Ferrari későn kezdte, hiszen 1947-ben az automobil már túl volt fél évszázadnyi fejlődésen. Ferrari vonakodva követte az új autóipari technológiákat, de amikor lépett, mindig hirtelen évekkel a többiek elé került. Ferrari a borzalmas viselkedésével mindenkit elriasztott magától. Egy extrém módon sértődékeny, süketségig csökönyös, a saját véleményében hajlíthatatlanul hívő, az igazát akár csalással is megvédeni hajlandó, a valóság szemébe port hintő autóipari primadonna volt.

Egy borzalmas zsarnok. Egy elvakult pukkancs. Cége pedig gyakorta trehányul összerakott, az adatokban szereplő ígéreteket közel sem teljesítő autókat szállított dúsgazdag vevőinek. Akik viszont vagyonosságuk ellenére is olyan drágának érezték a Ferrarikat, mintha marónátronnal kellett volna gargarizálniuk. Mellékesen Ferrari az üzleti lehetőségek határain belül rendre meg is alázta őket.

Ki volt ez az ember, miért lettek oly híresek az autók, amiket gyártott? Mi volt a titka? Talán az elvakult elszántságban keresendő a magyarázat. Ferrari versenyautókat akart építeni, és a leglehetetlenebb időszakban meg is tette ezt. Sikeres akart lenni versenyautóival, és szinte az első futamoktól kezdve porig alázta a legnagyobbakat. Pénzt pedig szinte csak véletlenül keresett. Ennek fő oka, hogy az utcai autók soha nem érdekelték, legfeljebb a konstrukciós megoldásaikra volt kíváncsi. Monomániás volt. Az utcai autóknak egyetlen szerepet szánt: kihúzni velük a gazdagok zsebéből a versenyzéshez szükséges pénzeket. Kaotikus logikájú, fura életvitelű fantaszta volt, de mindig igaza lett.

Amikor a húszéves Enzo 1918-ban leszerelt a hadseregtől, nem volt több vagyona a kezében tartott katonai ajánlólevélnél. Ráadásul utópisztikus vágyakat kergetett: a lehető leghamarább versenyautók közelébe akart férkőzni. Óriási reményekkel munkára jelentkezett az akkor már hatalmas Fiatnál. A kapuőrön sem jutott túl.

Henry Ford akkor éppen a földkerekség legnagyobb autógyárosa volt. Ettől még nyilván nem tudott volna kapásból rábökni Olaszországra egy eléje tett földgömbön, de valószínűleg nem is érdekelte a földrajz. Vad amerikai nacionalista volt, üzemei pedig évente milliós tételben ontották az autókat népe számára. Ha akkor valaki azt mondja Fordnak, hogy unokáját, az akkorra még sokkal nagyobb Ford-birodalom első emberét évtizedekkel később porig alázza majd ez a Fiat portásánál elakadt, reménytelen olasz munkanélküli, menten belehal a röhögőgörcsbe. Vagy lelöveti a hírmondót.

Mint mondtuk, Enzónak sem végzettsége, sem öröksége nem akadt. Apja 1917-ben meghalt, a családnak korábban megélhetést biztosító műhelynek a háború végére híre-hamva sem volt. A két Ferrari-testvér közül csak a báty, Alfredo jelentkezett műszaki egyetemre a háború előtt, ő viszont 1916-ban elhunyt. Enzo meg… Ő álmodozással töltötte addigi éveit. Tízéves koráig újságíró, néha meg operaénekes akart lenni, mígnem az apja, aki a királyi vasúttársaságnak készített acélrámpákat, fémbódékat, 1908-ban elvitte a Coppa Florio versenyre. Enzo szemtanúja lehetett, amint Felice Nazzaro egy lángokat köpő, hatalmas, démoni Fiattal megnyeri a futamot. Onnantól fogva kizárólag a versenyautók bűvöletében élt.

Ám állandóan betegeskedett, ezért a hadsereg sem tudta hasznát venni. A háború szörnyű emberhiányában is folyamatosan a gyengélkedőn, illetve kórházban sunnyogott. Később sem vált a kicsattanó egészség szobrává, képzelt és valós testi, illetve idegi bajai egész életét végigkísérték.

A pilóta Ferrari

Szerencsére egy teherautó-felépítményeket készítő, apró torinói céghez azért felvették sofőrnek. Ott ismerkedett meg Ugo Sivoccival, a szintén felépítményeket készítő, de az autósport irányában is kitérőket tevő CMN cég teszt- és versenypilótájával. Sivocci még abban az évben átszipkázta Ferrarit a saját vállalatához, ugyancsak versenypilótának. Novemberben Sivocci és Ferrari már együtt indult az 1919-es Targa Florión , ahol alaposan le is bőgtek a CMN-ekkel – Sivocci hetedik, Ferrari kilencedik lett, pedig nem volt hosszú a startlista.

Gyors előre a videón. 1946-ban Európa nagy autós magazinjai szinte kivétel nélkül új márka születéséről számoltak be. A brit Autocar ezt írta: "Még a háború pusztítása, de a kommunista veszély fenyegető réme sem tudja eltántorítani a lelkes olaszokat attól, hogy szupersportkocsikat készítsenek." A cikk további része a lenyűgöző, új Ferrari 125-ös típusról szólt, amelyet Maranellóban, egy káprázatosan modern üzemben készítettek.

Európában addigra persze mindenki ismerte Ferrari nevét. Akit korábban kicsit is érdekelt az autósport, tudta, hogy 1932 és 1938 között az Alfa Romeo sikeres gyári versenyistállójának, a Scuderia Ferrarinak volt a csapatfőnöke. A régebbi ügyekben jártasok azzal is tisztában voltak, hogy Ferrari Ugo Sivoccival együtt 1920-ban szegődött el az Alfa Romeóhoz, majd tizenkét éven át a gyár egyik versenypilótájaként dolgozott ott. Akadtak kisebb sikerei, de soha nem lett belőle közepesnél jobb versenyző, a betegségei rendre beleszóltak karrierje alakulásába Vagyis, a fene tudja, lehet, hogy Enzo felismerte, hogy soha nem lesz belőle híresség, ezért lehetőleg minden nagyobb megmérettetés alól kibújt valami egészségügyi indokokkal.

Mit gondolnak, vajon mit csinált Enzo Ferrari a háború alatt? Talán tankot vezetett? Megtudják, ha lapoznak.