Subaru 360 menni Afrika – Tokióból

Budapest-Bamakóra teljesen alkalmatlan eszközzel

2017.11.10. 17:20
22 hozzászólás
Nyolc évvel ezelőtt egy Tokióban élő honfitársunk Magyarországra autózott egy kétütemű, 360 köbcentis, fél évszázados Subaru-töpörtyűvel. Most indulni fog vele a Budapest-Bamakón.

Már több mint hét éve annak, hogy kaptam egy telefont a szerkesztőségbe - „valami nagyon régi, pici, gömbölyű Subaru grasszál a Körúton, és ilyen fura, kétsoros rendszám van rajta”. A gömbölyű, pici Subaru csak 360-ast jelenthetett, a fura, kétsoros rendszám pedig a japán Z-s rendszámot, azaz a latinra lefordított képírásos exportrendszámot, amilyet csak katalógusképeken láttam előtte. A három dolog: autó, hely, rendszám kombinációja a legvalószerűtlenebb együttállás volt, amit el tudtam képzelni. Pedig a hír minden porcikája igaznak bizonyult.

Elég kemény vadászat volt utolérni a kis Subarut a budapesti csúcsban, még keményebb rábeszélni a tulajdonosát, Hegedűs Imrét, hogy megengedje a képek és a sztori megjelenését a Totalcaron. No nem azért, mintha Imre valamiféle sunyi, bujkáló alak lenne, egyszerűen csak a szerénysége tiltotta, illetve nem akart túl nagy nyilvánosságot se, mert ő az utat afféle belső, lelki canossaként élte (volna) meg. Hát mi nem hagytuk. Hogy ő boldogabb lett-e tőle, nem tudom, de az olvasóink biztosan, mert pár évig emlegették az autót.

Imrével azóta is tart a baráti kapcsolatunk, s amikor Tokióba vet a sors (például szalonok alkalmával vagy mint idén, családdal), mindig levelezünk arról, hogy milyen jó lenne összefutni egy kávéra vagy valami. Eddig sose tudtunk rá sort keríteni, mert a céges programok agyontervezettek az ilyen privát ügyekhez, a családommal meg hát... családozni kellett, és amúgy se voltunk nagyon sokat a fővárosban.

Most, a szalonmeghívás alkalmával azonban a Mazda szokatlanul nagyvonalú volt a szabadidővel, lett egyszer fél, aztán még egy fél, majd egy egész nap, amikor hármunkra, a vezesses Lencsés Csabira, Jávor Danira, a helyettes PR-esre, illetve rám volt bízva, mivel ütjük el az órákat. Nem volt rossz, na. És végre sikerült összefutni Imrével is.

Az Omote-Sandón (nagyjából Tokió Andrássy útja) ültünk hárman a mazdás csapattal egy első emeleti, panorámás kávézóban (ahol gyerekkoromban, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még egy „all you can eat” Shakey's pizzéria működött), Imre pedig leparkolt a ház előtt a tento-mushivel, azaz a katicabogárral, ahogy a japánok nevezik. Mivel Tokió utcáin felettébb kevés régi autó futkorászik, ami pedig mégis, az általában külföldi, s nagy valószínűséggel csillagot hord az orrán, egy ilyen rikító sárga, vércuki Subaru felbukkanása instant csődületet vonzott.

Alig bírtam magam keresztülverekedni a tömegen, hogy végre ott, Imre második hazájában (hiszen közel húsz éve Japánban él) is kezet rázzunk. Nagyon furcsa érzés volt vele kint, natív közegében találkozni, ahogy anyanyelvi japán nyelven magyarázta épp a kérdezősködőknek, hogyan kerül egy ilyen régi és legendás japán autó (ez volt a legnagyobb példányszámban fogyó kocsi 1955 és 1971 között), egy gajdzsin (külföldi) tulajdonossal épp az Omote-Sandóra. A japánoknak a legenda tapinthatósága, nekem viszont ismét csak egy hármas kombináció – ember, autó, hely – valószerűtlensége keltette az álomszerűséget, hiszen hét évvel ezelőtt épp ezt az autót vezettem a Felvonulási tér melletti macskakövön, majd parkoltak ők együtt a Hősök terén a hasonló méretű Autobianchi Bianchinámmal. Egyébként vagy négy évig az volt a háttérkép a számítógépemen is.

Az autó ma kicsit máshogy néz ki, mint ahogy Imre járműparkja is megváltozott közben. A másik, hasonló 360-asát elbontotta alkatrésznek, mert amint magyarázta – „a főnököm Jaguar E-Type-jához negyed-nyolcad annyiba kerül bármi, mint ehhez az autóhoz.

Ha ugyan találok egyáltalán bármit is. Kellett az alkatrész.” Eladta a Subaru robogóit is, amik pedig igazi kuriózumok, már csak ez az egy Subaru 360-as maradt, az oldalkocsis Pannónia T5-öse, illetve a céges Passatja. Magyarországon sem lenne tipikus az életformája, hát még a sokkal uniformizáltabb Japánban – jelent is meg róla cikk az egyik veterános újságban alig pár hete.

A 12 ezer kilométeres Budapest-Tokió-túra után Imre ötletei szárnyakat bontottak. Az elmúlt pár évben még jobban rendbe tette az autót, ami tényleg kezd olyan lenni, mint valami szalonúj termék, és messzebbre vetette a távcső keresőjét. Benevezi a 2018-as Budapest-Bamakóra, döntötte el kábé egy éve. Azóta megy az ötletelés, a szponzorkeresés, lett facebook-oldal is, jelentkezőkből pedig nincs hiány.

Lefóliáztatta az autót, hogy a fényezés megmaradjon - „felmerült az ötlet, hogy a Subaru majdnem pont budapestitaxi-színű, és Magyarországon biztos lenne kisiparos, akik pár százezerért áthúzza, de végül maradtam a helyi megoldásnál, mert nem akartam komplikációkat. Végül így lett a legolcsóbb, mert a japán iparos először anyagárban akarta megcsinálni, hogy ő is besegítsen, végül pedig még annak az árát is átvállalta egy matricáért cserébe. Ott van, az autó jobb elején, a szélvédő előtt.”

A magyarországi Metabond-képviselet is szponzorál, miként számos más cég is, az útra tehát már nagyjából összegyűlt a pénz. „Ez alkalommal nem motoralkatrészeket viszek magammal, hanem megépítettem egy komplett motort, ezért ha baj van, egyik ki, másik be, és megyek tovább. Úgy tűnik, lesz hely arra is, hogy rendes bamakós hagyományok szerint vigyek magammal némi segélyszállítmányt is” - magyarázta Imre, miközben alkalmi rajongók egy újabb hulláma lepte el a kisautó külsejét... és fokozatosan a belsejét is.

Épp egy buszmegállóban parkolt a kocsi, de az első beérkező buszos csak legyintett erre, és kint, az úttesten rakta ki az utasait, mutatva ezzel, hogy Japánban sem derékszögű vonalzóval rajzolják a mindennapokat. A második buszos kicsit már idegesebb volt, ő kirecsegett a hangszórón, hogy - „kérem ne parkoljon a buszmegállóba, akadályozza a le- és felszállást”.

Ez Japánban nagyjából olyan durva beszólás volt, mint amikor nálunk az ordító, vörös fejű sofőr leszáll, hasba rúgja a szabálytalankodót, majd egy a 260-as Ikarus lökhárítójával még lezúzza a szóban forgó autó A oszlopát, épp csak hogy rogyjon egy pöttyet. Népek és kultúrák. De Imre itt észbe is kapott és az eggyel hátrébbi helyre állt át, mert ő se akarta felborítani a tokiói forgalom telítettségig titrált oldatát.

„Most azért már nem lábon teszem meg az utat, hanem tengeri úton feladom a kisautót. Valamikor december végén, karácsony után érkezik meg Magyarországra, addigra én is otthon leszek intézni az ügyeket. Villám Gézáék a Budapest-Bamako egyik attrakciójaként ki is állítják majd a Subarut, meg lehet nézni” - magyarázza Imre. „Igazából már csak egy gondom van, nem tudom, honnan szerezzek nagyobb gumikat, mert ezekkel a kis kerekekkel jó gyakran elsüllyedek majd a Szahara homokjában...” - teszi hozzá. Bizony, a 10-es felnikre nemigen találni széles gumikat, és hiába tart hónapok óta a konzultáció a magyar Mini-klubbal, eddig senki nem tudott még megnyugtató megoldást a problémára. Jó lenne valami olyan gumi, amivel Rauno Aaltonenék megnyerték anno a Monte-Carlo ralit, mert ami jó volt a Mininek a havon, az jó lenne a könnyebb és gyengébb Subarunak is a homokban, de olyat se tudnak előkaparni egyelőre.

„Külön az útra készíttettem néhány apróságot, összeraktam belőlük egy csomagot, vidd haza majd a fiúknak” - mondja, és egy, a Subaru képével díszített vászonszatyrot ad át. Benne Imre-és-subarus Kit-Kat csoki, Imre-és-subarus golyóstoll, Imre-és-subarus póló (hohó!), Imre-és-subarus drukk-zászlócskák. Naja, ha az ember egyszer félig japánná vált, tegye a dolgait japános precizitással és játékossággal is...

Szurkoljunk szerintem mind Imrének – az egyik legérdekesebb nevezés lesz az övé a Bamako történelmében. Egészen furcsa érzés látni, amint az öltönyös, magyar alak kinyitja a jobb első öngyilkos ajtót, a fakormány (eredeti!) mögé hajtogatja magát, a dinastarter hangtalan tekerésével beindítja a motort, majd hamisítatlan Trabant-pöfögéssel beveti magát a ragasztóba állt bel-tokiói forgalomba. Szürreális, ez a szó.

Ja, a kávé mellesleg elmaradt. Mire Imre odaért, mi ugyanis már kész voltunk vele, ő meg rohant tovább Odaibába, a Tokyo Motor Show-ra. Ahhoz képest vagy egy órát az utcán diskuráltunk... Mindegy, legközelebb bepótoljuk. Vagy utána.

Mindenesetre, hogy a tokiói mászkálás hangulatából is átadjak egy keveset, a galéria végébe betettem pár képet, amit a Ginzán, az Omote-Sandón és a Harajukuban lőttem mindenféle öreg szarokról. Nem cukik, csak jópofák a sok-sok generációval későbbi izék között.