegfúvó ma közmunkás, ötven éves lehet. Ablakából mindig jól látta az égbolt felé nagy robajjal igyekvő ezüstös géptesteket. Aztán amikor megjött a kiürítési parancs, többé már nem volt mit nézni, és nincs mit nézni most sem. Mi legyen a békeidőben használhatatlan épületekkel, és mi legyen a kallódó generációkkal?

A laktanyát huszonkét éve az állam vette át. Azonnal megkezdődött a pusztulás. Nem igaz, hogy az oroszok és a Szovjetunió más népeinek fiai hordtak szét minden mozdíthatót, amikor hazavonatoztak, az asztalnál ülő férfiak nem így emlékeznek. Nem is lett volna idejük a költözködésre. Úgy indultak el, mintha csak szabadságra mennének néhány bőrönddel, visszatértek a hazájukba, amely közben csakugyan széthullott, átalakult. Nem is a cigányok műve, hogy a legkisebb fém épületelemtől az utolsó használható ablakkeretig leszereltek és feldaraboltak minden értékeset. De akárki tette is, a munka mára maradéktalanul elvégeztetett.

A vagyonkezelő menetrendje teljesült, gyors pénzt csináltak, bólogatnak egyetértően a megviselt acok. Ide lehetett jönni, és emeletenként kibelezni a lakóházakat, ez volt itt a rendszerváltás. Nem válogattak az eszközökben, vágtak, kalapáltak és bontottak, sőt, romboltak. Mintha csak háborús fosztogatás zajlana. Az orosz szabvány szerinti lakótömböket panelből vagy téglából építették. Torzóik még állnak, de lakni többé nem lehet bennük, mert a lerablás után nem volt pénz a helyreállításra, most pedig már késő. Lakásra éppen volna szükség, de ezekből már nem lesz semmi.

Munkalehetőség szinte nincs Kunmadaras közelében, most a környék ürül ki, csak sokkal lassabban és fájdalmasabban. Az elvándorlás elsősorban Budapest felé irányul, de a fiatalok nem igazán tudják, mire számíthatnak a nagyvárosokban. Az idősebbek egy része képzetlen, vagy analfabéta és nyomorog. Mások alkalmi munkákat vállalnak, próbálkoznak. A velem szemben üldögélő Lajos viszont még fiatal, huszonhét éves, de három szakmához is ért. Ezek közül kettő építéssel kapcsolatos, elhelyezkedni neki sincs esélye, mert itt nem épül semmi. Van egy bölcsődés kislánya, most szeretne vásárolni a családnak egy öreg F Astrát.

Miközben Pistának mutatja az autó képét a telefonján, azt meséli, három évig gyűjtögetett, idén talán meg is veszi. 240 ezer forintba kerül, de közlekedni muszáj, mert a gyereknek az jelenthet jövőt, ha közösségbe hordják. A saját autó, sőt, a saját bármilyen jármű nagy kincs, mert mindenki keresi a lehetőséget. A Tisza-tótól fél órányira lévő helyen olyasfajta egyenlőséget szült az új rendszer, ahol nincs mit irigyelni a másiktól.

Talán a közmunkaprogram? Az havonta 50 ezer forintot jelent fejenként, de csak január végéig, utána ki tudja, mi lesz. A tavasztól őszig zajló motoros rendezvények napjaiban a futópályán motorok dübörögnek, és évente tartanak itt veterános versenyt is, de ez nem elég. A vendégek többnyire külföldiek, akik rákeresnek a Youtube-on a Kunmadaras motorsport kifejezésre, megnézik a futamokat, aztán elmennek.

Világrekord is született már itt, akkor én is itt voltam, de a kunmadarasiak a kapun kívül élnek, és nem számítanak csodára. Csak néha találkoznak a mozgásban lévő világgal, amikor egy színes motor megáll, valaki leszáll róla, és vesz egy doboz cigarettát, mielőtt bemegy a bázisra. A szovjetek elhagyott repülőterének maradványai, a kibelezett épületek, a 2,5 kilométer hosszú kifutópálya, a távoli atombunkerek és atomfegyverek tárolására kialakított mélyépítésű raktárak örökre itt maradnak, titkuk már nem titok. Aki teheti, máshol próbál életben maradni, mert Kunmadarason a rendszerváltáskor fordultak rosszra dolgok. Pistával ezen a héten a bajt kerestük és végül itt, Kunmadarason meg is találtuk.

A túráról készült összes cikkünket megtalálja ezen a linken.