2014.11.02. 06:56 Módosítva: 2014-11-02 09:01:21

A hazájuktól távolra szakadtaknak maga lehetett a Paradicsom. Aki itt lakott, megbecsülte a helyet, és áldotta a szerencséjét, hogy ugyan ezer meg ezer kilométernyire az otthonától, de olyan körülmények között él a családjával együtt, melyekről otthon nem is álmodott. És még fizetést is kap, nem is rosszat.

A világ legmenőbb lakóparkjának is nevezhettük volna: saját, nagy kórházzal, tűzoltósággal, iskolával (ahol kötelezően angolt is oktattak), hatalmas sportcsarnokkal, uszodával és színházzal-mozival, egyszóval mindennel, ami egy háromezer fős kisvároshoz hozzátartozik. Szinte önellátó volt, ráadásul teljesen biztonságos, őrzött, saját reptérrel.

Csak ez nem lakópark volt, hanem egy gigantikus katonai reptér. Ahová öt évre kerültek beosztásba a hivatásos katonák, kettőt kellett letekerniük a sorköteleseknek, utóbbiaknak persze nem olyan jó körülmények között, de még ezek is túltettek szinte minden szovjet körleten.

És itt voltak a családok: anyák, gyerekek, feleségek, dolguk semmi, de azt már az akkori szovjet vezetés is tudta, hogy ha a katona jól érzi magát, és törődve van vele, nyugton van, nem csinál butaságot, és hálás. Ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy aki ide kerül, ne akarja hazakéretni magát. És nem is kérték, Vándor Károly történész szerint rengetegen hosszabbították meg a szolgálati időt, Kunmadarason élni jó volt nekik.

Jó volt a környéknek is, tudják, a világ nem csak fekete vagy fehér, és tévedés azt hinni, hogy ahová a ruszkik betették a lábukat, ott fű nem nőtt. A falubeliek, helybéliek nem politizálnak, arra nincs idejük, mert azt leköti a túlélés, így nem is kertelnek, gond nélkül mesélnek arról, amikor még a falu szolgálta ki a bázist zöldséggel-gyümölccsel, virágzott a csencselés és (nem csak) üzleti alapú barátságok köttettek. A mai napig látni itt-ott egy-egy bélelt pilótadzsekit vagy szerelőkabátot, bizonyítva, hogy remek minőségű ruhában védték az elvtársak a szocialista blokkot a beszivárgó nyugat ellen.

Aztán a szovjetek kivonultak, és elvitték magukkal az életet is. A hatalmas komplexum tulajdonosa a fiatal, megrészegülten demokratikus és kezdő állam lett, és az elkövetkező pár évben sokan és sokféleképpen gazdagodtak meg a fillérekért felvásárolt, vagy ingyen kilopott berendezésekből-anyagból. Ha volt is olyan, akinek eszébe jutott, micsoda lehetőség van egy ilyen modern, és szinte újépítésű kisvárosban, azt hamar eltüntették. Mert gyűlölni kellett az elnyomókat, és írmagját is kiirtani a jelenlétüknek. Fej és gondolkodás ehhez nem kell, csak elvakultság.

Az állam a saját vagyonát herdálta szét pillanatok alatt. És most már késő. Most már csak azok próbálnak meg tenni valamit, akik a lerágott csontot, a csupaszra nyalt cupákot hosszú könyörgés és éhségsztrájk után kegyesen visszakapták a gazdától: az önkormányzat és a helyi MTBSZSZ irtja most több évtized gazát, cserjéit és szemetét. Lassan haladnak, de legalább valamiféle reményt és látható eredményt mutatnak azoknak, akik már régen feladták, hogy az ország legnagyobb repterével történik majd valami jó.

Bejártuk. A néhai, egy irányba fésült fűvel borított parkoktól a klimatizált-szellőztetett uszodán át a kultúrház hangulatos kis kávézó-teraszán át a csempézett körházig, nem lehet abbahagyni.

Nem lehet abbahagyni a borzongást afelett, hogy milyen szép lehetett egykor, amikor a nagy, nyitott játszótereken keresztül copfos kislányok rohantak apjuk elé, amikor a vízforgatós-kaszkádos medencében pancsoltak idősebbek és fiatalok, amikor a kissrácok tátott szájjal nézték milliomodszor, ahogy utánégetőt kapcsolva dübörögve az égbe emelkedik egy-egy Szuhoj vagy MIG.

Persze, jó, hogy már nincsenek itt. Jó, hogy nem állomásozik egy másik ország hadereje egy szuverén állam területén, jó, hogy nem érezzük a folyamatos elnyomás dögszagát. Jó, hogy ez most nem Ukrajna. Ugyanakkor ne dugjuk a fejünket a homokba: ezek a katonák valahol ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más. És itt, ezen a helyen miattuk és nekik lett megépítve ez a miniatűr Kánaán.

És nem ők tették tönkre. Hanem mi. Kár érte.

A túráról készült összes cikkünket megtalálja ezen a linken.