Megszívtam, megszívom, meg fogom szívni

2010.02.14. 06:20
A címet nem általános iskolai nyelvtankönyv igeidők című fejezetéből szedtük, ó nem… Ez egy életút, az Enderé. A sírkövem gyakorlatilag már a jövő héten kész lehetne, és nem is kéne rá semmi más, csak ez az öt szó. Meg persze a záró dátum helye, üresen: azt ráérnének akkor is belevésni, ha megpattan az a kis kapilláris az agyamban, ami január közepe óta úgy feszül, hogy pengetni lehetne.

Akik olvasták, nyilván emlékeznek még a motorom eladásának történetére, illetve nem is volt az eladás, csak egy jó hosszú kísérlet. Elátkozták azt a motort: az egész ország rajtam röhögne, úgyhogy nem írom le azt a délelőttöt kitöltő muppet-showt, amikor végül elvitték. De ki gondolta volna, hogy az általa befolyt összeget, akármennyire is szeretném, nem fogom tudni elkölteni? Vicc az egész. Komolyan, ez már túl van azon a szinten, melyet a Gloriett lakótelep buta suhancaitól megtanult viselkedésmintázattal magyarázni lehet. Felsőbb erők fogtak össze ellenem, és biztos nem a genetika – a szüleim rendes emberek, orvosok. Életembe beleszövődött az istenektől való irányítottság, a misztikum: csuklómból és vállamból zsinórok szöknek az égbe, és ott fent, akit tegnap felbosszantott Jóska, Pista vagy Marika, az ma kiélheti magát Enderbabán. És kegyetlenül rángatják a köteleket. Mercedes kupét akartam venni – nem sikerült.

Azt, hogy hogyan és mikor fogant a gondolat, hogy nekem Mercedes kell, nem tartozik ide. Az elvileg egy vidám történet, nem szívesen keverném bele ebbe: az olvasónak jól esik a káröröm, viszont karnyújtásnyira bukni el egy kupé birtokba vételét, számomra mindenképpen szomorú. Tehát a merci-lázat majd beleszövöm abba a posztba, amit a megvásárolt autó dicséretére írok majd... majd valamikor, ha egyáltalán lesz egyszer ilyen. Vannak kételyeim.

Hetek, de Bende szerint hónapok óta kerestem a megfelelő autót. Nekem ez nagyjából összefolyt: vizsgaidőszak, karácsony, szilveszter, közte két vizsga, majd megint három – ilyenkor nem fogja fel az ember, mi történik körülötte. Tibi pedig nyilván felfogta, mert szívtam a vérét alaposan minden gazzal, ami a képbe került. Január elején beállított egy automata választ, hogy felejtsem el: először a mercit, utána pedig őt is. Vagy fordítva. De ez a kupé, ez őt is megfogta. W124 300-CE, a 24 szelepes. Automata, dupla-légzsák, bőr belső, napfényroló, fekete metál – igaz, csak egy kép volt fent róla, de azon enni lehetett az autóról. Semmi egyéb infó, a leírás mező nagyjából üresen állt, ami felettébb gyanús. Viszont kerek hétszázezer forintot írtak a cetlire. Egy negyven másodperces telefonbeszélgetést megér, annyi idő alatt úgyis kiderül, ha valami nagy bukfenc van.

Tök jól indult minden. Kedves eladó, nem átverős. Már a telefonban mondja, hogy csúnyán megszorult anyagilag, két éve nem használja a Mercedest, mert nem tudja tankolni. De inkább letette, nem akarta lelakni, olajcsere nélkül a pokolba hajtani, téli sós utak gyomrában megemészteni, a kúton ezresért tankolni. Létezik ilyen ember? Magyarországon? Azt gondoltam: nem. És részben igazam is lett. Vasárnapra beszéltük meg Bendével, hogy elmegyünk. Egy alapos, ízes szopáshoz feltétlenül kell az ügyvezető.

Szerencsére nem volt messze. Tiborral egy parkolóban találkoztunk, ott közölte, hogy inkább azonnal meghal, de nem fog beleülni az autóba, amivel érkeztem. Az övével döcögtünk a tett színhelyére, amit piszkosul megbánt, hiszen a negyedik, a hetedik és a kilencedik kilométert földúton és bokroktól övezett mocsárban tettünk meg. Ajánlottam neki, hogy ugorjon be egy mosóba, mielőtt hazaér, nehogy megvádolják otthon, hogy offroadozásért hagyja otthon a kisgyereket egy vasárnapi ebéd után. Ám Tibi a két másodperces néma nézésével kuss!-ra intett; tud ő beszélni amúgy, csak nem szereti pazarolni a joulokat.

Aztán megérkeztünk a címre, de ott egyáltalán nem láttunk Mercedest, csak a tulajdonost. Nem találtuk az autót a tízszer négy méteres csupasz kertben, amit egy kilenc centiméter marmagasságú kutya szart évek kemény munkájával tele. Tipegtünk az aknák között, aztán a tengernyi kis kupac mellett megláttunk egy külső borításában hasonló, de keményebb konzisztenciájú nagyobb valamit: kicsit rátöröltem a kabátujjammal, és bizony, az volt a 300CE. Emberünk tök őszinte volt: valóban két évet állt. Mondjuk én garázsra gondoltam, nem egy minden irányból nyitott tetőre, ami csak részben tud oltalmat adni a zord idő és a tápot emésztő eb ellen. Legalább eső-hó nem érhette (jelentősen), ami azonnal központi szerepet kapott az ügyben – a napfénytető nyitva volt.

Ott volt egy W124-es 300 kupé alakú homoktömb. A pompeji romváros bármelyik templomában kiállíthatták volna, mint hiteles régészeti leletet, isteni ajándékot. A Vezúv Kr.u. 79-es kitörése 8 méter vastag hamuréteggel fedte be Pompejt, és ez nagyjából 1700 évre konzerválta mindazt, ami alatta elterült. Emlékeznek még, mi volt a hirdetési képen? Egy autó, amiről enni lehet.

Hisztis Myrtle

Gábor nem fedte fel a teljes igazságot a szopáshalmazzal kapcsolatban, amit a fejünkre zúdított. Nagyvonalúan elhallgatta, az éjjel tizenegy órakor jövő sürgető SMS-eket, a hajnalban érkező könyörgő hangvételű, egyszersmind sürgetőre és felelősség áthárítóra fogalmazott maileket. Ezeket ő észre se vette, hiszen elindult benne a vezérhangya  és higgyék el ismerem az érzést , ilyenkor nincs pardon. Napjában érkeztek a véleményeznivaló hirdetések, a végén már négyajtósok is. Dermesztően hülye tud lenni ilyenkor az ember.

Nem ilyen lovat akart ő elsőre. Dehogy is. Egy W126-os kupét nézett ki, ott álltunk a csöpögő novemberi esőben egy külterületi kertvárosi utcán vele és Boross Pistával a merciklubból, amit együtt gründoltunk vele pár éve, nekem azóta nincs mercim, Pistának több is van, viszi a klubot.

Szóval ott álltunk a novemberi csepegő esőben vasárnapi ebéd helyett, jött az Ender egy kinyúvadt 1.0-ás Switttel, és könyörgő kutyatekintettel, hogy a nagy öreg bácsik segítsék őt hozzá – őt, az épphogy nem tinédzser orvostanhallgatót  a biztosan kajapénzbőlcsakkétezerérttankolok­ameribeazöszetöndíjból csapdájához. Akkor is csalódnia kellett. Külföldi import, mint mindegyik, első szériás, de egy rakás helyen másodszériássá alakítva, nem gyári a kipufogó, széjjel van a bele, egyik ablak nem megy, körbe rohadások. 900. A vége, a tulaj szerint, szerintem meg kevesebb: sárga matrica, a belvárosból tutira ki lesz tiltva. Biztos a 15 literes fogyasztás, hiszen ősrégi V8, épphogy nem nyomórudas konstrukció. A bele nem szép, opálosak a szélvédők sarkai, beázik a csomagtartó, gigantikus, vagy 18 colos nem gyári felnik, de legalább tíz col szélesek, hogy százezres tétel legyen a gumicsere. Csak a nevedre vétele 150 ezer – próbálom lebeszélni. Úgyis tudom, két hónap múlva azzal fárasztana, kinek adjon el egy közel huszonhatéves rozsdakupacot, ami a fenti attribútumokkal rendelkezik, és ránézni sincs pénze, nemhogy beindítani.

Otthagyjuk az autót, Pista utánanéz, az alja is szét van rohadva, a klubból nem érdekelt senki, pedig nézték már páran. Endert ez sem érdekli. A csalfa kis lelkét örökre megfertőzte a mercikupé, időről időre visszatért ehhez, a nap legkülönbözőbb pontjain, hogy adna ő érte 900-at, beszéljem már rá. Nem. Pedig közben már erre a másikra alkudozott, amiről a cikk is szól. Csikós szerint rá kellett volna beszélnem, hadd járja meg a saját poklát. Én inkább gondolkodni kezdtem, mégse haljon éhen a tehetséges fiatal szerző egy nyamvadt kocsi miatt. A szemében látszott, hogy benzinpénzért bármit megtenne, szerintem az egyetemet is otthagyta volna egy kis rakodómunkáért, hogy vénásan szúrhassa a mercit. Nem.

Szóval merci kupé kellett neki, közepesen régi. Akkor ajánlottam a W124-et. Figyelj Gábor, ez kettővel modernebb motor, feleakkora köbcentiből és fogyasztásból ugyanannyi lóerő, egy rakás dolog olcsóbb hozzá mint a másikhoz. Vezettem már ilyet, a V8-hiányán kívül teljes értékű merci kupé: keret nélküli ablakok, könyöklő, automata váltó, menés. Vegyél egy jó W124-et. Na itt kezdődött minden.