Aprópénz volt, tehát majdnem megvettem

2016.04.30. 09:49
126 hozzászólás
Naná, megint feltört az Alfa-mániám. De ennyire közel sosem voltam az elmúlt négy és fél évben ahhoz, hogy vegyek bármilyen autót. Egy hétig ezzel keltem-feküdtem... aztán nyeltem egyet.

Utálom a Használtautót. ÚÚÚÚTÁLOM. Ez az oka mindennek. Meg a Vatera. Meg az eBay. És a mobile.de. És a Jófogás, a subito.it, a leboncoin.fr, a marktplaats.nl, a willhaben.at... Ehhh... Mind négyméteres márványtalapzatra állított bronzszobrai a végtelen gyengeségemnek, szánalmasságomnak, befolyásolhatóságomnak. Ha valaki azt mondja, minek él az ilyen, mint én, csakis egyetértően tudok vele bólogatni, és segítségül még magamba is döfök néhány rozsdás és életlen rosszindulatú megjegyzést, hogy segítsek az önszapulásomban. Mindent aláírok, ami rossz és becsmérlő rám nézve.

Manapság már egyre kevesebb tételt állítok be a figyelőkbe, egyre szűkebbre veszem az évjárat-határokat, hátha egyszer már végképp elfogy így minden a reggeli postaládámból, ami érdekes. És mivel én is pont olyan vagyok, mint az összes többi veterános, tehát nekem csak az számít izgalmasnak, ami már kamasz koromban is öreg autó volt. Ötvenes, hatvanas évekbeli járművek, kis kikacsintás a hetvenes évek érdekesebb darabjaira - ezek pedig erősen fogyóbban vannak, szerencsére valóban apad a kínálat. Azaz, ami maradt abból a korszakból és nem az aljnövényzet kategória, az az elmúlt tíz év brutális áremelkedése miatt már a megvehetetlen kategóriába esik.

Honda, Suzuki, Kawasaki és Yamaha 1984-ig, Lancia 1986-ig, Steyr-Puch 1968-ig, Ducati 1993-ig – nagy veszély nem leselkedik rám sehonnan, háromhetente, ha egy figyelmeztetés beesik a levelesládámba, akkor sokat mondtam. Egy kakukktojás van csupán – az Alfa Romeo. Azt jóval későbbig, 1989-ig engedem be a virtuális életembe, egyben feladva az elvemet, hogy engem igazán csak a krómlökhárítós, pléhdísztárcsás, kemény kormányos autók érdekelnek. Mert az Alfa még igazi Alfából van egészen a 33-asig és a 75-ösig bezárólag, ezért az nekem belefér még műanyagokkal is. Tudják - minden autószerető ember alfás és citroenes is egyben a lelke mélyén. Előbbiből nekem is három volt, eggyel rettentő viharos volt a kapcsolatom, eggyel igazi, hosszú szerelem lett (de azt elvitte a lakáshitel-minősítés), egy pedig jó volt ugyan, de döntés előtt álltam: vagy beletúrok könyékig, és akkor használhatom tovább napi járósként, vagy el kell tennem pihenni. Inkább eladtam. Azóta nincs Alfám. És rettentően hiányzik.

Persze a feszültség már ott gyűlik régóta. Fénykoromban, a nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején félévente vettem új autót, igaz, akkor még olcsó volt az átíratás, csak az eladás stresszével és a vásárlás kockázataival kellett megküzdenem. Később halmozni kezdtem autót és motort, ami hiba volt, mert 37 éves koromra több gyűlt össze a megcsinálandó romokból, mint amennyit nagyjából még élni fogok. Ráadásul a meglevők között sok a jellegbeli átfedés (Bianchi-Puch, két dízel állólámpás és a Ponton, Honda SS50 és Morini Sbarazzino), pedig ahhoz tényleg rövid az élet, hogy új érzéseket, esetleg hiányzó régieket ne akarjak megélni. Gondolok itt a kétüléses angol roadsterre (MG Midget), nyekergő harmincas évekbeli szükségautóra (Austin Seven), sokkarbis Alfára (első szériás Alfetta, Giulia vagy Fiat 125, 2300 Coupé), valami E3-as BMW-re tolótetővel... Hosszú a bakancslista, s még hosszabban tudnám folytatni.

De amióta 2010-ben megvettem a Pontont, azóta nem az autócsere a legnagyobb gondunk. A Puch üres hullaként feszít a garázsban, nem nyúlok hozzá, mert ha lemegyek szerelni, akkor vagy épp tüzet oltok a napi járműveken, vagy a nyári túrára készülök fel, vagy Dezsőt nyaggatom, mert az egyre égetőbb lyukat mállaszt a betonba, ráadásul a Puch váltóját tíz éve nem láttam – asszem készül. És a hat év alatt rohadtul hiányozni kezdett a 6500-ba bólintó fordulatszámmérő, a karbihörgés, a kék pöffenet elinduláskor, a zengő kipufogó és a béna, okádék, leeső kárpitok zörgése - mindez úgy, ahogy csak egy harminc-negyvenéves Alfában hallik.

Jó másfél éve már egyre nehezebben bírok magammal – négy és fél év absztinencia egy konzumidiótába oltott autóbuzinak már maga a pokol. Miért négy és fél? Ennyi ideje van meg a Foltos és a Spacy, s azóta érdembeli jármű nem jött hozzánk (a feleségem 190-ese nem ér, azt színtisztán praktikussági okokból vettük, nem hozott változatosságot, eleve túl új és szinte sosem ülök benne), az alig pár hetet használt Suzuki Gemmát leszámítva, amit rég eladtam, mert az állapotán kívül nem mozdított meg semmit bennem.

Tavaly ősszel már volt egy hosszú, plátói afférom egy kilencvenes évek eleji Ducati 750 SS-szel. Sajnos ebből is csak a Monster kora előttiek tetszenek, a csúnya vödöridomokkal (no meg a használtan is kétmillió forintos csúcsmodellek). Ez pont olyan volt, elölről tiszta Lego-motor. Minden kollégám rajtam röhögött, elővették, hogy egy Ducati sokszor már hároméves korára is romhalmaz, hát még huszonötre. Leszartam, jeleztem feléjük, hogy szívni bármivel tudok, ha pedig már, akkor legalább legyen érdekes. Hogy csak egyszer elvihessem a Bálintot a hátam mögött, ahogy két Akrapovic öblöget a kanyarban (szigorúan nem furkálnám szét, csak legális dobot tennék rá), ahogy az L-kettő dorombol, hogy megérezze, mekkora ünnep lehet, ahogy elég a benzin. Aztán hazahajtanánk a saját ömlő olajunkon csúszkálva, füstfelhőben, én meg szerelnék megint egy hónapig, hogy megint eljussunk a szomszéd kerületig. Az emberi élet így is, úgy is küzdelem, nyerés, visszaesés, problémamegoldás – ki mászta volna meg a Matterhornt, az Everestet, ki ment volna a Holdra, ki fedezte volna fel a Déli-sarkot, ki kezdett volna repülni, ha az efféle dolgok nem érdekelnének senkit?

Két hónapon át naponta négyszer megnéztem azt az átkozott kék vázas, sárga Ducatit (persze nem volt gyári a fényezés), legalább háromszor beírtam a telefonszámot a mobilomba, hogy na most, most tényleg legalább felhívom az eladót, hogy megnyugodjak. Abban biztos voltam, hogy a Kati nem menne bele semmiféle kiadásba, de ott tartottam, hogy kölcsönkérek valamelyik kollégától, elrejtem, titokban motorozok rajta párat, aztán eladom – csak hogy meglegyen az élmény. Végül, egy óvatlan pillanatban, nem is tudom hogy mertem ilyet, de este elmondtam otthon. Hamar eljutottunk a válás felvetéséig és hogy utána már azt csinálok, amit akarok. Tényleg. Ez kicsit fájt, mert az ember nem úgy üt agyon szúnyogot, hogy bedőljön a főfal és összeomoljon a ház, de éreztem, hogy ezeket a húrokat még tollpihével sem pengethetem otthon.

És sajnos volt igazság abban, amit a feleségem mondott, mert ilyen-olyan kiadásokra akkor is elég sok elszivárog a családi kasszából, amikor semmi lényeges nem történik veterán-vonalon (hopp, egy roncs karbi a Pontonhoz, na, egy berúgókar a Honda SS50-hez, most kell egy olajszivattyú a Morinihez, rozsdás motortakarólemez-készlet a Puchhoz). De nincs nagy autózás, motorozás, a Kawán lehetne, de igazából ma már az se egy gyors és erős dolog a maga 51 lóerejével és a nyomatékos motorjával, amit nem illik 7000 fölé pörgetni, mert a kilométeres vezérműlánc átugrik – ez szériahibája.

Még az Égéstérben egyszer elkottyintottam a Ducatót... bocsánat, Ducatit, utána két héttel el is tűnt a radarról. Addigra két és fél hónapot éltem a majdnemmegveszem balzsamos ködében. Azért jó volt. Aztán visszamentem a garázsba Pontont szerelni, amit már utálok.

Jött egy kis szünet, elástuk a csatabárdot, én kómába estem, letiltottam mindent. De olykor nem kell hozzá eBay, Használtatutó, Jófogás, semmi, mert az embernek vannak ismerősei, akik megoldják a poklot. Decemberben közeli barátomnál vált feleslegessé egy E3-as BMW – úgy tudtam meg, hogy átküldte mindenkinek a kis videót – Beindítottuk! - felkiáltással. Olcsón lett, alkatrésznek hozták, de szétbontani túl jó volt, ha nagyon akartam volna, és csakis nekem odaadta volna úgy, hogy leszedi róla a spéci Bluemels-kormányt, a vagány alufelniket (effélékre én nem tartok igényt), és lemezkerekeken, műanyag volánnal még olcsóbban megszámította volna, mint amennyiben neki volt. „Csak azért, hogy lássam vigyorogni a kopasz fejed” - írta Zsolti. Vannak ám jó barátaim, ilyenkor nagyon érzem, s boldogabb is lesz a hetem egy hasonló gesztustól.

Egy szúnyog tapogatójáról letépett, kizárólag ezerszeres nagyításban látható pihével kezdtem megpengetni otthon az új BMW-s húrokat. Végtelen türelemmel, óvatosan, ahogy macska kúszik az egér felé, ám a kellő tervet két másodperc alatt mikróban felmelegíthető háromdimenziós változatban elkészítve tálaltam Katinak a dolgot egy mesterien időzített stratégiai villanásban. Kvázi – rettenetes megkötésekkel ugyan, hogy hozzá se nyúlhatok, amíg a Pontont (vagy valami mást) el nem adjuk, nem vehetek hozzá egy izzót se addig, a pénzzel fillérre elszámolok a családi költségvetésnek, extra körültekintéssel ellenőrzöm, hogy nem rossz befektetés-e – rábólintott végül. Csakhogy oly soká húztam e hadműveletet, hogy a határidő lejárt a Zsoltinál, és elígérte máshová az autót. Tartotta magát a szavához, sőt, rá is tett talán két hetet, de teljes joggal azt hitte, csak enyhe baráti pingelés volt, nem igazi vételi szándék.

Abban az egy hónapban olyan terveket szőttem, de olyanokat... Nyitott tetővel korzóztunk Malagából Ronda felé a spanyol napsütésben, élvezve, hogy bár sokat eszik az autónk, a filléres benzin még ilyet is lehetővé tesz. Hallgatjuk a turbinasimaságú, régi sorhatos dorombolását, még a zenét is letekerjük, mert hiába, az én családom érzi, amikor egy közel ötvenéves BMW-motor emésztési zajait hallgathatja, az szebb, mint a szférák zenéje. Végtelen eleganciával beállunk egy mosóba El Burgóban, hogy a rondai legendás völgyhídon már csillogóan banánzöld testtel gördüljünk át... Aztán persze felébredtem. Ó egy E3, minden idők legszebb négyajtós BMW-je, de a legtöbb kétajtósnál is gyönyörűbb – az nagyon elfért volna. De csak a fejemben, úgy látszik, ennyit az álomról, mire legközelebb bekapcsolódok a sztoriba, az E3 ára már árkon-bokron túl lesz.

Mindegy, megint legyűrtem az álmodozást, inkább mentem a Ponton motorján melózni, néha YouTube-videókat néztem mindenféle bután zajos és büdös autókról, amelyeket egy boldogabb világban élő emberek hétvégén, sisakban, szedett-vedett toszkán és alsó-alpokbeli hegyi versenyeken hajtanak. Micsoda butaság...

Amúgy is hülyeség ilyeneken álmodozni, hiszen pont én szoktam mindenkit megszólni, amikor a meglevő dolgainál (autók, fényképezőgépek, barátok, csajok, akármi) valami újat tart jobbnak. Mert abba az újba beleképzel mindenféle csodát, a réginek az értékeit viszont már nem becsüli, holott más a kezét-lábát adná érte. Higgyék el, amikor észnél vagyok, követem is a saját elveimet, nehezen váltok bármiben, pont a fentiek miatt, ráadásul jó sok hitelt adok előre minden embernek, gépnek és bármi egyébnek – de az autó- és a motortéma nagyon ösztönből megy nálam, afölött nincs igazi, folyamatos uralmam. Mondjuk úgy – 49 éve ez a fő mozgatórugóm az életben, hiszen még írni is azért tanultam meg négyévesen, hogy el tudjam olvasni, mi van a kocsik farára biggyesztve.

Ekkor bekövetkezett még egy törvényszerűség, amit már úgy ismerek, mint a tenyeremet. Tudják, ez az a jelenség, amikor valaki rettentő sokáig szív valami komplikált üggyel, az már centikre van az elkészüléstől, de lélekben közben már elszakadt a cérna, és az illető kifelé néz a kapcsolatból. Ott voltam, az alapjáraton már működő, kvázi kész Pontonnal, tényleg csak a jó időre várva, hogy kivihessem az első, bejáratós köreire, amikor megjött a hasznaltauto.hu-ról a hírlevél. Mert persze nem bírtam ki, hogy újra be ne állítsam az Alfát. És a Puchot. Meg a 80 előtti japán motorokat. És persze a Lanciát. Így szólt:

Alfa 33 1.7 QV – 150.000 Ft

Mit gondolnak, megálltam-e, hogy rákattintsak? Höhö.

Esküszöm, világéletemben lenéztem a 33-ast. Elsőkerekes Alfából csak valami Alfasud jöhetne szóba, de azt is meggondolnám, mert rettenetes szívásrengeteg volt a saját, régi Sud Sprintem és arra nagyon tisztán emlékszem. Csakhogy egy őszi találkozóra Torjay Laci barátom elhozta az ő Knerli Viktor barátjának a Sprintjét, ami azért sokkal jobban egyben van, mint az én autóm volt anno. Elvittem a kocsit egy körre, és azt hittem, belepusztulok, úgy élveztem a prüszkölést, morgást, amit művelt, azt a lehetetlenül pontos és ideges kormányzást, egyáltalán, az egész olasz hősi operát, amit előadott. De a Sprint, sőt, a sima Sud is drága dolog ma már ahhoz, hogy csak úgy mellékesen legyen belőle egy otthon, ha viszont eladnám a Pontont, ennél azért nagyobb falatra vágynék. Hihetetlen, de akkor, ott, nettó tudtam örülni annak, hogy vezethettem egyáltalán a kocsit, a birtoklás lehetetlen ötlete meg sem kísértett.

Igen, de ez a 33-as... Csak 150 ezer. Érted, az neked és nekem 120 ezer, hiszen évek óta nincs forgalomban a kocsi, az olyat eladni csak mániásnak lehet. Lehet, hogy csak 100. Kell rajta dolgozni a hirdető szerint, az nem épp jó ómen, ráadásul három éve kivonták a forgalomból, ezért csak útvonalengedéllyel, P rendszámmal vagy trélerrel vihető el onnan. Esetleg szemeteslapátban - bár remélem, azért annyira nem rozsdás.

Viszont a legdrágább verzió, az 1.7 Quadrifoglio Verde – ha valaminek, hát ennek biztosan elindul felfelé az ára a következő években, hiszen a hasonló korú, nála nagyobb olasz kocsiké már száguld. Teljesen gyári állapotú belső tér, ikerkarbis verzió, az egyhetes motor pedig ebben már nem is lapkás, hanem hidrotőkés szelepállítású, csupa-csupa jó jel. Magyar a papír, néven van, gyári alukerekek, gyári hátsó szárny, ahogy kell, és nini, azok csak nem az eredeti oldalsó matricák rajta?

Éreztem, hogy belül megindul valami forró gyomortájt, ami szétömlik a vállam felé, be a fejembe, körbe a koponyámban, a fülem is égni kezdett, kiszáradt a szám – így éreztem magam 1984-ben, a Zamárdi mólon KISZ-táborban, amikor második gimi után rájöttem, hogy egyik percről a másikra belezúgtam abba leányzóba, akivel az előző öt napban folyamatosan együtt lógtunk, de azt hittem addig, csak haverok vagyunk. Aztán rájöttem, hogy neki ez már több, majd bennem is átkattant. Ám különféle pubertáskori agyi zűrök miatt a kapcsolatunk teljes tizenöt percig tartott, az alatt meg se fogtam asszem a kezét, a szakítás a Mókus utcában, ott a 4-es sátor ajtajánál viszont nagyon is valódi lett. Fél évig vertem utána a fejem a falba, majd belepusztultam a dologba, de mára csak a szép emlék maradt meg, az agy trükkös jószág.

De nem, nem vagyok tizenhét éves, nem is vagyunk Zamárdik, két gyerekem van, némi hitelem, kedvesen elnéző, de néha jéghidegen józan feleségem, nyári terveim: ezt nem lehet, ez egy hülyegyerek-autó, rá se nézhetek effélére. Ám csak nem hagyott békén a dolog. Ennyi pénzt két nap alatt össze tudok vakarni, ezt meg se érzi a család. Megnéztem hát pár videót.

A hétfői értekezletre már a saját Alfa-ködömben lebegtem be. Addigra már túl voltam az összes nyolcszelepes Alfa 33 1.7-videón (vagy ötször), s jobb híján megnéztem egy rakást a hosszú orrú, dobozforma, későbbi 1.7 16V-iéből is, de azt már nem szeretem. Nekem a régi, tömpe elejű tetszik, az újabbiknak csak a fara jön be. Meg persze a sziszegősen fémhangú 1,7 literes sokszelepese is, mert olyan sajnos az első szériában nem volt.

Másnapra megjelent egy újabb régi 33-as a figyelőmben, immár egy befecskendezős, fekete autó. Szintén 150 ezerért. A piros Dunaharasztiban, a fekete Szekszárdon lakik – ez el is döntötte a kérdést – a feketéért csak akkor autóznék 300 kilométert, ha biztosan tudnám, hogy elviszem, ám csak úgy nézegetni ekkora táv csak céges benzinnel és gyerekek nélküli életformával éri meg. Meg amúgy is – karbihörgést akartam, ha már egy műanyagos 33-asról van szó, nem holmi tranzisztoros zümmögést...

Bevallom, rettenetesen belelovaltam magam a dologba – talán mert akkor úgy hittem, a Ponton kész, de nem tudtam kivinni próbaútra (mert éjjel sosem volt időm), viszont bennem volt még a lendület. Az ördög ott sziszegett a fejemben – olcsó, olcsó, olcsó, vedd meg, nem fáj, sose jutsz még egyszer két ikerkarbihoz, bokszerdoromboláshoz ennyiért, pár év múlva többet ér, veddmeg, veddmeg, veddmeg... És, mint ötödik sörre a hatodik Jägert, minden mindegy alapon ránéztem megint egy kis YouTube-ot.

KELL!

Döntöttem, akármi lesz, ha az Eiffel tornyot le kell döntenem, de ezt megveszem. A fő probléma ilyenkor persze a tárolás. Mert ha akár havi ötezerért találok valami hangársarkot, ahová három évre le tudom támasztani az autót, mire sorra kerül a Ponton és a többiek után, az is évi hatvanezer, három évre már 180, de kamatos kamattal, még a mostani alacsony infláció ellenére csúnya 300. Tehát 300 ezer plusz átíratást (80 ezer) kifizetni egy 100-120 ezer forintos autóért? Sose jön vissza, ráadásul még javítani kell.

Azért elkezdtem külföldön is nézegetni a 33-asokat, mert tájékozódni sosem árt. Bizony, a többség 1,3-as, nagyon sok az újabbik fajta, ezek az én fejemben nem érnek fel a tömpe orrú eredetiig, nagy motorral. Amit találtam egyhetes a régiből, azt vagy péppé építették, vagy tényleg pénzbe kerül. Még nagyobb vágyat éreztem a vásárlásra, bár tudtam: ha majd 2021-ben én kezdem árulni, biztosan a vételár feléért tudom majd eladni, ilyen a formám.

Őrült tárolóhely-keresésbe kezdtem. Persze az autós barátokat helyből kilőttem, mert azok minden zugot telepakolnak autóval, váltóval, motorblokkokkal, amit érnek. Elővettem a telefonomat, megpörgettem benne a listát, s a valós világban mozgó, de autók iránt nem különösebb szenvedélyt mutató barátaimat csörgettem végig – tudnak-e ingyen helyet? Rájöttem – bár szerte Magyarországon mindenfelé látok üres hangárokat, úgy tűnik, azokhoz nem lehet hozzáférni. Elakadtam egy nyomorult, nyolc és fél négyzetméteres, betonporos, pókhálós, száraz folton. Azaz annak hiányán.

Talán jobb is így. Mert megint nem bírtam magammal, megint vázoltam a szcénát hitvesemnek, aki tényleg amúgy a legjobb barátom is egyben, ez az egyetlen dolog (meg néha kicsit a gyereknevelés, illetve ha barátoknál iszom és ő vezet haza), amiben össze szoktunk akaszkodni. Naná, hogy összeakaszkodtunk. Hiszen épp fogcsikorgatva spórolunk a nyári útra, egyelőre úgy tűnik, hogy sehogy nem tudjuk azt se kigazdálkodni, ami elég nagy baj lenne, mert pár dolgot már lefoglaltunk. Ilyen helyzetben százezer forintos rozsdatemetők gondolatát is elővenni – pláne, hogy van otthon pár másik, amin lehet dolgozni, ha akarok – ijesztő tulokság. Csak hát ott az a négy és fél év megvonás... Van itt egy patron, ami nagyon el akar sülni, de egy kéz mindig elrántja a kalapácsot lóbáló kezemet. Vita lett, hát. Komoly vita. A végén eljutottunk oda, hogy ha el tudok adni valamit (órát, fényképezőgépet, alkatrészt) és ki tudom termelni, ám vegyem meg.

Ez volt péntek este. Szombat reggel nekiláttam kitakarítani a Pontont – ugyanis másfél héttel ezelőtti dolgokról írtam eddig. A többit a TC-t rendszeresen olvasók tudják a múlt vasárnapi posztból. Molylepkék, nyüvek, féregtokok, rovarkaki lett az egész belső tér, drága Dezső (a Ponton neve) megint produkált valami meglepőt. És bosszankodni valót. Ráadásul nagyon költségeset. Aztán persze még a motorról is kiderült, hogy képtelen mozgásban tartani az autót. Szombat délutánra nemhogy nem fürödtem Alfa-boldogságban, de őrjöngve próbáltam tüzet oltani, s próbáltam rá se gondolni, hogy mekkora luk keletkezett hirtelen a büdzsében.

Oké, legalább az olvasók mentesülnek néhány nyomorult, Alfa-szerelős poszt elolvasása alól, lehet tovább drukkolni a már unalmassá váló Mercedeseknek, s a szabad szemmel láthatatlan Bianchinak – gondoltam fanyarul, amikor egy vasárnap reggeli e-mail eszembe juttatta a piros 33-ast. Torjay Laci barátom volt az, aki gyakorló, vérbeli olaszautó-buziként nem bírta ki, hogy el ne menjen megnézni az autót.

„Délután elmentem megnézni azt a piros (bocsánat cseresznyevörös) 33-as QV-t. Röviden a lényeg:

Ez egy viszonylag átépítés- és gányolásmentes gép, soha nem volt lakatolva és fényezve. Kivéve a jobb első ajtót mert belement egy Trabant valamikor és akkor tettek rá egy új(?!) ajtót. A többi része nem lett festve, nem olyan csúnya, de persze kissé matt már. Belül egész szép, de nagyon koszos, a fordulatszámmérő mutatóját és a műszerfal meghajlott tetejét leszámítva mondjuk, tűrhető. Amúgy utóbbi azért rogyott meg, mert a jobb első ajtó panelje megnyomta, amikor belement a Trabant. Amennyire meg tudtuk nézni (épp csak ki tudtuk tolni a garázsból kicsit), a küszöb és mellette a padlólemez széle rohadt, az alja amúgy nem annyira rossz. Néhol az ajtók alja és a tankbeöntő rozsdás, de pl. az ajtók alsó vályúrésze szép. Hátul a szélvédő alja két oldalon megindult, nem annyira rohad az autó, de kell vele foglalkozni. Kuplung beesik, fék nem szorul. Nagy nehezen beindítottuk, vittem akkut és benzint is meg elektromos AC-t. Persze a behúzótekercs szorult, úgyhogy volt egy kis szívás, de benzinnel könnyen indult és nem is jár olyan rondán (hamar megjött az olajnyomás 3 év után) csak a szelephézag problémás, mert kicsit zajos. Ami furcsa nekem, hogy ez a motor itt nem hidrotőkés hanem lapkás, pedig emlékeim szerint ennek az 1,7-esnek már az újabb fajtának kellene lennie, csakis. Motorszámot nem tudtam nézni, mert nem fértem hozzá a jobb oldalához, de persze a fogalmiban 63 kW szerepel 1698 köbcentivel - és az Alfa 33 1.3 megnevezés. Ez a magyar okmányiroda. A motorszámot is elírták mert AK30550 lett az AR30550 helyett de ez részletkérdés. Amúgy tényleg megvan mindene, de így alapvetően nem szép. Jó projektautó lehetne, mert olcsó és van mire építkezni, de elég sokat kell vele foglalkozni. Mondjuk 500-ból tokkal-vonóval talpra lehetne állítani és akkor lehetne használni normálisan, de kérdés kinek mire kell. Sajnos ilyen autó nem nagyon van és egyre kevesebb lesz, mert ami van, és szép, az sokkal drágább (és nem biztos, hogy annyival jobb is). Mindegy, megnéztük, autóztunk egyet az én bokszeremmel, ennyit megért az út.”

Lacit fel kéne venni a Totalcarhoz próbatesztelőnek – egyetértenek, ugye? Szerintem zseniális, ahogy felfűzte az autót. És az is örömteli, hogy már nemcsak a molyok, a nem induló Ponton-motor, hanem a konkrét autó miatt is úgy érzem – kár lett volna véresre kaparnom a körmömet. Igazi autónánia-rovatba való téma volt viszont, nem akartam bent tartani, hátha az olvasók is álmodoznak mostanában néha, amikor itt a tavasz és dagad a garázs.

Nekem mindenesetre szerzett egy erős érzelmi hullámokkal teli, de helyenként rettentő rózsaszín két hetet, már ez megérte. Persze, amikor Pista megszimatolta (épp mögöttem ül, ha félrebillenti a fejét, rálát a monitoromra), hogy Alfát készülök venni, rögtön előjött belőle a troll, s elkezdte telebombázni a postaládámat milánói szemetekkel. Nem 33-assal, dehogy, sokkal érzékenyebb pontba dörzsölt akkusavat: a régi, lapos géptetős, foghíjas hátsó lámpás, vékony krómütközős Alfetta GTV-t vette elő, ráadásul kedvencemet, a négyhengeres Nord-motorral szereltet. „Majd a Ponton utánra, Zsoltibácsi” - röhögött azon a vásáribazárista hangján, amit mindig elővesz, amikor megszállja az ördög.

Nem kell ide Használtautó. Nem kell ide eBay, Leboncoin, Subito, semmi se kell. Vannak nekem barátaim, elintézik nekem a privát poklaimat. De tény, van benne valami, amit Pista erőltet. Majd 2025-ben visszatérünk rá...