Veterán BMW-k után kivénhedt zsaruk és egy megrendezett baleset
A Múzeumok Éjszakája az egyik legmenőbb rendezvény-sorozat, amit az utóbbi években kitaláltak. Ilyenkor nem csak festményeket, tartósítószer-szagú relikviákat lehet nézegetni szúrós tekintetű teremőrök társaságában. Minden intézmény igyekszik interaktív programokkal színesebbé tenni a programokat, kicsit még talán egymással is versenyeznek, sőt magángyűjtők is előhozzák a kincseiket. Sok helyre ingyenes, vagy nagyon kedvezményes a belépő. Egész nap zajlanak az események, de alkonyattól válnak igazán izgalmassá a dolgok.
Én legalábbis estefelé szoktam bemenni a városba. Mivel menthetetlen autó és gépbuzi vagyok, meg aztán útba is esik, mindig a Közlekedési Múzeummal kezdek. Az épületbe csak ritkán megyek, inkább a szabadtéri dolgok érdekelnek. Idén BMW motorkerékpárokat felvonultató kiállítást szerveztek. Mindenki, ingyen és bérmentve nézhetett meg egy rakás öreg BMW-t. Sajnos az öreg gépeket túlságosan is összezsúfolták a sátor alatt, az új motorok aránytalanul sok helyet foglaltak (múzeumok éjszakáján én a régi gépeket szívesebben nézegetem). Voltak kiskocsira applikált öreg Isetta-motorok, oldalkocsiban motoroztatás. De a legkirályabb dolog a múzeum fala mellett állt.
Egy BMW K1. Az első soros motorral szerelt utcai szupersport-BMW. Illetve annak nézett ki, de inkább sport-túra gép volt, amivel akár kettőnegyvennel lehetett az autópályán utazni. Mert nagy volt a tengelytávja, és szuper-aerodinamikus burkolatot szereltek az első 16 szelepes BMW motorkerékpár blokk köré. És amivel kínszenvedés volt manőverezni, mert nagy volt a tengelytávja, és a szuper-aerodinamikus burkolatok alatt megrekedő hő kisebb (értsd 80 km/óra alatti) sebességeknél simán megégette a motorost. De nagyon sportos, modern volt a forma, a konzervatív német stílushoz mérve felért egy forradalommal. Nem is adtak el belőle túl sokat, 1988-93 között kevesebb mint hétezer darabot gyártottak. És ebből egy itt állt. Oldalkocsival! Méghozzá olyan oldalkocsival, ami mellett a motort be is lehet dönteni, a fogat nem mereven van rögzítve. Ráadásul, ha minden igaz, a konstrukció magyar.
A parkolóban számtalan veterán autó és motor állt, bárkivel kötetlen beszélgetésbe lehetett keveredni. Megállni a púpos Wartburg előtt, és beleszippantani a levegőbe. Amiben méterekre a kocsitól is terjengett a tipikus Wartburg-szag. Naná. A kocsiban volt vagy harmincnyolcezer kilométer...
Innen a Mosonyi utcába gurultam – zseniális dolog a langyos nyári estén motorozni a városban -, hogy a Rendőrség-történeti Múzeum előtt felsorakozott technikát megnézhessem. Sok járművet eddigre már elszállítottak, pedig jött a közönség folyamatosan, a kimondottan az esemény miatt indított múzeum-járatok buszai szakadatlanul szállították a népet. A számomra igazán érdekes gépek azonban még itt álltak. Volt régi R80-as BMW járőrmotor. A pártállami konvojok felvezetője mellett állt a sorban egy lakk-fekete W116-os Mercedes, olyan, mint amikből ezek a konvojok a nyolcvanas évek elején álltak. Európai autó, de amerikai lökhárítókkal. Volt púpos rendőr-Moszkvics, kék-fehér UAZ-busz, kockalada, hátul az akkoriban hipermodern, világítós megállító-táblával.
A múzeumban lehetett alkoholszondát fújni, célba lőni, ujjlenyomatot venni, és messziről egy pillantást vetni a régi rendőrmotorokra, amiket szorosan egymás mellé parkoltak. Kár, hogy nem lehetett körbejárni ezeket a motorokat, és kár, hogy a múzeum saját Moszkvicsát viszont közelebbről is meg lehetett nézni. Mert valahogy erre az autóra nem jutott elég figyelem, lelkesedés. Egyáltalán nem stimmelt rá a kék lámpát tartó tetőcsomagtartó elem, nem volt rajta semmilyen sziréna, és a Rendőrség felirat úgy nézett ki rajta, mint ha valami gyerekkönyv-illusztrátor rajzolta volna rá. Kár, mert impozáns autó lehetne.
A Kresz Géza mentőmúzeumban igazán régi járműveket nem találtam, de azért a kiállított Mercedes is elég öreg már. Itt inkább a motoros-balesetet idéző életkép sikerült kellőképpen retróra, Simsonnal, lapostelepes elemlámpával, ezeréves porral oltóval. Itt inkább a közszolgálat dominált az udvaron (a múzeumba most nem mentem be, de jártam már ott, mindenkinek ajánlom): a friss angol kampányfilm mintájára a folyamatosan loopolt Staying alive ritmusára kellett életben tartani egy plasztik-beteget. Többen is sikerrel tartották a lelket a torzóban, nekik hangos taps volt a jutalmuk.
Egy gondolatra visszakanyarodnék a Közlekedési Múzeum előtti parkolóba. Épp a tésztaszűrő-lámpájú Adlert fotóztam, erősen koncentrálva, hogy ne (nagyon) mozdítsam be a gépet a hosszú exponálás közben, mikor besétált a kocsi és közém egy ember. Fél szemmel láttam, hogy ez nem az a helyzet, mikor elégedetlenkedve ciccegni lehet, vagy faragatlan módon „Mi van, vak vagy?"-ozni. Mert az ember jobb kezében egy fehér bot volt. Belelépett a képbe, hát belelépett, nagy ügy.
Arrébb mentem igyekeztem más szögből lőni a tükörfényesre polírozott alumínium karosszériájú roadstert, mikor egyszer csak azt látom, felnézve a keresőből, valaki áll a kocsi mellett, és tapperolja, simogatja a sárvédőjét. Bár nem egy múzeumban vagyunk, de az ember mégsem fogdoshatja más féltve őrzött veteránját. Nem illik, na. De hallom, ahogy az ember mondja valakinek:" Nagyon fényes ám, csak úgy csillog. A tulajdonos mondta nekem. Azt mondja, az egész autó ilyen." És közben a fejét az ég felé fordította, az Adlerre rá sem nézett. Persze, mert ő volt a fehér botos ember. Aki most kinézelődhette magát, végigsimíthatta a kezét a kocsi minden alkatrészén. Mert a múzeumok éjszakáján tényleg testközelbe kerülnek a dolgok.
