A japán konyha igazán művészi iparág, de a javát, a szusit már ismertem. A többivel viszont nem olyan könnyű nekifutás nélkül megbarátkozni. A túlnyomó többségnél a nyugati fogyasztót gyanakvás fogja el, hogy ez most tényleg étel-e, vagy csak egy rejtett kamerás csapat teszteli az emberek arcjátékát.

Sok a fogás egy-egy étkezésnél, de Japánban nem keresik magukat véresre az agyonzabálás elleni gyógyszereket gyártó cégek. Az első fogás mondjuk kis tálkában két fehér valami egy darab kaporral. A második három nyershal-kocka szójaszósszal, magában. A levesnek nincs fix helye, következésképp bármikor lesújthat a pincér egy jó langyos moszatlevessel, ami úgy néz ki, mint egy random merítés az augusztusi Balatonból, az íze is olyan.

Aztán egy kis ropogós medúza, szezámolajos tintahal vagy végre egy kis szusi, maximum persze három darabka, a magyar tormánál nem halálosabb zöld japán vízitormagombócokkal, wasabival. A legtöbb japán étel nyers vagy főtt, a sütés még nem igazán terjedt el. Pedig már az első portugál utazók megtartozzák a prezentációt, a japánok azonban nem igazán érdeklődtek, pedig puskából már a következő évben tudtak készíteni még kétszemélyeset is.

Tegnap a hivatalos adatok szerint 91 ezer látogatója volt az Aichi Expónak, és ma se adják alább. Idegenvezetőnk kissé aggodalmas, de életrevaló és határozott hölgy; Szümió szan szerint nagy sorok lesznek, de komoly küzdelemmel, határozott csapatmozgásokkal sokat faraghatunk a bejutás idejéből. Sietnünk kell, mert mindjárt kezdődik a Toyota bemutatója, és hiába vagyunk VIP, nem várhatnak ránk, mert a sajtópáholy sokszorosát kitevő nézőtér mindig tele van.

Tekintse meg az Aichi Expót bemutató képgalériánkat!

Szümió szan összes szamuráj ősének fanatizmusa ott lüktet határozott lépteiben, ahogy eltrappolunk nyolcszáznegyven aranyos, sárga egyensapkás japán kisiskolás mellett-fölött. A kordonok között egyre sűrűsödik a nép, szívós nyugdíjascsoportok, jól izmolt gimnazisták állják utunkat.

Ekkor azonban elővesszük a csodafegyvert, évezredek alatt geopolitikailag felhalmozott gyülevész gátlástalanságunkat, átlépünk a kordonon, és lovas nomád őseink tempójában trappolunk végig a hatalmas buszparkolóban kígyózó sorok mellett. A japánok annyira rendes emberek, hogy felháborodás, méltatlankodás nem is látszik az arcukon, legfeljebb csodálkozás. Nem értik.

A japán nem ügyeskedik, legfeljebb a műhelyben, nem szemetel, nem hág ki, nem lop. Állítólag ha lerakunk egy százjenest (191 forint) a nagoyai metró peronjára, az az esti takarításig ott is marad, legfeljebb a huzat viszi el. Túljutunk két újabb ellenőrzőponton, Szümió szan valahol lemarad, hiába, az erősebb túléli, a gyenge lemarad. Pedig mennyire a szívünkhöz nőtt, amikor a nagoyai ámokfutó sofőrökről mesélt!

Nagoyát ugyanis a háborúban a többi nagy iparvároshoz hasonlóan síkba bombázták, és az újjáépítéskor a polgármester a szélesebb utak mellett döntött. Akkoriban sokan támadták ezért, hiszen alig volt, ami a széles utakon közlekedjen, de ma már áldják a nevét előrelátásáért: Nagoya a japán városok közt dugómentességéről híres. (Igen, igen, ha egyszer kiderül majd, hogy a kátyúk jók valamire, Demszky Gábort is kedvezőbben ítéljük meg.)

A tükörsima, tágas utak révén tehát hatalmas ámokfutás mehetne itt, de a zöldhullámokat úgy hangolták, hogy gyorsulni legfeljebb kereszteződéstől kereszteződésig lehet, márpedig a gyorsulási verseny csak akkor jelent igazi élvezetet, ha legalább a kettest ráválthatjuk. Szümió szan ennélfogva feleslegesen kötötte a lelkünkre, hogy vigyázzunk, nagyon nézzünk körül (természetesen fordított sorrendben, mint nálunk, mert Japánban baloldali közlekedés van), egyetlen veszélyes gyorshajtót se láttunk. Van egy-két ígéretes tuningverda, 4-es Golf GTI kék LED-ekkel, de ha feltűnne Nagoyában egy magyar költöztető a Zukjával, azonnal meghívnák főhősnek a Fast and Furious harmadik részébe.

Szümió szanra végül nem is kellett sokat várni. Pihegve, de megérkezett a Toyota-pavilonhoz, és fél óra szabad programot adott, mert túl korán jöttünk. Addig lefényképezek néhány matrózblúzos diáklányt, hátha olvasóinkat érdekli a japán oktatási rendszer.

A Toyota műsorát jócskán megelőzte a híre; minden eddiginél látványosabb robotshow várható. Kezdetnek egy punk Varnus Xavérre emlékeztető légtornász köröz a fejünk felett selyemleplekkel, aztán egy bizarr bohócnak öltözött japán mókamester hangolja a népet. Japánban érdemes műsorvezetőnek lenni; itt az első felszólításra mindenki tapsol, integet, jobbra-balra hajol, a showman nem is nyújtja hosszúra, mert a manézsból lassan előszivárog R2D2 és 3PO néhány első- és másodunokatestvére. A zenélő robotok!

Nem kispályázik a Toyota: a fúvósok szilikonajkakkal, rendesen, levegővel fújják, a trombitás, esküszöm, semmivel se gyengébben, mint Lagzi Lajcsi. A szóló rendben van, főleg egy robottól, ami trombitálás közben ritmusra lépked is. A többiek jobbára kerekes versenyzők, de ők is tökéletesen ritmusban vannak, a When the saints go marching in-t játsszák, trombita, két tuba, puzon, dob felállásban. A szinkron tökéletes, hogy az ördögbe csinálják? Van valami órajel, vagy valami, mert az összhang példás - valószínűleg ezzel is azt üzenik, mennyire előre tartanak. A pontatlanság, ezredmásodpercnyi késés a zenében a legzavaróbb, a Toyota robotkarja viszont kifogástalanul fúj együtt.

Persze nem egy Benkó Dixieland, annál azért sokkal darabosabbak; a robotok még nem igazán lazultak el, vagy nem zenész, hanem programozó csinálta a partitúrát. Egyébként figyelem, a trombitás valóban A szentek bejövetele dallamának megfelelően mozgatja ujjait a hangszeren, a dobos pedig függetlenít, beüt és pörget, talán ha nem gumilapos-elektromos, hanem rendes bőrös dobon nyomná, nem is hangzana ilyen gépiesen.

Néhány kör után középre perdül a kétkerekű DJ-robot, akitől hiába várom, hogy DJ-zzen, nincs is nála cucc. Viszont rapel, ilyesmi lehet a Hupikék törpikék japán szinkronnal, ugyanakkor valaki elmagyarázhatná az illetékeseknek, hogy ez a tevékenység nem dídzséjzés, és az orrhangon nyünyögő kis szerzet valójában MC-robot, az se feltétlen alább való.

Hogy mindezzel mi a Toyota célja, nem kötötték az orrunkra. Lehet, hogy nem akarják túlságosan előreengedni a Hondát a robotversenyben, miközben azért a fogyasztókat nem árt időben megmételyezni, mert egy ilyen előadás még a felnőttekre is nagy hatással van, nemhogy a gyerekekre.

Még a hagyományosan nyűgös és kukacoskodó magyar újságírócsapatban is órákig tartó parázs viták folytak "na, ezt hogy csinálták" és "ki a robot, mi a robot" témakörben. A robotok működési elvével kapcsolatban fontos tényezőként kellett számításba venni, hogy az emberi fül egy zenei produkcióban veszi észre a legkönnyebben az ezredmásodperces eltéréseket.

Nyilvánvaló, hogy valami látványos produkció kell, egy emberi alakú, önjáró izé önmagában már nem lobbantja lángra a képzeletet. Humanoid legyen tehát, és valami forradalmian emberi tettet hajtson végre. Sajnos azt, hogy RoboLajcsi szilikonajkakkal, levegő segítségével szólaltja meg a trombitát, csak a sajtóayagból tudjuk, a későbbi sajtótájékoztatón nem mutattak nekünk robottüdőt és szájat, modellt vagy akár egy rajzot.

Az órajeles tippünk viszont bejött: a robotzenekar egységes rádiószinkronjelekre muzsikál, miközben a mozgás egyénileg programozott. A pavilon igazgatója sajátos japán értetlenséggel fogadta kérdésemet, hogy mi van, ha egy néző beszalad a robotok közé (Japánban nem szokás előadást megzavarni). A zenészrobotok tehát süketek és vakok, ha pedig fellöknék őket, nem tudnának felállni

Nézzen robot-dixielandet!

Érdemes elhivatott szakembereket egy légtérben tartani, mert mire buszunk a Fuji lábához érkezett, feltaláltuk egyrészt a saját zenészrobotunkat, melyhez csak a testet kell készen venni, a fúvószenét egy kompresszor, egy fingópárna, egy trombita és egy padlásról gyűjtendő ősi Atari zenészkomputer segítségével magunk állítanánk elő.

És természetesen megtaláltuk a zenészrobot azonnali üzleti lehetőségét. Megfordítjuk a kompresszor légáramát, a szilikonajkak adottak, ugye, már csak fel kell öltöztetni, és kész is a szopórobot, háztartási használatra, stratégiai partner a Beate Uhse.
Elnézést kérek.

A világkiállítás Toyota-pavilonjának másik fontos bemutatója az i-unit, az egy ember optimális szállítására alkalmas tanulmányautó-különlegesség. Az "egy ember optimális szállítása" kifejezésről nekem óhatatlanul a VMax jut az eszembe, de az i-unitot inkább közintézményeknek, kórházaknak szánják.

4 kerék, futirisztikus forma, nagy manőverező képesség és annál is nagyobb titokzatosság a működés részleteivel kapcsolatban. Annyi biztos, na jó, majdnem biztos, hogy az i-unit csak részben használ előre meghatározott útvonalakat, és nagyrészt menet közben találja fel magát.

Tekintse meg az i-unitok karneválját!

Ezügyben ugyan bizottságunk nem jutott teljes egyetértésre, de a Toyota is az i-unitok önálló tájékozódását és nagy káosztűrését hangsúlyozza azzal, hogy a porondon egyszerre nyolc táncoslány szaladgál, nyolc i-unit sürgölődik, körben a padlóból szökőkutak fakadnak és lángnyelvek csapnak fel. Egyetlen kisgép se pörkölődik meg vagy lesz vizes, nem ütköznek egymással és nem ütik el a kiscsajokat, viszont a LED-es villogója alapján mindegyik jármű megtalálja a neki megfelelő színű gazdát. Ekkora felfordulást ilyen kis helyen ennyi szereplővel lehetetlen volna előre programozottan menedzselni, az i-unitok tehát valószínűleg körbe vannak parkradarozva, vagy mi. Az i-unit 180 cm magas, és ehhez 180 kiló elég kevésnek tűnik.

Nézzen filmen Toyota birodalmi lépegetőt!

A lépegetőt (neve: i-foot) mozgássérültek lépcsőztetésére szánják, az igazi prodzsekt persze nyilván a lépegető mozgás fejlesztése. A Toyota egyébként 1970-ben kezdett robotot fejleszteni, és 1990-re jutottak el az életnagyságú, működő droidig.

Magyar pavilon nincs az Aichi Expón, de ez érthető is, messze van nekünk, meg ez egyébként is az ázsiai piacnak szól. Jó, a franciák, a spanyolok, a németek, az olaszok, a bolgárok meg a horvátok itt vannak, de a hungaricumok egy mozgóárusnál is bővel elférnének. A paprikát jobb nem forszírozni,