1986-ban érettségiztem, több osztálytársamnak akkor már volt jogsija, szerenádozni például már konvojban, szülőktől kölcsönkapott kombi kocka-Ladával, sima ezerkecskével, meg talán egy faros Skodával és kispókkal mentünk. Ez minimum négy fő a volánnál, de ennél többnek is megvolt már a papírja. Nekem akkor csak autóm volt. Még sokáig.
Életem furcsa tragédiájának tartottam akkoriban, hogy miközben én magam kábé kétéves koromtól kezdve mindent megmozgattam, hogy benzinmotor berregjen alattam, előttem, vagy akár csak mellettem is (gokartot akartam építeni tizenévesen, robbanómotoros RC-modelleztem kiskamasz koromban, majd két hatszáz forintos roncsból raktam össze egy működő Verhovinát, utána rometeztem, jawamustangoztam minden papír nélkül), és úgy általában, a suliban is benzingőzös idiótának tartottak, jogsim szinte az utolsók között lett. Valahogy nem úgy alakultak a dolgok.
1982-ben jöttünk haza Japánból ötévnyi kiküldetés után, apám külkereskedő volt ott, a kintlét után visszament dolgozni a korábbi munkahelyére (arra a Japánban töltött öt évre a Külkereskedelmi Minisztérium állományába vették át), a Budavox Rt. nevű céghez. Egy ilyen vállalatnál mindenki azzal mérte magát, hogy hány napot tudott külföldre jutni. Egy hét Cseszkó jutalomüdülésnek számított, a végén ott sejlett a két pár Bata cipő, ugyanennyi nap Jugóval már király lehetett az ember, mert onnan lehetett hozni Adidas csukát, Levi’s farmert, Wrigley’s rágót, és persze PEZ-t is. Akit pár napra az NSZK-ba küldtek, azt már fúrni kezdték, mert kilógott a sorból. Az apám pedig öt évet volt kint. Japánban. Asszem, a közeli munkatársait leszámítva utálták a cégnél, pedig rendesen megpályázta azt a japáni állást, baromi jó külkeres volt, ő szerezte a TVK nejlonszatyorgyártó részlegét Magyarországnak (közel ingyen), meg el tudott adni magyar telefonközpontokat a japánoknak 1980-ban(!), lol.
Sebaj, hazajöttünk, kivették alóla a főosztályát, szakszervezeti bizalmit csináltak belőle, és mivel az öregem nagyon precíz és lelkiismeretes faszi volt, onnantól soha nem hozott haza prémiumot, mert azoknak a pénzeknek a helyét nagyrészt ő döntötte el. Anyám 1987 táján már pánikbeteg volt, hamar nyugdíjazták, aztán rá két évre apámat is, de ő akkor már évek óta tudta előre, hogy ki fogják nyomni, tehát nem volt valami rózsás a hangulat otthon.
Japánból hoztunk haza két hifit (az egyik az enyém volt, három évig angolt tanítottam kint japán gyerekeknek, abból vettem), egy tévét, egy felültöltős Hitachi videót (amit hülye módon nem adtunk el, azóta is megvan valahol, romokban), némi aranyat (a nővéremék fele lakása abból lett), meg egy Nissan Sunnyt. Kápé, megtakarítás, egyéb ingóság nem maradt, Japán drága hely, ott már csak azzal feléli az ember a fizetését, hogy kicsit többet ül metrón a kelleténél, télen pedig nem egy, hanem két szobát kifűt a lakásban, a gyerekét pedig iskolába járatja. Borzalmasak az energiaárak, a közlekedési díjak, az oktatás, akkori magyar szemmel teljességgel értelmezhetetlenek voltak. Mindegy, nem sok maradt Tokió után, mondjuk a kocsi és a hifi.
Nem panaszkodásból írtam le mindezt, mert előtte volt jó öt évem kint, meg utána is történtek jó dolgok, de épp az érettségim, katonaságom meg az első egyetemi éveim tája elég mélypont volt mindannyiunk életében.
És persze ekkor kellett volna jogsit szereznem, de egyszerűen nem volt rá pénz, a fene se emlékszik, mennyibe került akkoriban, olyan tizensokezer forint lehetett. Vissza-visszatértünk a témára otthon, mindenféle konstrukciót kiagyaltunk, addigra már réges-rég a Verhovinámmal, majd a kis Rometemmel, majd a Jawa Mustangommal jártam minden papír nélkül. A KRESZ-tanfolyamra még csak-csak összejött a zsé, arra még az anyám is beiratkozott velem együtt, neki is, nekem is meglett elsőre a vizsga. De a gyakorlati rész húzódott, mint égett seben a heg.
Aztán alkut kötöttünk. Ha felvesznek az egyetemre, odaadják a pénzt a vizsgára, valahogy előteremtik. Addigra hónapok óta járkáltam a március végén vett Fiat 500-asommal. Egyetlen oktatásszerű tanácsot kaptam, mielőtt vezetni kezdtem volna az autómat, azt is az eladótól: „a Fiat 500-asnak szinkronizálatlan a váltója, minden visszakapcsolás közben duplán kell kuplungolni, ugye tudod, hogy kell? Kuplung le, váltó üresbe, kuplung fel, gázfröccs, ha hallod, hogy felpörgött a motor, kuplung be, mehet vissza egy gangot. De ezt gyorsan ám, mert megáll az autó, ha túl lassan csinálod”.
A Budakeszi út mellett laktunk, a Rege szállóval szembeni három toronyház közül az egyikben. Onnan fel a János-hegyre (azt akkor még szabad volt hétköznaponként) napi rutin volt, de lemerészkedtem a XIII. kerületi Csanády utcába, meg számtalanszor át, a Bimbó útra, Pityu barátomhoz, akinek szintén volt egy 500-asa, csak neki jogsija is mellé. Sose kaptak el, pedig a végén már a vizsga is lejárt az autóról. És úgy is nézett ki, mint amiről lejárt, de nagyon.
Aztán felvettek a BME gépészkarára, de mire be tudtam volna iratkozni az ATI-ba tanfolyamra, jött a honvédség, hogy rohadna meg. Addigra nagyjából el is ment a pénz, ami a vezetésre lett volna, mert a Fiat motorjáról kiderült, hogy generálozni kell, igazából nem is volt rá elég a zsé.
Már nem is tudom kitől, de zseniális konstrukciót hallottam. Családtagi oktatás volt a neve. A nemtudomhány éves jogosítvánnyal bíró közvetlen hozzátartozó akkoriban aláírhatott egy nyilatkozatot, hogy ő tanít majd vezetni. Ehhez fel kellett szerelni az autót pótfékkel, pót-tükörrel, és a hatósági papír birtokában már hivatalosan is mehetett a forgalomba apuci és csemete. Persze a Sunny igénybevételéről szó sem lehetett, hiszen, mint mondtam, az volt a család egyetlen vagyontárgya, szeme fénye, a szüleim akkor úgy gondolták, életük végéig kiszolgálja őket. KE-94-21, később asszem DIM-akármi lett a rendszáma, piros, 1982-es, négyajtós, bézs szövetbelsős Sunny, fura fekete gumispoilerrel a fenekén – vajon megvan még? Kilenc éve adták el.
Terv született: megcsinálom gyorsan a Fityót, abban lesz pótfék, póttükör. Valami barátommal vascsőből, zártszelvényből és egyéb izékből sebtében összerittyentettünk egy nagyjából méretre szabott pótféket, tükröt is akartam venni, becsszó. Addig sose jutottam el. Egy évig megpróbáltam eltenni ugyan a 800 forintos katonai zsoldomból, hogy legyen autóm a végére, és mire kezdődött az egyetem, a Fityó felújított, de még mindig rosszul működő motorral (istenem, azon tanultam az autómotor-szerelést), kisded-riogatóan borzalmas lakatolással, érdemi fényezés nélkül, de szinte autónak mondható állapotban lent porladt a parkolóban. Reménytelennek tűnt a pótfékes, póttükrös, családtagias terv kivitelezése.
Néha az apám mellett azért kicsit vezettem is. Tudta az öregem, hogy nyilván képes vagyok ilyenre, hiszen a saját, szinkronmentes Fiatomat is elgurigáztam valahogy, bár abba, ha jól emlékszem, ő sose ült bele. Első alkalommal valahol Pesthidegkúton egyszer azt mondta: „Cseréljünk helyet, fiam”, és már krúzoltam is, az anyám meg sipítozott a hátsó ülésről, hogy „Tibi, Tibi, nem mutatod meg neki, mi hol van, jaj, mi lesz, jaj, Zsoltíí, Zsoltííííí ne olyan gyorsan, vigyázz! Jaj!” Anyám réges-régi, kedvenc időtöltése a sipítozás, frászkapás, szörnyülködés, apámé pedig ilyenkor a hallgatás és a finom, cinikus mosolygás. Akkor is így történt.
Közben a Simsonommal jártam, amit imádtam. A családtagi oktatás mellé kaptam egy kis zöld kartonfüzetecskét, benne pecséttel, a nevemmel, tól-ig dátummal. Fél év volt az érvényessége. Hogy azt a két dátumot én a katonaságnál begyakorolt pengés módszerrel hányszor kicseréltem, de hányszor… Mivel zöld volt a papír, és a sok kaparászástól fehéredni kezdett, kapott egy méretre vágott, ízléses, sötétzöld tokot, amit iratdossziéból készítettem, később radírozható tollat használtam. Ezzel a papírral motoroztam vagy másfél évig.
Már javában dühöngött az egyetem, én meg fogcsikorgatva próbáltam tanulni, meg időt találni a barátnőmre is, akivel nagy volt éppen a szerelem, meg kicsit inni is a haverokkal, hiszen egy évem teljesen kimaradt az életből a katonaság miatt. És még a szemét autót is szereltem, nem is keveset, esőben, viharban, de csak nem akart összeállni. Reménytelennek tűnt, hogy jogsim legyen, a szüleim már épp nyugdíjasok lettek addigra, dolgozni nem tudtam az egyetem mellett – az első években ilyenre kevesen vetemednek a gépészkar mellett. Így is kivágtak ábrázoló geometriából, rögtön ismételhettem. De mi lesz a jogsival? Nélküle eEgyáltalán nem éreztem magam embernek.
Próba, szerencse, betelefonáltam az ATI-ba.
„Jó napot kívánok, Csikós Zsolt vagyok. Családtagi oktatáson veszek részt, az édesapám tanít, nem tudom, hogyan kell a vezetett órákat igazolni, mert nem kaptam semmiféle naplót. Mindenesetre vezettem már bő harminc órát (olyan nagyot nem is hazudtam, hiszen a saját Fiatommal jóval többet jártam ennél, igaz, senki nem oktatott azalatt, de ennyi belefért). Sajnos elromlott az autó, amivel gyakoroltam, nagy baja van, nem tudom prezentálni, mit tudnék innentől tenni?” – adtam az ártatlant.
„Milyen gépkocsin tanult?” – kérdezte a hölgy a túlsó végen.
„Fiat 500-ason. Akkora, és nagyjából ugyanaz, mint egy kispolszki” – tettem hozzá kapaszkodónak, mert féltem, hogy a típus beazonosítása végérvényesen megfekszi a hölgy gyomrát, a frissen szerzett gyomorideg pedig kellemetlen árnyékot vet épp csak szárba szökkenő kapcsolatunkra.
„Ó, jöjjön csak nyugodtan, nem kell hozzá semmi, csütörtökön jó lesz? Van egy kolléga 126-os Polskival, kellene nála vennie négy órát, ellenőrzésképpen, hogy biztosra vegyük, minden megy-e, aztán pénteken vizsgázhatna is” – pffff, ez gyorsan ment.
Így találtam magam két nappal később, nulla hivatalos vezetett órával egy ATI-s kispolák volánja mögött. Az oktató kis híján szörnyethalt az első öt percben. „Ne nyomja úgy a gázt, kanyarban végképp nem adunk gázt, ne soroljon be ilyen szűken, nézzen hátra, amikor sávot vált, jaj!” – azt a fajta sipítozást autóban addig csak az anyámtól hallottam.
Na ja, én a János-hegyen gyakoroltam a Fityóval, szörnyen zavart, hogy nincs semmi ereje, ezért mindig padlógázon jártam vele. A Polák jóval erősebb volt, de azt is fülre vezettem, hát tényleg gyorsan hajtottam, talán. De hogy ne adhassak gázt kanyarban, ez felettébb fura volt. Meg hogy ide-oda lessek sávváltáskor, mikor a tükörből már összeraktam a fejemben az egész forgalmi szituációt, ráadásul amúgy kevés az autó az utcán − hát azt sem értettem. De nagyon le szerettem volna vizsgázni, ezért vasmarokkal fogtam vissza az elszabadulni készülő ménes mind a huszonhat lovát. Az oktató még megmutogatta a vizsgaútvonalat, felhívta a figyelmemet a fura helyzetekre, amiken rendre elvéreznek a nebulók, ezredszerre is emlékeztetett rá, hogy óvatos legyek, mert nem ismeri személyesen a vizsgáztatót, és ő maga – az autó mérete miatt – nem tud majd a hátsó ülésen ülni. Három óra alatt négyet vettem 2800 forintért, ennyi pénzem épp volt még.
Másnap egy egészen normális faszival hozott össze a sors. Ő is gépész, én is oda járok, Renault 16-osa volt, olyat szereltem már, hamar összemelegedtünk. Már vagy öt perce korzóztunk különösebb feladatok nélkül, fejben állítottuk a szelephézagot, amikor ránézett a sebességmérőre, és felkiáltott: „Mit darvadozik itt ilyen öregember tempóban? Mennyi idős maga? Nyomja már azt a gázt, hatvannal lehet itt menni!”
Nyomtam, mindjárt szuperül éreztem magamat, a vizsgáztató hozzá is fűzte: „Ezek az oktatók mindig sajnálják a benzint, azért kell szerencsétlen tanulóknak araszolniuk. Én is csináltam évekig, tudom.”
Na, mindegy, meglett a papír, egy hibaponttal. Szűkre vettem egy besorolást a külső Bécsi útnál, ott, ahol a temetőtől felkanyarodik az ember. És ott tényleg elég szűken mentem be, aláírom.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
További cikkeink
