DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/magazin/szerelem/dubai/.gdata/cikk/dubai_58.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: black;
height: 350px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 10px;
margin-left: 20px;
width: 475px;
}
Rajtuk kívül a környék akár holdbázis is lehetne. A horizonton a por
mögött nagyjából kivehetők Dubai felhőkarcolói, úgy harminc kilométerre
északra. A taxis már rég elment, a telefonom nem működik, de
állítólag van itt valahol egy csomó ember egy parkolóban, szédületes
kocsikkal. Mert ha elmentek a
Radicalek, utána nyílt
nap van a pályán. Legalábbis ezt mondta Zlatko Mulabegovic a
telefonba.
Húsz perccel később eljutok a célegyenes végén a kanyarhoz. Sehol
senki. A Radicalokat versenymotorok váltják a pályán. Bután pislogva
megállapítom, hogy se vizet, se sapkát nem hoztam. "Figyelj, ki kell
jönnöd, én már itt vagyok,
elképesztő kocsik vannak" - mondta egy órával korábban Zlatko,
de egyelőre csak sivatagot látok, és a tribün csendes űrállomását.
Cserepesre szikkadt agyagon gyalogolok a pálya mellett, a biztonság
kedvéért készítek egy gyors búcsúvideót, aztán eldöcög mellettem egy
piros Dodge pickup, lustán megfordul és visszamegy. Megint sehol senki.
A pályán azonban történt valami,
a japán sportmotorok visítása helyett gurgulázó fortyogást
hallok. Kikanyarodik egy piros
F430, és nagy
gumicsikorgással nekilódul.
A következő kanyarban meglátok egy bézbólsapkás embert, a kerítésen
lóg, és vidáman fotózza a Ferrarit.
"Helló, izé, vannak itt emberek valahol?" Kezet fogunk. "Egész
közel, a következő kanyarban van a parkoló, ott van mindenki."
Továbbmegyek. Borzalmasan süt a nap. Pedig most még csak tavasz van,
és annyira nincs is meleg, 30-32 fok lehet. Olvastam valahol, hogy az
Egyesült Arab Emírségekben publikált nyári hőmérsékleti értékek (45
fok, 100 százalékos páratartalom) a szörnyű valóság elkendőzései,
igazából sokkal melegebb van. Aztán mondta valaki, hogy van egy
törvény, miszerint 45 fok felett nem lehet senkit dolgoztatni az
építkezéseken, ezért
hivatalosan 44 és fél foknál soha nincs melegebb.
Kezdenek feltűnni a versenypályán az utcai autók.
Például egy fehér Bentley Continental GT, ami az utcán lapos és
izmos, itt viszont egy éles kanyarban imbolygó kéttonnás dugong. Nem
úgy a mögötte csörtető Ariel Atom. Az Atom egy 450 kilós csővázra
szerelt 220 lóerős Honda VTEC, időutazás-szerűen gyorsul százra, a
csúcssebessége valahol 250 körül van, ami az aszfalt fölött három
centivel suhanó seggel és a menetszélben
lobogó pofazacskókkal valószínűleg egészen rémisztő. Pláne itt, az őrülten
gyorshajtó Land Cruiserek között az úton, ugyanis az Atom országúti
autó. Bár valószínűleg nem a dubai országutakra tervezték. "Mahmud
drágám, mi volt ez? Semmi, egyetlen Fatimám, csak egy fiatal teve, még
jó hogy tetettem gallytörő rácsot a Toyotára a múlt héten."
A város, ahol egy SL65 is béna
"Van a városban egy fekete Land Cruiser, ami legyorsul egy
Murciélagót" - mondja Zlatko Mulabegovic, a dubai
Top Performance autósújság szerkesztője, aki szabadidejében egy
tuningműhelyben dolgozik. - Egyszer volt nálunk is, szereltünk
rajta valamit, csupa fekete az egész, fekete ablakokkal, valami
800 lóerős nitrós rettenet van a motorja helyén. Az egyik
sejké, állítólag 350-et megy."
Zlatko 1991-ben jött ide Boszniából.
Az autóskultúra is az elmúlt 15 évben nőtt ki a földből,
mint az egész város. "Amikor idejöttem, semmi sem volt. Ha
akartam egy alkatrészt a kocsimba, el kellett mennem
Olaszországig az Abarth-boltba" - mondja.
"Most már azért vannak itt is jó kocsik,
a főnökömnek van például egy Suprája, egy Skyline-ja,
meg most vett egy Aston Martin V8 Vantage-et, ja, meg van két
Hachirokuja driftelni,
az egyik 450 lóerős."
"Voltam egyszer a Hormuzi-szorosnál egy üzleti úton,
bementünk
valami városba, ahol minden kocsi Skyline volt. Nem
hülyéskedek, végignéztünk egy utcán, és minden kocsibejárón egy
Skyline állt, volt ahol kettő."
Tele van a város ilyen sztorikkal. Bárkivel beszélek, két
perc után mond egy hasonlót. Másnap este Stasszal, egy orosz
sráccal ülünk műanyag székekben, boldogan szörcsögünk egy
vízipipán, és kávét iszunk.
"Valaki vett egy Mercedes-Benz SL65-öt, tudod,
a biturbó V12-es SL-t, és tett bele nitrót. Aztán áll a
piros lámpánál, és feljön mellé egy Supra, a sofőr
félreérthetetlen arckifejezéssel ránéz. Rálépnek mind a ketten,
a Supra simán lenyomja az SL65-öt, mire a tulajdonosa másnap
visszaviszi a szalonba, hogy neki ilyen lassú szar nem
kell."
És így tovább.
Éjfél után valamikor aztán húzunk végig a tengerparti úton,
Stas piros Civic Type-R-jában, mellénk ér egy sötétkék, előző
generációs BMW M5, tudják, amelyikben a 400 lóerős V8-as van,
ímmel-ámmal lenyúlok a kameráért,
mire éktelen visítással bevág közénk és az M5 közé egy
új M5, az
500 lóerős V10-essel, ledúrja a régi M5-öt a leállósávba, majd
rálép, és úgy 160-nal elhúz. Stas csak nevet. "Láttad? Teljesen
új kipufogórendszere volt. Itt senkinek sincs gyári
kocsija."
És akkor végre, a kiszáradástól szédülve és egy óra gyaloglás után
előtűnik a parkoló.
Rögtön egy ezüstszínű TVR áll a szélén, egy régebbi Chimaera. A
TVR-ok ergonómiája híresen elborult, már az ajtónyitás is ördöglakat,
de ezen még viszonylag józan minden. A kilincs egy piros gomb a
visszapillantó tükrön, bár valószínűleg a másik oldali ajtót nyitja.
Aztán egy Caterham Super Seven, az angol pályaroadsterek
klasszikusa, néhány felismerhetetlenségig módosított Evo és S2000, egy
Viper-motoros Dodge Ram SRT-10, a hűtőmaszkja a nyakamig ér, és aztán
egy tolató Corvette mögül előtűnik valami, amitől minden más
háromhengeres koreai játékautóvá alakul.
Egy Porsche Carrera GT.
Közelebb megyek. Kicsit kapkodva veszem a levegőt. Az autó
kanárisárga.
Ehhez képest még a mellette parkoló Ferrari 360 Modena is egyszerű
utcai autó. A Carrera GT-t nézve az egész világ deszaturálódik
körülötte. Körülbelül térdig ér, vékony, sárga inverz kindertojáshéja
alatt űrhajó- és kémrepülőanyagból van minden.
Az autó eredetileg Le Mans-i versenyautónak készült, aztán vagy a
szabályok megváltozása miatt, vagy Ferdinand Piëch Volkswagen-vezér
kavarása miatt törölték a projektet (állítólag veszélyeztette volna a
Le Mans-t azóta domináló Audi R8-at). Azért a prototípust bemutatták a
2000-es genfi autókiállításon, persze mindenki megőrült tőle, úgyhogy
utcai autót csináltak belőle.
Utcait, persze. A Carrera GT nem utcai autó: képeslap a jövőből,
kibernetikus stuttgarti beintés Modena felé célozva.
A kocsi Munimé.
Munim az ománi szultán környezetében mozgó Zawawi kereskedődinasztia
gyermeke, úgy 30 lehet, könnyed kozmopolita ruhákban beszélget.
Odamegyek hozzá.
"Ülj csak be, persze" - mondja.
A küszöb valahol a bokám környékén van, és kéttenyérnyi széles, a
tető talán derékig ér, de inkább addig sem. Benyúlok a jobb lábammal,
ormótlanul leülök, aztán a bal lábam fennakad a szénszál küszöbön.
Átdobom a hátizsákot az utasülésbe, megfogom a bal lábam, megpróbálom
áthúzni a küszöbön, közben rámaszatolok némi sivatagi port a
valószínűleg német szűzlányok combjáról nyúzott bőrből készült ülésre,
majd idegesen törölgetve megállapítom, hogy
képtelen vagyok beleülni. A bal lábam fennakad a kormány
oldalán, és ott is marad.
Kicsavarodva szétnézek. Nagyon szép itt bent. Öt centire ülhetek a
földtől, a visszapillantóban a 600 lóerős V10-es motort borító hullámzó
méhsejtes alumíniumfedél látszik,
a váltógomb szénszál, a tükör szénszál, egyáltalán, minden
szénszál. A pedálok nem, azok alumíniumból vannak. Kinézek. Egy
tucat térddel nézek farkasszemet. "Nice car" - mondom Munimnak, aki
csak nevet.
Kint a pályán közben
az Atom és egy
BMW M6 próbálják
megverni egymást, végül az M6 megy egy olyan időt, amihez senki sem
tud nyúlni. Leterelik az autókat a pályáról, jöhet a következő csoport,
a Porschéké. Munim Carrera GT-je mellett itt van még egy
pingpongasztalnyi spoileres és éktelenül hangos fekete 911 Turbo, egy
nagyon szép GT3, egy Carrera 4S meg egy pár Boxster. Átszaladok a pálya
másik oldalára, ahol az éppen köröző autók parkolnak le két menet
között.
A fekete Turbo megy néhány dübörgő kört. Aztán Munim is felveszi a
tűzálló maszkot és a sisakját, beleül a Carrera GT-be, és a
startvonalhoz húz. Beletapos.
Az autó alól mintha kihúznák a talajt, eltűnik az első kanyar
mögött, a hangja egy légkalapács méretű fogfúró az égig nagyítva.
Mindent betölt, aztán a pálya másik oldala egy kicsit elnyeli, aztán
már fordul is vissza, és megint elönt mindent, magas, kristálytiszta,
valószínűtlen erejű hang, mintha a Niagara-vízesésből próbálnék
inni.
beszélgetünk?
Ez itt mellettem az automotív tökéletesség. Az aszfalton ülök, Munim
mellém áll, a kocsi kerekén átlátszanak a 15 hüvelykes kerámia
féktárcsák.
Az ószövetségi prófétáknak lehettek ilyen látomásaik a sivatagban
bolyongva. Ilyen autó nincs. Mégis, oda tudok menni hozzá, és
rátenni a kezem a most már tűzforró alumínium motorháztetőre. Igaziból
éget. A hangja is igazi. Mostantól csak jól értesülten mosolyogni fogok
mindenkire, aki szerint a német autókban nincs szív. Normális emberek
ilyen autót sohasem készítettek volna. Normális emberek egy német
vállalatnál nem állnak fel, és nem mondják azt, hogy akkor most
szeretnék újradefiniálni a szupersportautót.
Kezd besötétedni. A Porschék lejönnek a pályáról, aki eddig nem
volt, azt mind beengedik, mert még nem szerelték fel az éjszakai
világítást. A parkolóban sétálok, epifániát átélten, vigyorogva, aztán
ránk borul az éjszaka.
Beszélgetek még egy kicsit Munimmal.
"Teljesen gyári. Egy ilyen autóhoz nem lehet hozzányúlni -
mondja. - Holnap este lesz egy nagy buli, nincs kedved eljönni?"
Reggel megy a gépem, mondom. "Na, majd legközelebb." Majd
legközelebb. Elbúcsúzunk. Leülök egy betonkerítésre.
Munim lassan végighajt a parkolón.
Egy kicsit mindenki utánafordul. Végigkanyarog az autópálya felé
vezető bekötőúton, már csak annyi látszik belőle a hirtelen sötétben,
hogy valami nagyon lapos és széles autó távolodik. Kiér az autópályára,
aztán metsző kék fénycsóvái se látszanak már. Eltűnik. Tompa
csörömpölést hallok a mellkasomból, valahol bal oldalon, a bordák
alatt. Felállok és elmegyek keresni egy üveg vizet.
Cirkálás
"Itt mindenki úgy vezet, mint az őrült" - mondja később Stas
úgy 140-nél az autópályán, és elveszi a kezét a kormányról,
hogy tudjon gesztikulálni. A hasnyálmirigyem csendben
bukfencezik egyet.
Stas egy orosz üzletember fia, a szomszédos emírségben,
Sardzsában lakik. "Behozták tavalyelőtt vagy mikor az első
három Carrera GT-t az országba, egy hónapon belül kettőt porrá
törtek, ha jól emlékszem meg is halt mind a két sofőr. Persze
mit vársz? Senki sem tud rendesen vezetni."
Megyünk ki a városból, bele a sivatagba. Négy sáv tükörsima
aszfalt van alattunk, végig minden kivilágítva,
a szélén Land Cruiserek állnak, disdasba öltözött férfiak
ülnek a dűnéken, teát főznek. Időnként elmegy köztük egy
Land Cruiser úgy nyolcvannal, dűneralizik, szórja a
homokot.
"Mostanában bekeményítettek a zsaruk,
régen itt folyton Skyline-ok és Suprák gyorsultak csütörtök
esténként. Meg aztán annyira gyorshajtani sem szabad.
Egyszer mentem Sardzsa és Dubai között az 55 kilométeres úton
200-as átlagsebességet úgy, hogy lelassítottam 140-re az ismert
radaroknál. De ma már nem nagyon lehetne megcsinálni."
A következő pillanatban a lépem és a bal vesém diszkréten
helyet cserél.
Ránézek a Civic Type-R kilométerórájára. 220-szal
megyünk, és gyorsulunk.
"Ezen a szakaszon nincs radar."
Ja, az más.
"Van itt egy körforgalom,
oda szokták kivinni az emberek a Nissan Patrolokat, hogy
kétkerekezzenek
velük. Meg van valakinek egy Nissan pickupja, amiből
driftautót csinált, errefelé szokott vele bohóckodni."
Kiérünk. Néhány srác rohangál a dűnéken quadokkal. Aztán
kimennek az országútra, és két kerékre billentik őket. Oldalra,
hátra, mindegy. Olyan 16 évesek.
"Hát, van amikor kijönnek az emberek a Patrolokkal, van
amikor nem. Mostanában óvatosabb mindenki."
Visszaindulunk a városba a nátriumsárgán világító úton.
"Nem értem ezt az egészet. Gyorsan menni jó. Oké, egyszer
valami elmebeteg leszorított az útról, és 120-nál kétszer
megpördültem, és utána fél óráig mozdulni sem tudtam annyira
remegett mindenem, de akkor is."
A szerelem sötét verem.
