Bagoly barátom amolyan kalandor. Nem az az Indiana Jones-szerű, de fiatalon becsavarogta Európát, hogy aztán végül Franciaországban kössön ki, ahol még nagyjából csak akasztott ember nem volt. Végül ilyen-olyan kitérők után egy nemesi család birtokán helyezkedett el, mint gondnok. Az egykori családból már csak a ház 96 éves úrnője él a birtokon, ő sem a kastélyban, hanem egy konszolidált kertes házban lakik. Bagoly a kilencvenes évek közepe óta dolgozik neki, és a birtok korlátlan infrastruktúráját arra használja, hogy olyan autókat hordjon össze, amik érdeklik. És ez egy elég széles halmaz.
A birtok hatalmas, füve kövér és zöld, kis facsoportok, erdők tarkítják, és akad rajta egy hatalmas garázs is, műhellyel. Lakott már benne több Matra Bagheera, Oldsmobile 98 Regency, Oldsmobile Cutlas Coupe, AMC Matador és egy Simca Marmon katonai teherautó, de kallódik valahol egy 1934-es csónakmotor is. Nem cél, hogy feltétlen jó, vagy használható gép legyen, csak lehessen érte lelkesedni. Most egy 1991-es Ford Crown Victoria járőrautó foglal el nem kevés négyzetmétert a kastély előtt, na meg egy Renault Twizy.
Részben utóbbi miatt vagyok itt, ugyanis Bagoly pár hónapja felhívott, miután olvasta a Totalcar Twizy tesztjét, amiben Csikósék élesre köszörülték a nyelvüket szerencsétlen tejfölös dobozon. Azt mondta, látogassam meg, odaadja az egyik Twizyjét – mert akkor éppen kettő volt – és meggyőz, hogy a Twizy igenis jó. Hát lehet egy ilyen meghívásnak ellenállni?
Így pár hónappal ezelőtt kiutaztunk a menyasszonyommal Villevaudéba, ami pont úgy néz ki, mint ahogy az ember elképzel egy francia városkát a hetvenes évekbeli teleregények alapján. Takaros utcák, téglaépületek, a főtéren meg kávézó, és egy kisebb templom, tényleg csak a sanzon hiányzik a háttérből, azzal már elfogna a gyanú, hogy egy film díszletében sétálgatok.
Twizy-szűzességem elvesztésének legemlékezetesebb traumája a kocsi autószerűtlenségének megélése. A képek alapján azt gondoltam, hogy méretei ellenére ez egy masszív, kidolgozott tárgy, de nem, már tapintásra is hozza a kínai játék-érzetet, beülve pedig csörög-zörög, és hát az anyagok is alsó polcosak lennének egy kertibútor-szaküzletben. A kormánnyal és a kezelőszervekkel nincs baj, azok olyanok, mint anyám Kangoojában, bár valószínűleg olcsóbb is azokat egy az egyben átvenni, mint fejleszteni egy olcsósítottat a külön a Twizynek.
Legyünk igazságosak, ez inkább egy kiegészítő közlekedési eszköz, mint autó, de ezzel együtt sem éreztem magam jobban, miután beszálltam. Bagoly szerint ez a környék a Twizyre termett, hiszen a falvak egymástól pár kilométernyire fekszenek, és a másodrendű utakon ideális elszaladni kenyérért és borért. Meg sajtért.
Így neki is vágtunk a szomszéd városnak, cirka öt kilométerre volt tőlünk. A menyasszonyom mindössze 150 centi magas, így neki még épp jó volt a hátsó ülés, bár már az ő mosolya sem volt őszinte. Az udvarról kigördülve még pont nem tűnt fel, hogy a futómű mennyire borzalmas. Értem én, hogy a magas felépítmény miatt ez kell, de a Twizy nem egyszerűn ráz, hanem érzésre szinte elemelkedik az úthibákról. Menet közben megtudtam, mit is jelent a lélekvesztő kifejezés, hiszen szűk, ráz, és hiába megy hetvennel, ez kevés ahhoz, hogy tényleg autószámba vegyék.
Például az egyik városból kihajtva megelőzött egy Mercedes A 45 AMG. Egy átlagos autóban ez talán fel sem tűnne, ám a Twizyben olyan, mintha a szomszéd sávban éppen kitörő vulkánba becsapódna egy meteorit, csak ijesztőbb. Amikor beért, még fel sem tűnt, de ahogy visszaváltott sokadikból kettesbe, és kihúzódott mellém, akkorát durrant a kipufogója, hogy majdnem lefújt az útról.
És tudják mit? Nem volt rossz, illetve volt benne valami szerencsétlen báj, amitől nem lehet nem szeretni. Amikor beértem a már felvázolt városkába, és a harmincas övezetben suhantam, nyomomban a porszívó-motor zümmögésével, azt élveztem. Ekkora sebességnél a szél sem zavaró módon ver be, hanem amolyan open-air élményt nyújt, érezzük a tavaszi virágokat, a péket, és a sülő kebabot. A Villevaudéban töltött pár napban sokszor sandítottam a Twizyre, néha be is ültem, mentem egy kört a kastély körüli sóderen. Bagoly azzal heccelt, hogy én is rákattantam, és egy kicsit tényleg jó volt vele bohóckodni, bár, sokkal inkább próbáltam megérteni a Twizy mögötti szándékot. Leginkább arra jutottam, amit Ványi haverom szokott mondani a bóvli bringa alkatrészekre, vagyis: nem feltétlen rossz, csak másra lesz jó.
Annyira szűk a felhasználási terület, hogy erre külön járművet venni szerintem felesleges. Viszont úgy tűnik, hogy Bagolynak inkább hobbiautó, és a hobbiautózásnak meg szerves részét képezi az irracionalitás, akkor meg tökéletes. Elvégre létezik a Bosozoku is.
És ami a leginkább kiemelte Twizy csesznyeségét, az az, hogy nem sokkal utána vezettem az 1991-es Ford Crown Victoriát, ráadásul rendőrautó kivitelben. Ezt a Twizy motorja legfeljebb beindítani tudná, hiszen a motorja nagyobb – 5,8 liter, szemben a civil autók ötliteresével -, masszívabb az alváza, és a fékei is ehhez lettek igazítva. És a legfontosabb: a hátsó ajtók belülről nem nyithatóak, mert akik ott utaznak, ritkán teszik ezt szabad akaratukból.
Azt hiszem, nehéz lenne egymástól távolabb eső pontokat találni az autós univerzumban, mint ez a két gép, de pont ettől érdekes a két élmény. A Crown Vic sejtet valamit abból, hogy mit is ért az amerikai full-size szedán alatt, pedig ez már messze nem a dekadens hatvanas évek, ahol a csapból folyt a benzin.
Majd’ hat liter ide vagy oda, nem megy jól, sőt, érzésre egy 170 lóerős TDI Passat is lenyomná, de az érzésnek meg kell adni, az olyan, mint amilyennek az ember képzeli. Kormányzás nincs, csak az irányt szabjuk meg, és az utastérig csak az igazán durva úthibák jutnak el, azok viszont nagyon, hála az archaikus merev tengelynek. Nem jó autó, hiszen a kor, és a környezet, amibe szánták, már tovatűnt, de hatvannal rotyogtatni egy 5,4 méteres acél lerakattal mindig király érzés marad. Vágyni nem tudok rá, de teljesen megértem azt, akinek ez bejön.
Eleinte nem értettem, hogy valaki miért pont ebbe a két autóba szeret bele, de baromi jó kontraszt, és egyik sem rosszabb, mint egy tűzoltó Transit. Érdekes élmény volt, főleg a Párizs környéki városkákban. Bagoly amúgy nem nyugszik, és bár azt mondja, hogy V8 mindig lesz a háznál, jövőre akar venni egy Teslát. Nem hiszem, hogy ezzel vezekelne a sok ezer liter amerikai dögökben elrotyogtatott benzinért.
