Megfutamodtam, de nem bántam meg

2016.01.31. 14:07
37 hozzászólás

Nem cserélgetem gyakran az autómat. Ennek egyik oka, hogy egy idő után a régi Swiftemhez is tudtam kötődni, másrészt pedig annyi hülyeségre vágyom, hogy sokszor a váltás gondolatának elhessentése tűnik a legbölcsebb döntésnek. Bár autóvásárlás előtt rendre sokat töprengek, aztán hozzáértőt is viszek magammal, mégis hajlamos vagyok elcsábulni, és beleugrani valami nagy marhaságba. Az említett Swift viszont jó vétel volt, mégis mennie kellett. Öt év után kényelmesebbet, biztonságosabbat akartam. Bajom egy világításkapcsolót leszámítva soha nem volt a Suzukival, de eljött a váltás ideje.

Az első gondolataim a BMW felé vittek. Ott a Kiscápa, amit imádok, de a rengeteg befektetett munka tükrében hóban, latyakban már nem hozom ki (vö. Szobor). Autózni márpedig télen is kell. Kézenfekvőnek tűnt tehát az E36, ami a költségvetésembe belefért volna. Túrtam a netet, mindenképpen hathengerest kerestem. Ha már lúd, legyen kövér alapon legalább 323-ast, de inkább 325-öst. Most is biztos vagyok benne, hogy imádnám, a formája is annyira megfog, hogy máig az egyik legidőtállóbbnak tartom. 

De mi van a Kiscápával?

Köszöni szépen, jól van. Nem tudom, hogy van-e az a pont, amikor azt mondhatom, kész. Nagyjából persze igen, de kellene bele jobb ülés, bőrözni a kormányt, beszerelni egy rendes antennát. És végre kaptam bele egy korhű rádiót is.

A szívatást azonban nem fejezte be teljesen. Éppen műszakira gurultam, amikor félúton kedvetlenül kidöglött. Indítózok: benzincsobogás. Megadta magát egy vadonatúj bilincs, így az AC csak a vakvilágba nyomta a naftát. Tíz perc szerelés az út szélén, aztán műszaki, hiba nélkül. Néhány hét múlva aztán megint benzintócsa. A szintén vattaúj üzemanyagcső elporladt – akinek van tuti tippje, hogy melyik a jó, kommentben jelezzen bátran, ez Gufarno volt talán.

Ettől eltekintve igyekszem gyűjtögetni a kilométereket, tavasszal pedig már remélhetőleg egy Parkoló Parádéra is eljutok vele. Amikor beleülök, az semmilyen más autóhoz nem fogható érzés. Nekem ez AZ AUTÓ. Beteljesült gyerekkori vágy, aminek egészen földöntúli érzés kenni egy kicsit, vagy csak gurulgatni a Bükkben, Mátrában, akárhol.

De nem könnyű az ember élete, ha jóbarátja a legsötétebb TDI-szekta hittérítője is lehetne. Miután vezettem is cimborám A3-asát, és az A6 kombiban is jól éreztem magam, bejött a másik nagy ötlet: 1,9 TDI kell. A motor karakterén túl persze a fogyasztás is mellette szólt: a hathengeres BMW-khez képest harmadából eljár, de persze túl sok közös pontja nincs a két halmaznak. Ilyenkor jön aztán a rossz szokásom: Excel-táblára fel, lássuk, mennyi az annyi! Vételár, átírás, fogyasztás, alkatrészek, esetleges típushibák... Nemcsak én gondolkodtam így. A szerkesztőségi levelezőlista bugyraiból felsejlettek Stump Bandi óvatosságra intő szavai: 

„Szerintem nincs különösebb szopás az E36-tal, de azt gondold meg kétszer, hogy akarsz-e két hobbiautót. Ne hidd, hogy nem fogsz belebuzulni, és onnantól egy segg, két ló. Én évtizedeken átívelő nyűglődés után biztos vagyok benne, hogy egy projekt egyszerre bőven elég, néha sok is. Persze lehet, hogy neked több az időd meg az energiád, mindössze arra akartalak buzdítani, hogy szánj arra egy fél órát az alkonyatban, a tornácon ülve egy sör mellett, hogy végiggondold, kétszer annyi feladat belefér-e az életedbe vagy inkább egy 1,9 TDI, amivel közlekedsz, és a Bimmer megmarad az önkifejezés eszközének.”

Igaza volt. Megfutamodtam, és eldöntöttem: TDI-t veszek. Itt pedig az is elkezdett körvonalazódni, hogy B4-es 80-as lesz az áldozat. Engem kicsit meglepett, de nem könnyű ilyen autóból jót venni. Van a hahun mindig néhány beragadt példány, nyilvánvalóan nem ok nélkül hirdetik hónapokig. Ami viszont jó, azt hamar elviszik.

Hívtam teljesen friss hirdetést úgy, hogy már megalkudtak rá, de volt olyan is, ahol először a beszámításra váró Suzukit kellett volna otthagynom, hogy egy hét múlva mehessek a lepapírozott Audiért. Megint másik esetben én voltam a béna: elnéztem a motorszámot, úgy láttam, nem egyezik. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy kicsit kéken is füstölt, a fűtőventilátor se volt rendben. Cimborám kezdett az A4 és A6 felé is terelgetni. Egy frissen behozott, külsőre patika A4-re már szinte meg is alkudtam, de leállításkor egy nagy csattanás józanított ki: nem akartam a frissen vett autónál rögtön a kettőstömegű cseréjével indítani. Az A6 C4 2,5 TDI-ből főleg egy Quattrót most is igen kívánnék, de abból a jót nagyon meg kell fizetni.

Nem volt már új a nap alatt, minden nap figyeltem a hirdetéseket, de mindegyiket ismertem már. Aztán egy kis szünet a munkahelyen, narancssárga pötty a cím mellett. Nincs is messze, felhívom. A nepper egy pillanatig sem fogta vissza magát: havernak hozták be együtt, csak bele kell ülni, mindene működik, hiba nincs. Zárásra éppen odaértem, azzal fogadtak, hogy hát a klíma... az éppen nem működik, el is felejtették mondani. Na de ember, a kaszni az vulkanizált – nyilván a galvanizáltra gondolt, csak kicsit keverte a szezont a fazonnal -, ezen rozsda sehol, a kopó-fogyók kicserélve, az autó K-Ö-L-T-S-É-G-M-E-N-T-E-S! Próbaút, számolgatás, alku, pacsi – vettem egy Audi 80-ast.

Mennyit futott? Mennyiről tekerték?

Ha már pár százasért lehetőség van arra, hogy a KEKKH adatbázisából lekérdezzem az adatokat, hát megtettem. A nepper és a forgalmi igazat mondott, valóban 2012-ben került az országba az Audi (azt meg a csomagtérben lévő matricából tudom, hogy Ausztriából).

Mióta itt van Magyarországon, a kilométer lassan, de biztosan gyűlt benne, tehát látványosan nem tekerték. Bár behozatalkor meg ki tudja. Annyira nem is zavar, e sorok írásakor 250 ezer környékén van benne. Mínusz tizenötben is kiválóan indul, az olajat éppen annyira csippenti, amennyi még bőséggel belefér.

Viszonylag jól felszerelt kombit fogtam ki, az utolsó évjáratból. A kaszni tényleg egyben, bár az eleje törve volt, szinte biztos. A klíma egyes részeit ezért nem is pótolták talán: a kompresszor és a hűtő hiányzik, a tartály és az utastérben a kezelőpanel megvan. Vadászok a hiányzó elemekre, nyárra azért jó lenne. A kötelezőkön kívül két hátsó féknyerget kellett cserélnem, szökött a fékfolyadékom. Aztán a gázolajcseppek is gyűltek az autó alatt, a fém vezeték rondán megérett és kilyukadt. Ez sem könnyen beszerezhető tétel – bár a problémát sikerült elhárítani, a tuti megoldáson még agyalni kell. A másik idegesítő dolog a hűtővíz szintjének apadása volt. Hamar meglett a hiba forrása: a blokk oldalán egy elosztócsonk hajlamos a repedésre, cseréje volt vagy kétezer forint. A többi csak apróság: hidegen valami éktelen nyikorgással töri meg a hajnali csendet a szomszédok legnagyobb örömére. Szíjak, feszítők újak, nem tudok rájönni a hangot kiváltó okra.

Illetve dehogynem. Milyen jó, hogy most éppen a billentyűzetet koptatom. Még a vásárlás előtt hívta fel a figyelmemet Becsületesnepperünk a hosszbordásszíj feszítőjére. Ezt azóta be is határoltuk, mint potenciális zajforrást, csakhogy a csere nem segített. Kopasz azonban azt is hozzátette, hogy a feszítő egy 90 fokban hajlított köracélon van. Ez pedig bronz perselyekkel egy alu konzolban, ami a rázkódástól mindig kiverődik, a zsír kijön, bemaródik a tengely, remeg és hangoskodik. Na, ezt meg kell néznem.

Fél év alatt nagyjából tízezret tekertem bele a Nyolcvanasba. Megszerettem, az egyszer biztos. Persze főleg hidegen rázkódik rendesen, itt-ott zörög a beltér, de ezzel együtt tudok élni. A kisköbcentis benzinesek után a 202 newtonméteres nyomaték maga a Kánaán – legalábbis annak tűnik. Üzemanyagban meg sikerült túlszárnyalni a Swiftet is – már ami a spórolást illeti. Bár 5-7 liter között azzal is elvoltam, átlagos használat mellett inkább 6,8 volt a jellemző. Az Audival 4,9-ig tudtam lemenni, a mínusz tízekben 6,5-6,9 inkább. A fogyasztás mondjuk nem minden, ez azért másképp megy. Plusz kirándultunk úgy, hogy öt ember csomagja mellett még a bográcsozáshoz szánt fát is én vittem. Fűtés szinte pillanatok alatt van benne. Csak a kisebb nyűgjeit kell rendbe tenni, és bízom benne, hogy sokáig tudom még probléma nélkül használni.

De hogyan lehet eladni egy Suzukit?

A Swiftet nem hirdettem igazán sokáig, de két ütemben tettem. Amikor először felraktam, akkor gyorsan szerettem volna eladni, hogy el tudjak menni egy patika 80-as Audiért. Aztán egy-két nappal később módosítottam a hirdetést. Beleírtam még egy szett gumit, és feljebb pöcköltem az árat is egy húszassal. Az első érdeklődő a megtekintéskor még az alacsonyabból kezdett alkudni, de nem is ez volt a baj, ebben kicsit én is hibás voltam. Abban viszont nem, hogy egy műszakilag szinte hibátlan, ám kissé korrodálni kezdő autónál belekötött a motor járásába, a futóműbe, a fékekbe (nullán van a betét, főnök... - aha, ezt majd mondd annak, aki nem mérte meg). Aztán bemondott egy 150-et. Mindezt próbaút nélkül. Türelmes ember vagyok, így békében váltunk el.

A másik kedvenceim a telefonban alkudozók voltak. 220-at kértem volna az autóért egy szett alufelnis nyári gumival, meg egy garnitúra vattaúj télivel, acélfelniken. Erre jön az ajánlat 150-ről. Mondom: nem. Jaj, de ő már hajnalban eljönne, messziről. Maradj csak otthon inkább. Na jó, akkor nem kell neki az egyik szett gumi, legyen 120. Haver, észnél vagy? Aztán ami végleg kiütött: beismerte, hogy ő nepper, és neki csak így lesz rajta haszna. Meg amúgy sem fogom eladni drágábban. Itt ért véget a beszélgetésünk.

Végül két környékbeli, nagyon korrekt érdeklődőm volt, akik tudták, mit néznek meg az autón. Én elmondtam nekik a legkisebb apróságokat is. A második elkérte próbaútra, egymás kezébe csaptunk, és már vitte is. 185 ezerért.