Egy órán át bírtam fotózni az Albertirsai útról beáramló autókat, utána mindenem lezsibbadt - és akkor a beléptetés még a felénél sem járt. Minden korábbinál nagyobb parkoló területeket kellett megnyitni, 2900 embernek és főleg az autóiknak kellett a hely. Márkától, típustól, évtizedtől függetlenül mindenki megtalálta a játszótársát. Volt egy szakasz, ahol a Ladák, Trabik, Wartburgok és a 124-es Mercik úgy álltak fel, hogy simán eladtuk volna 90-es évek eleji budapesti parkolónak.
Teljes rend egyszer sem volt, folyamatosan érkeztek be az autók, és amikor az utolsók leparkoltak, az elsők már szállingóztak haza. De addig biztos látvány volt a nyitott gépháztetők előtt álló, mutogató szakik, a lelkesen rohangáló, és mindent körbe fotózó gyerekek, vagy az atléta anyukák, akik próbálták tartani a tempót. Mindenki megtalálta a neki tetszőt, és szinte minden tulaj nyitott volt, szívesen mesélt az autójáról, a veteránosoktól el sem lehetett szakadni.
Az eladó autók standja most is tele volt, és itt válogattuk az AMTS-re szánt autókat is. Nem nehéz kiválasztani, a legszerethetőbb egyértelműen a rali-Panda, aminek minden csavarján érezni a megdöbbentő odaadást, még egy rendes, gépismertető kiadvány is készült hozzá.
Különleges gépek, még érdekesebb történetekkel, néha úgy átépítve, hogy az autónak már köze se volt a kasznihoz. És akkor a Karotta által megénekelt V8-as, kompresszoros 120-as Skodához még oda sem fértünk. Ha volt autó, amiből mindenki mosolyogva szállt ki, az a One More Round Kispókja. Több volt rajta a rozsda, mint egykor a lemez, de egészen este hatig ment, ami legalább akkora dolog, mintha eljutott volna az űrbe. Ja, várj, oda is eljutott.
A rendezvényteremnél is mindenki megtalálta a neki való programot: amíg a nagyok a Mesterkurzust, az Autódokit vagy a tűzvédelmi tanácsadást élvezték, a kicsiknél a pedálos gokart pálya volt a befutó. Természetesen megvolt a tradicionális piaggiós-pereces, a hamburgeres és a gofris, az igazán ínyenceknek mobilszauna, hogy legyen hol levezetni a rengeteg izgalmat. Tényleg nehéz volt rendesen megemészteni a látványt, az ember egyszerűen túlcsordult. Könnyítette a helyzetet, hogy például az amerikai cirkálók többnyire egy helyen voltak, megtalálták egymást az alfások, a miatások, a celicások, a volvósok és igazából bármeddig sorolhatnám.
Lenyűgözött a Buick Riviera coupé tetővonala, a Porsche alkatrészekkel teletömött Bogarak, az eszetlen hangos, öthengeres turbós Volvók. Nem hogy a délután, de a nap kevés lett volna mindenre annyi időt szánni, amennyit érdemel. Hazafele menet felmerült a kérdés, hogy ha magammal vihettem volna egy autót, melyik lett volna az. Ekkora dózis után is csak egy autó marad, a fekete Alfa Romeo Montreal - sajnálom, nem tudom megindokolni, az az autó csak simán tökéletes.
Sok Parkoló Parádén voltam eddig, de ilyen jó még sosem volt, és ez többnyire a résztvevőknek köszönhető. Ugyan a rendezvény már kinőtte magát, de az elv még mindig ugyanaz: egymás mellé parkolunk, autókról beszélgetünk. Néha ennyi is elég.
További cikkeink
