A világ legpofátlanabb forgatása volt

A francia kapcsolat című film üldözős jelenetének meredek háttere

2016.08.07. 12:39
32 hozzászólás
Soha nem készült ennél valósághűbb üldözős jelenet, talán azért, mert élesben, előkészületek, engedélyek és belegyorsítás nélkül vették fel. A mai napig lélegzetelállító, megismételhetetlen.

Másfél millió dollár már 1970-ben sem volt sok pénz egy egész estés, fordulatos akciójelenetekkel teletömött, kiemelkedő színészekkel habzóvá tett mozifilmre, bár a rendezőnek, William Friedkinnek így is éppen csak sikerült megszereznie rá a dellát, mert mire aláírták a szerződést, mindenkit kirúgtak a film támogatói közül. Pár hetet csúszik vele, és soha nem születik meg a darab. Annyira hirtelen kellett megcsinálni a filmet, hogy végül az egészet 1970 december-1971 januárjában forgatták, egy rekord-hideg New York-i télben, ez pedig látszik is a filmen, mert mindenki folyamatosan majd megfagy benne.

Végig spórolni kellett, pedig Friedkin Francois Truffaut „Kifulladásig” című filmjének operatőri stílusában, abszolút realisztikus, már-már dokumentarista jellegű drogcsempészet-leleplezős filmet akart létrehozni egy valós jelenségről - a hatvanas évek végén ugyanis Franciaország látta el az USA-t heroinnal, melyhez az alap Törökországban termett, s Marseille-ben finomították. Ebbe a filmbe kellett mellesleg egy vérbő üldözős jelenet is, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nem jelenhetett meg bűnügyi film efféle nélkül.

Sajnos a San Franciscó-i zsaru, azaz az autóbuzik körében az eredeti, amerikai címén, Bullittként ma már jobban ismert film akkor még csak alig pár éves volt, ezért még minden moziba járó emlékezett az abban zajló, azóta is etalonnak számító üldözős jelenetre. Egy régi Ford Mustangról szóló cikkünk keretesében egyébként mi is megemlékeztünk arról, hiszen egyszerre állít szobrot a típusnak, valamint megkerülhetetlen filmtörténeti emlék. Steve McQueenéket überelni nem sok reményük volt A francia kapcsolat készítőinek, ráadásul az ő mozijuk büdzséje nem is bírt volna el hasonlót. Más kellett csinálniuk, töredék annyiért, de legalább olyan ütőset.

Kínjában Friedkin és a producer, Philip d'Antoni sétára indult New York utcáin, hátha születik valami épkézláb ötletük. Friedkin állítása szerint legalább 55 háztömböt végigsétáltak, miközben a lábuk alatt dübörgött a metró, mire észbe kaptak – hát üldözze az autó a metrót, ami a jelenet színhelyéül végül kiszemelt bensonhursti külvárosi részen már magasvasútként, oszlopokon fut, ezért a kocsiból látható is. Ráadásul legyen életszerű a jelenet, nem úgy, mint az emberektől kilúgozott, az autók mozgását leszámítva igen steril Bullitt-jelenetben. New Yorkban mindig sokan vannak az utcán, tehát mászkáljanak mindenfelé ártatlan járókelők, legyen útban sok-sok cammogó autó, igazi íze legyen a produkciónak, hadd rémüldözzön a mozinéző népség.

A film két nagy sztárja, Roy Scheider és Gene Hackman közül az utóbbi – a filmben „Popeye” a beceneve – kapta az autós jelenetben a szerepet, kaszkadőre pedig ugyanaz a Bill Hickman volt, aki a Bullittben is játszott – egyébként amabban arccal is látjuk, ő a vastag keretes szemüveggel oly szigorúan néző csóka a fekete Charger volánja mögött.

Pénz és idő persze nem volt a környék lezárására, mert az végzetesen megterhelte volna a büdzsét. Néhány rendőrnek adtak egy kis jattot, hogy az egyenruhát magukra öltsék szolgálaton kívül, és legalább a környező utcákban feltartsák egy darabig a forgalmat. No meg a szerelvényt is meg kellett valahogy szerezni.

Elmentek a tömegközlekedési felügyelet igazgatójához, s vázolták, hogy kellene egy szerelvény, amit teletömnek statisztákkal, s végigrobognak vele a fél vonalon, miközben egy színész pisztollyal fenyegeti a vonatvezetőt. Az igazgató kis híján infarktust kapott, majd kijelentette, hogy el se tudja képzelni, hogyan lehetne ilyet engedélyeztetni, pláne meg napközben, a menetrend szerint pontosan közlekedő metrók dzsungelében. Amikor Friedkin és d'Antoni vette a kalapját, utánuk szólt az ajtóban – azaz... van egy ötletem, 40 ezer dollár és egy repjegy Jamaicára az ára, csak oda irányban.

Miért csak oda, kérdezték a filmesek, mire ő – mert engem utána biztosan kirúgnak. Így is lett, a csávó megkapta a 40 ezret, ami a film költségvetésének egyik legnagyobb egyben kiadott szelete lett (és ne feledjük, ez akkori értéken volt), kirúgták, elrepült. Friedkinék viszont addigra lezavarták a forgatást. A négy tervezett kaszkadőrjelenet – a kereszteződésben az ütközés, a nekihajtás a „Vezess óvatosan” (Drive Carefully) feliratú furgonnak, a babakocsit toló anyuka hirtelen kikerülése és a kerítésnek csapódás – pompásan sikerült, egy apró gikszert leszámítva.

Mert a keresztutcákat ugyan hellyel-közzel biztosították, de nem készültek arra, mi lesz, ha valaki olyan hajt ki az autójával a parkolóhelyről, aki helyben lakik. Így történt, hogy miközben Gene Hackman saját elmondása szerint padlógázon, ami a csövön kifér-stílusban száguldott a kocsival az őt üldöző kamerakocsival a fenekében, kocsijában pedig másik két kamerával, illetve egy operatőrrel a csomagtartóban, egy helyi lakos bepattant a Ford Torinójába, már a rendőrök vonala mögött, s gyanútlanul behajtott a kereszteződésbe. Ott annak rendje s módja szerint összeütköztek a Hackman által vezetett, 1971-es Pontiac LeMans Hardtoppal. A csomagtartóban filmező operatőr átrepült a kocsi másik oldalára, Hackman is beverte magát, kicsit nekimentek egy villanyoszlopnak, de folytatták a jelenetet, a károsultat meg helyben kifizették.

A mindig is erős egójú, vad fogadásokba belemenő, huligán hajlamú (mellesleg pedig a forgatásokhoz általában egy-két pohár Jack Daniel's ledöntő) kaszkadőr, Bill Hickman (nem keverendő a főszereplő Hackmannel) megkérdezte Friedkint a nap végén – na, milyenek voltak az akciók, minden klappolt? Hogy a francba klappolt volna bármi is – kiáltott fel Friedkin, aki egyfajta pszichológusként, mindig a sérülékeny pontjaik birizgálásával hergelte a színészeit -, egyetlen mozgalmas snittünk nincs még!

Hickman erre jól felszívta magát. „Wanna see some hairy driving? If you got the balls to get in my car, I'll show you some fuckin' hairy drivin'! (Veszélyes vezetést akarsz? Ha elég tökös vagy és beülsz mellém, mutatok neked egy kis kibaszottul veszélyes vezetést!)” - ordította Friedkinnek. Ami ez után következett, arról őszintén a rendező csak egy későbbi interjúban, homlokát törölgetve mesélt.

„Hickman teljesen megvadult. Azt ordibálta - nincs biztosítva az útszakasz, örülhetünk, ha le nem tartóztatnak a jelenet után, de ezt a most be kell vállalnunk, nekem kell adnod, csak nekem adhatod a jelenetet! - én meg erre felerősítettem egy kamerát az első lökhárítóra, s magam hátraültem egy másik kamerával, hiszen nekem nem volt családom, a két operatőrt viszont gyerekek várták otthon. Biztosításként a többiek bebugyoláltak egy nagy szivacsba, de akkor ugye, még öv se volt hátul az autókban. Akkorra már tehát hazamentek a rendőreink, normális forgalom csordogált. Hickman letaposta a gázt, s csak néha vette el egy-egy pillanatra, amikor már-már nekimentünk egyik-másik autónak. Huszonhat háztömbnyit téptünk végig, olykor 140 km/h feletti sebességgel. Volt, hogy Hickman felugratott a járdára, volt, hogy megpördültünk, terven felül nekimentünk egy busznak is, úgy, hogy később az ajtaját se lehetett kinyitni. Pokoli volt, ma már nem vagyok büszke rá, de tény, hogy megmentette az üldözős jelenetet, sőt, ha jól tudom, ez az egyik ismertebb még ma is a műfajban” - nyilatkozta Friedkin. „Az előre felvett négy kaszkadőrjeleneteken kívül végül a teljes üldözést ebből az egy darab, eszement száguldásból vágtuk meg.”

Ha a Bullitt a vezetés és az autóbillegtetés magasiskolája volt, akkor a The French Connection a húsba vágóan ijesztő, „akár-veled-is-megtörténhet”-üldözőrealizmus csúcsa lett. Itt nem a hűvös fejű, tesztoszteron-dús volánzsonglőrökről szól minden, akik rezzenéstelen arccal tolják a kilóhuszat a harmincas korlátozásban, hanem egy bevadult barmot látunk (Hackmant), aki az őrület határán, tényleg kis híján megölve mindenkit, de elsősorban magát, felfoghatatlan kockázatot vállal. Igazi, rémült embereket látunk az utcán, igazi autók törnek össze, kiszámítatlan balesetek történnek, s ami a legjobb – itt egyetlen begyorsított snitt nincs, amiből például a Bullittben kicsit túlságosan is sok akad az én szám ízének. Közben pedig végigkísérjük, ahogy Hackman fokozatosan valóban elveszti a teljes beszámíthatóságát a volán mögött, s mire a metró a végállomáshoz ér, és ő kipattan a felismerhetetlenségig összeroncsolt Pontiacből, hogy elkapja a gonoszt, már magunk is ölni tudnánk.

Persze A francia kapcsolat minden tekintetben kimagasló film, egyike azon keveseknek, amik jottányit nem öregedtek az évek múlásával, nem véletlen, hogy 1971-ben lazán megszerezett öt Oscart (legjobb film, legjobb főszereplő, legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb vágás) - egyébként a világ első akciófilmje volt, amelyik ennyi és ilyen fontos díjat bezsebelt.

Hackman, bár korábban is ismert színész volt, maga is innentől számítja az igazi, magas karrierje kezdetét. S az autós ügyeken túl is csupa ilyen egyedi módszert használtak a film készítése közben. Például nem, vagy csak alig alkalmaztak mesterséges megvilágítást, s ha mégis, akkor csak az adott helyen már eleve ott levő lámpákba tettek más izzókat a hitelesség kedvéért. Friedkin fő operatőre, Enrique Bravo a dokumentumfilmes világból jött, s például már a kubai forradalmat is filmezte '59-ben. Nem kapott túl sok instrukciót, Friedkin igazából azért alkalmazta, hogy minden élő legyen a filmben, mintha csak véletlenül vették volna fel egyik-másik részletet, s ehhez effajta szakember kellett neki. Bravo annyi utasítást kapott, hogy soha ne állítsa le a kamerát, csak vegyen, vegyen, amíg egyáltalán lehet, mert a forgatás sokszor olyan helyen zajlott, ahol nem volt engedély, ezért gyakorta egyetlen alkalmuk volt lőni, abból kellett megoldani.

Bravo Kodak 100T (igen, az annyi ISO) 5254-es és 7254-es típusú filmeket használt, ez egyik sem túl érzékeny, elvileg nem is lehetett volna velük sötétben forgatni az operatőrök által használt, kicsi Arriflex kamerák kevéssé fényérzékeny objektívjeivel, de ő kidolgozott egy trükköt: masszívan alulexponált mindent, majd híváskor pusholta a filmet – óriási rizikó volt itt, hiszen tudta, a snittek nagy részét nem lehetett újravenni, pedig az ilyen trükkös hívás nem mindig sikerül jól. Az alulexponált, két blendényit pusholt film miatt lett oly szemcsés, baljós az egész képi világ itt, sokszor csak kontúrok látszanak a szereplőkből, helyszínekből. Ezért is van, hogy a darab promóciós fotói is tompák, raszteresek lettek, mert a filmből egyszerűen nem lehetett több információt kiolvasni a fényképek elkészítéséhez.

A történet – épp az üldözéses jelenettől eltekintve – 90 százalékban a valóságon alapul, annyira, hogy az a két főrendőr, akik New Yorkban, a drogosztályon dolgoztak, s a sztorihoz adták szinte az összes információt, maguk is szerepelnek is a filmben. A főszereplők napokon át együtt járkáltak velük mindenféle akciókra - „nem hittem volna, hogy tényleg így zajlanak ezek a dolgok, de amikor már láttam, és túl voltam néhány őszinte megdöbbenésen, már sokkal könnyebb volt eljátszanom” - nyilatkozta később Gene Hackman. A francia kapcsolat is valós szál volt, tényleg így leplezték le a bandát, még az a drinkbár is megegyezik a valóságossal, ahol egy fekete drogterítő srác leleplezésével elkezdik felgöngyölíteni az egész társaságot.

Ha még nem látták A francia kapcsolatot, nézzék meg, de gyorsan. És ne csak az autós jelenetet, bár tény – az tagadhatatlanul a csúcspontja ennek az amúgy is elképesztően jó kis filmnek.