Hajsza, osztrák Patkánnyal

2013.09.12. 11:43
12 hozzászólás

A premier előtti vetítést két F1-es kommentátorunk, Szujó Zoltán és Wéber Gábor rögtönzött bevezetője nyitotta. Azt mondták, a Rush jó film, és az ilyesmi mindig gyanús – elvégre nyilván a forgalmazó szervezte oda őket, hogy szépeket mondjanak. Ehhez képest a film végén elégedetten álltam fel, és azt gondolom, a Rush jó film. Legalábbis a maga módján.

pl1

Még itt szeretném tisztázni, hogy nem vagyok elfogulatlan. Bár 1976-ban, amikor a sztori játszódik, még csak két éves voltam, mindig ezt a korszakot tartottam a Formula-1 aranykorának. Ekkoriban még meg lehetett valósítani az elborult ötleteket – elég a hatkerekű Tyrrellre gondolni – és nem kellettek dollár-százmilliók a versenyképességhez. Igaz, sokkal veszélyesebb volt beülni egy ilyen versenygépbe, de egy gyors pilóta és egy ügyes mérnök simán elvihette a győzelmet a legnagyobb nevek elől. Az autóversenyzés izgalmas dolognak tűnt a legfelsőbb szinten is, nem úgy, mint manapság, amikor mesterségesen kell versenyt generálni olyan trükkökkel, mint az állítható hátsó szárny, vagy a szándékosan túl hamar elkopó gumiabroncsok.

race

És épp ezt a korszakot mutatja be a Rush, egy hollywoodi közönségfilm. Kisülhet ebből bármi jó? Ron Howard persze nagy név, de azért tartottam tőle, hogy tipikus egydimenziós amerikai filmet kanyarít Niki Lauda és James Hunt csatája köré. És az első öt percben úgy éreztem, a félelmem be is igazolódik, amikor Natalie Dormer és Chris Hemsworth esett egymásnak a filmvásznon. Nem mintha bármi bajom lenne a csinos brit színésznő meztelen fenekével, de úgy éreztem, nem ezért vagyok itt.

uck.gif

Ám az alkotók nem vitték túlzásba: épp annyi a pikáns részlet, amennyi ahhoz kell, hogy a film ne csak az autóbuzik számára maradjon fogyasztható. Pedig nem lehetett egyszerű megtalálni az arányokat, hisz még igazi történet sincs. Ilyen értelemben a Rush igazi sportfilm: megmutatja a két főhőst, de csak azért, hogy a végén jobban tudjunk értük izgulni. De ami a legjobban meglepett, az a két főhős karaktere. A film kezdetén Lauda igazi kellemetlen germán pöcsnek tűnik, míg Hunt a tipikus jó fej angolszász főhős – és egy rendes sablonfilmben ez így is maradt volna. Ehhez képest a történet végére egész jól térbe fordul a személyiségük, és az acsarkodó utálat mögött felbukkan a kölcsönös tisztelet motívuma is. A 76-os szezon száraz tényeit sikerült úgy kiszínezni, hogy egy percig sem unatkoztam, de ha el kellene mesélnem a sztorit, bajban lennék.

lauda frau

Ami miatt azonban igazán tetszett a film, az nem is a jól szerkesztett sztori vagy a nagy színészi alakítások, hanem a körítés. Bár egész jól ismerem a korszak technikáját, egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy megpróbálnának átverni. Épp ellenkezőleg, minden versenyautó, minden sisak, minden díszlet és jelmez annyira pontos volt, amennyire csak lehetett – még arra is figyeltek, hogy futamról futamra hogyan változtak az autók. Persze a verseny-jelenetek nagyobb része számítógépes animáció eredménye, de a technika ma már olyan szinten áll, hogy ez sem zavaró – viszont számomra nagy élmény volt Jacques Lafitte furcsa Ligier versenygépét, vagy a korai Brabham-Alfát akció közben látni.

grid

Azt hiszem, a Rush – Hajsza a győzelemért nagy élmény lesz mindenkinek, aki szereti az F1-nek ezt a műszakilag fantasztikusan színes korszakát, de a többi családtag sem fog unatkozni – van benne elég humor, dráma és rémség is ahhoz, hogy bárkit lekössön. Aki viszont nem bírja a gyomorforgató részleteket, vagy csak megóvná a gyerekét az ilyenektől, az inkább keressen másik filmet – Niki Lauda kórházi kezelését talán túlzottan is plasztikusan követi nyomon a történet.