Azt hiszem, tényleg ideje lehúznunk a rolót

A folyamatosan elromló, bedöglő, javíthatatlan, utálatos világ

2017.01.08. 06:54 Módosítva: 2017-01-08 09:09:36
183 hozzászólás
Oké, olcsó volt, bedöglött, láttam rajta előre a márkajelzést, mit is vártam? De nem ilyen egyszerű a dolog. Mert akár drága, akár olcsó, akár márkás, akár márkátlan valami, akkor is bedöglik. És utána nincs orvoslat, vagy ha igen, az hosszú és véres folyamat.

Azt hiszem, akkor kezdett igazán eldurranni az agyam, amikor zseniális Sághi Iván barátom mesélt az S osztályos Mercedesek xenonos fényszórójáról - nem a mostaniéról, hanem az előzőéről. Egyébként szólok - vasárnapi cikk, hosszú lesz tehát és nemcsak autókról szól. Vissza.

Ezzel a korai generációs, intelligens (kanyar, változó terítés, automatikus lekapcsolás) fényszóróval ugyanis az a baj, hogy iiiissssszonyatosan drága, sok százezres nagyságrend. És ha parányit is sérül az üvege, az ember nem teheti meg, hogy egy hátul puffos autóból kiveszi fél-negyed áron a tökéletes, bontott fényszórót, és átteszi a saját, repedt üvegese helyébe. Ó nem.

A nyomorult fényszóró ugyanis a CAN-buszon az autó központi elektronikájával kommunikál, s a bejelentkezéshez egyedi azonosítót használ, mely kódot összesen csak egyszer lehet beírni - a gyári égetéskor. Utána módosíthatatlan. Az autó elektronikája csak azt a két számkódot beküldő fényszórót hajlandó működtetni, amire Stuttgartban megtanították, a bontott autóét nem. Újat kell venni, olyat, amibe a megfelelő autóhoz való kódot rögzítik – eredetileg. Meg lehetett volna oldani a dolgot egy újraírható csippel, de nem, úgy döntöttek, szívjon csak a tulaj, mert ezt nem lehet újraírni. Számítástechnikában jártasaknak – PROM helyett egy EPROM kellett volna bele, árkülönbség lényegében nincs, de ha lenne is, fillérekről van szó. Erre gondoljanak azok, akik a mostanában már a tízéves kort és az új, linóleumpadlós, alap-Fabiák árát közelítő S-Mercivel készülnek leelőzni a sószóró kocsit Mátraháza felé a szerpentinen. Még egy-két évet csökken a kocsi ára, és a kis betört plexi nagyságrendben a jó kis luxus-Merci árával összemérhető lyukat üthet a bankszámlán.

Ivánon keresztül – aki ilyen típusokat szerel – sajnos több mercedeses sztorit ismerek, mint mást, ezért kicsit igazságtalan, ha egy E osztályos történettel folytatom a sort, de ez egy véleménycikk, tehát csak azért is megírom. Az előző szériájú modell ez is, az összes hátsó lámpaizzó ledes, tehát (elméletileg) soha nem ég ki. Igen ám, de a helyzetjelző nem, az hagyományos izzóból van, amiről Edison óta tudjuk, hogy meglehetősen korlátos az élettartama. A Columbo-sztorikon felcseperedettek kitalálták – led és izzó egyaránt forrasztott a NYÁK-lapon, tehát ha kiég a helyzetjelző, mindenestől kell cserélni a panelt. Ami szintén nem két fillér.

Persze, ahogy a magyar találékonyságot ismerem, nyilván van már egy csomó mester, aki kiforrasztja azt az izzót a NYÁK-ból, és beforraszt valami hasonlót, még azt is el tudom képzelni, hogy Pestlőrincen akad már hardver-hacker, aki az S osztály helyes kódot tartalmazó fényszóró PROM-ját kiforrasztja, és beteszi az ép fényszóró elektronikájába, mert Pestlőrincen olyan szinten űzik az autóhackelést, amit fel se fog az agyunk. Ezek a rohadt kapitalisták mindig kitalálnak valamit, hogy szívassák a szegény embert, de a szegény ember mindig okosabbnak bizonyul. Csak könyörgöm, miért kell mindent kerülőúton, turpissággal, ügyeskedve?

Végképp elámultam, amikor megtudtam a népszabis (azaz volt népszabis) Borisz kolléga Peugeot-ja navijának sztoriját. Az autó elmúlt ugyanis kétéves, s hopp, lejárt róla a gyári navigáció térképének licencdíja. Semmi gond, meg lehet újítani, alig százezer forintba kerül, különben ott marad az a használhatatlan, drága funkció. Igen ám, csakhogy az ember a Media Marktban a kétéves (mellesleg annál sokkal régebbi technológiájú) Peugeot-navinál háromszorta ügyesebbet kap már huszonöt ezer forintért. Akkor mi legyen? Egy vagyonért vásárolódjon meg a gyári szoftver-licenc béna háttérrel, vagy jöjjön a művészien szabott Duct Tape, és a beragasztott, olcsó, de kiváló kínai navi? Tényleg meghülyült ez a világ, én mondom.

Ezrével vannak ilyen, esetenként szándékos, esetenként bénaságból elkövetett, esetenként meg lustaságból keletkező, méretes kibaszások az autóiparban, amiket a szerelők pontosan ismernek, a júzerek viszont csak azt látják, hogy néha a család féléves spórolását viszi el váratlan, apró hiba kijavítása az autón. Ez van anyjuk, idén se jött össze Spanyolország, megint Krkre megyünk nyaralni, de legalább nem világít a csekkendzsin, örüljünk együtt a gyerekekkel. Ilyen hibák hátán aztán csúnyán ki tud folyni egy élet az ember keze közül.

Tudom, sokan azt hiszik, megint a szennyező és lassú veteránautóimat akarom propagálni, pedig ez nem igaz, hiszen vagyok annyira skizó, hogy ne így tegyek. Én ugyanis mást javasolok magamnak, mást az olvasóknak vagy az engem megkérdezőknek – az egyik ugyanis a privát véleményem, a másik az újságírói, és a kettő közt csak a legritkább esetben engedek áthallást, amúgy erről külön is írtam már cikket.

A veteránozásba csak azokat szeretném belerántani, akiket amúgy is érdekel a téma, csak még nem döntöttek, a többieket viszont inkább elriasztanám tőle – aki nem hiszi, olvassa el bármelyik szerelős posztomat. Úgy sejtem, több ember kedvét vettem el ettől a műfajtól, mint amennyinek meghoztam, gondolom, mindenki megérzi, ha akár egyet is elolvas közülük.

És ez részemről szándékos.

Mert való igaz, hogy nem véletlenül találtam vissza a 124-es (tehát 80-90-es évekbeli) Mercedestől annak idején először a 123-as (tehát 70-80-as évekbeli) Mercikre, majd onnan vissza az állólámpás W115-öshöz (ami 60-70-es évekbeli) – az újabb technika zaj, sebesség szempontjából meggyőzőbb ugyan, de a legkevesebb gondom mindig az állólámpásokkal volt, miközben azokat volt a legolcsóbb és a legegyszerűbb is szerelni.

Ez persze a saját hülyeségem, ettől még senkinek nem javaslom, hogy 40-50 éves romokkal járkáljon, csak azt szeretném mondani, hogy a régi autósoknak még lehet, hogy kicsit gyakrabban akadt karbantartani valója a kocsin, de összességében kevesebbe is került – mert akkor még mindent a rozsda vitt egy idő után.

Ma viszont árnyékbokszolás folyik, a csoda új A6-os karosszériája rozsdamentesen kihúz harminc évet (elméletben), a motorja felújítás nélkül kibír egymillió kilométert, de ha ne adj' isten elforog benne a rettegett, hatlapú tengely, akkor már jóval idő előtt összeakad a motor, mehet cserére, jó fül kell ahhoz, hogy halljuk, mikor esik le a kettős tömegű lendkerék, a lengőkarokról már ötévesen mállik a festék, tízévesen meg már el is kezdik emiatt kivágni ezeket az autókat a vizsgán... És addigra ezer egyéb, váratlan és nagy kiadás is gyülekezik a horizonton, amelyek bekövetkezési idejéről lehetetlen pontosat jósolni. Garancián túl időzített bomba mind. Sok a kivétel, de annyira évjáratra, modellre, motor-alváltozatra lebontva léteznek tippek, hogy asztrológus legyen a talpán, aki rendet teremt.

Jól sejtik, nem szeretem már ezt a komplikált, átláthatatlan, váratlan csapásokkal működő technikai világot. Nemcsak az autókét – úgy az egészet nem, okostelefonostól, digitálisan programozható mikrosütőstől, óriás LCD-tévéstől, digitális fényképezőgépestől, robotporszívóstól egyetemben. Pedig informatikus diplomám van, szeretek szerelni, ha muszáj, forrasztok, oprendszerben turkálok, van otthon szerszám is, de akkor sem.

Mert a mai világ elvárása, hogy a júzer minél több és hatékonyabb funkciót minél kisebb szellemi és fizikai inputtal használni tudjon egy-egy készülékben, legyen az autó, digikamera vagy mobiltelefon. Az autók például lassanként már elvezetik önmagukat, van sávelhagyás-figyelés, radaros tempomat, gyalogoselütést megakadályozó vészfék, menetstabilizáló, nyomatékvektorozó, kanyarfényszóró meg egymillió más dolog.

A nálam most járt 3008-as Peugeot hosszú percekig tudott úgy menni az autópályán, hogy oda se kellett volna néznem, s amikor ténylegesen vezettem, akkor is egy-egy apró fékezéssel tudatta velem sűrű forgalomban, amikor neki már közel mentem egy másik kocsihoz, hogy helyettem is figyel. Csakhogy ott a másik probléma, miszerint az autóvezetők nagy része a felmérések szerint nem fékez elég nagyot, amikor vészhelyzet van, hiszen sose kellett neki, és hogy ez rendkívül veszélyes, és mindenkit be kellene íratni továbbképző tanfolyamra, hogy kevesebb legyen az ilyen gyakorlatlanságból adódó baleset. Képzeljék el, mi történik majd, amikor pár év múlva a mindenféle figyelővel felszerelt, full-automata 3008-as véletlenül pár napra szervizbe kényszerül, s a gazdi kölcsönkéri a mama húszéves Hyundai TB Get-jét. Hány embert üt majd el, mert elszokott az úgymond „igazi” vezetéstől? Ugye?

És ez a sok funkció, az elvárt kényelem, a helyettünk dolgozó brutális méretű szoft- és hardver-massza az, ami alattomosan, szinte észrevétlenül pokollá teszi az életünket, s állandó rejtett ingerültséget kelt a fejünkben. Talán magunk se tudunk erről.

Bálint fiam karácsonyra kapott egy Marshall fejbedugós fejhallgatót. Ez volt a vágya, száz teszt végigtanulmányozása után jutottam oda, hogy ez az a cucc, ami elég drága, de mégsem kerül 50 ezer forintba és kellően audiofil. Állítólag szép a tere, nem döng bután, mint a telepi diszkó, hanem plasztikus a hangja, remélhetőleg tovább csiszolgatja a nagyobbik fiam amúgy remek hallását. Nem volt így se olcsó, 16 ezerbe került, de a minőség, ugye, azt meg kell fizetni.

Bálint áhítattal vette használatba a fülest, külön dobozt keresett neki, nehogy a táskában összegubancolódjon (az egyébként vastag és erős) vezeték. Két hétig tartott az öröm, de most kedden lógó orral jött haza, kis híján sírt. Az egyik csatorna ugyanis hirtelen elhalkult. Nem, nem vezetékszakadás miatt, mert folyamatosan szól, nem érzékeny a kábel mozgatására sehol. Egyszerűen csak iszonyú halk a fele. Vittem vissza a Mallhoz, 30-40 nap a javítás (vagy csere), elnézést, mondták. Tehát vettem egy, a fizetésemhez képest drága fejhallgatót, ami sitysutty, bedöglik, aztán másfél hónapig rágódhatok azon, hogy kicserélik-e, vagy sem, mert egy fejhallgatónál bizony könnyen rá lehet mondani – megtépte valaki, aminek nehéz bizonyítani az ellenkezőjét. Aztán meg – hiába lesz meg a másik, az új, már folyamatosan ott motoszkál a kisördög a fejben: emez vajon meddig tart majd? Lehet hogy épp a garancia lejárta+1 napig? Láttunk már ilyet.

Megint csak a Bálintot veszem elő, mert a telefonjával is baj van. Kapott ugyanis tavalyelőtt egy elég drága, 36 ezer forintos, nyolcmagos Cubot X9-est a Tinydealről. Iszonyat jó telefon, minden fut rajta, sose fagy, brutál gyors, tehát nagyon vigyázott is rá, de valamelyik osztálytársa már kevésbé – amikor visszaért a folyosóról, a padlón találta, összetört üveggel, gazdája nem volt az esetnek. A védőfólia pedig idővel elkezd lemászni a törött üvegről, egy ideje már a negyede felkunkorodott, kiesegettek a kis üvegdarabok, pontokban már a készülék belsejébe is be lehetett látni. Bálint celluxszal orvosolta a dolgot, amitől végképp roncs kinézetűvé vált a készülék. Kerestem kijelzőt a neten – valami húszezer forintért jött volna meg. Kidobni egy tök jó, viszonylag drága (nekünk) telefont egy év után? Megvenni rá a kijelzőt annyiért, ami szereléssel együtt majdnem annyiba kerül, mint egy új? Végül Bálint elővette a szokásos empátiáját, azt mondta, nem kér másik telefont, szereti ezt így is, csak valahonnan találjak egy új fóliát neki. Tehát kerestem. Találtam, méghozzá kemény rátétet. Megrendeltem. Egy hónap múlva megjött.

Khm, khm. Az új fólia takarta félig a szelfikamerát, a hangszórókivágást meg egészen, alul viszont lelógott a telefonról. Utánaolvastam – ez egy szabvány előtét, ilyet adnak az X11-esekhez is, de mindenki panaszkodik, hogy nem stimmel. Én azonban okos vagyok, magyar legény, megoldom. Hoztam a lyukasztót, a feleségem vette elő az ollót, majd együtt megoldjuk. Hát nem. Elrepedt. Sebaj, elővigyázatosságból nem egyet, hanem kettőt rendeltem, és a sógorom, aki ékszerész, felajánlotta, hogy a Bálint levett és elkoszolódott fóliájának formájára kivágja az újat profi eszközökkel. Egy nap múlva hívott – lehet, hogy hajlik az a rátét, de az bizony üveg, mert egyetlen szerszáma se viszi...

Még jó, hogy én a saját Cubot X17-esemről levettem pár hónapja a védőfóliát, mondván: a töréstől úgyse védi meg, mert üveg, viszont nem is karcolódik (mert üveg), tehát fölösleges rá a kezelhetőséget amúgy is erősen rontó fólia, ami amúgy kínai mánia. Köszöni, azóta is jól van, egy karc nem lett rajta. Viszont keletkezett egy tartalék fólia. Az X9 ugyan szélesebb az X17-nél, mások is rajtuk a lyukak, de az én régi fóliám is nagyjából összetartja a Bálint kijelzőjét, a kamerát legalább nem félben takarja, hanem egészen, a hangszóró viszont kilátszik, fatengelyes megoldásnak jó lesz egy darabig. De könyörgöm, miért nem készítik vastagabb üvegből a telefon kijelzőjét? Miért nincs pereme? Miért nem lehet négycollos telefont (én csak olyat vennék, a Bálint is, jobban elfér a zsebben, sokkal nehezebben törik) kapni sehol? Miért nem lehet legalább egy nyamvadt, igazi X9-re való fóliát kapni? Most tényleg vegyem meg a szabvány, lemállósat, és álljak neki szabdalni? Ennyi idő a világon nincs.

És ott van például a kis Sony kompaktom esete. Szívből imádom az RX100-at, sokak szerint a világ valaha készített legjobb zsebgépe, én is hajlok rá, hogy ezt mondjam. Nagy lencse van rajta, a hagyományos kompaktoknál sokkal nagyobb érzékelő lapka, ezért sokkal szűkebb mélységélességeket tud, mint szinte bármelyik létező, hasonló kamera. A Zeiss-objektívvel olyan élességű képeket lő, hogy kitobis tükörreflexes gépeket aláz a porba, csodásan zajtalan a képe még nagy, mondjuk 1600-as ISO-n is, de picike, zsebbe lazán beférő tárgy, fémből van, és minden, de minden állítható rajta, mint egy profi tükörreflexesen.

Az elsőt másodkézből, kvázi használatlanul vettem, valami 120 ezerért, még bőven garanciásan. Sokáig csak hüledeztem azon, miket tud, az irvine-i Cars & Coffeeképei például mind azzal készültek, még egyik első megmozdulásként. Az RX100 olyan jó gép, hogy el se tudtam képzelni, hogyan tudnak majd ennél jobbat, ekkorában – bár a kezelhetősége szörnyű, kicsi, a gombjai is kicsik, csúszik, mint a szappan, kell rá az utólagos markolat, de hihetetlen, amit ad cserébe. Ha valakinek mond valamit: a fű is szálanként látszik a 100%-ra nagyított képein, nem válik zöld masszává. Csakhogy a franciaországi túránkon párát kapott némi nedvet a sátor (elvileg vízhatlan) zsebében, az út negyedik emiatt napján behalt, ezért csupa, egy régi Canon A200-assal (a Norbi fiamnak vittük) készült, horror pocsék képem lett arról a túráról. Meg néhány, amit a feleségem készített a Canonjával.

Itthon Berecz Laci, akinek a Safrane Biturbóját egy tesztünkbőlis ismerhetik, szétszedte, megállapította, hogy az objektívtubus végálláskapcsolója kapott vizet, tehát rendelt hozzá potom 16 ezerért egy objektív/szenzor egységet, megint jó lett. Azaz volt némileg később megint egy hónap, amikor zizegett, remegett a képe, lényegében megőrült, de – hihetetlen – kitúrtam a netről a megoldást: sokaknak vált ez problémává, viszont csak rá kellett tölteni a szoftverfrissítést és megjavult. Na, ekkor kezdem azt érezni, hogy félig letesztelt, véresre sütött terméket fogyasztok, folyamatosan. És megfekszi a gyomromat.

Egészen a New York-i szalonigjó is volt, aminek a felénél megint – pakk! - letérdelt. Fotózni tud most is, mindene működik, de semmi se látszik a kijelzőjén. Megint Berecz Lacihoz, ezúttal egy új kijelzőt rendelt, azzal nem javult meg, konklúzió: az alaplap ment szét. Az alaplap pedig hol van a neten, hol nincs. Amikor kellett volna, épp nem volt.

De fény gyúlt a láthatáron, a feleségem egy kollégája ugyanis felajánlotta, hogy neki van egy ilyen gépe a fiókban, sose használja, mert mobillal fotóz, szívesen odaadja olcsón (ingyen akarta, tényleg, de nagy szkanderrel sikerült némi pénzt adni érte...). Ilyen mázlija sincs mindennap az embernek, borzasztó hálás voltam Péternek, lett megint RX100-asunk – a gép, amire nagyjából a fél munkámat és az egész családi emlékparkunkat építem folyamatosan, a gép, amit tényleg szívből szeretek és nem tudok helyette jobbat.

A szinte szűz új Sony végig is csinálta Szicíliátbár amikor az utolsó előtti nap, bokáig a tengerben állva, annak háttal a part felé fotóztam a családot, egy hirtelen felcsapó, a vállamon néhány deci permet erejéig átlibbenő hullámról került rá vagy hat csepp víz. Nem ázott benne, csak akkora volt a mennyiség, amit korábban, a Panasonic, a Ricoh és egyéb gépeimről le se töröltem, mert ennyit el kell viselnie egy fotómasinának. Hát ez nem bír semennyit, úgy látszik, pedig ezt azonnal szárazra pucoltam. Még egyetlen kockára képes volt, aztán se kép, se hang, onnantól fogva a Cubot mobillal fotóztam.

Harmadszor is Berecz Lacit hívtam segítségül, szétszedte, megnyugtatott, hogy lényegében nyoma sincs annak, hogy víz jutott volna a gépbe, csak az alaplap felső sarkán látott valami apró nyomot, de ott nem is fut vezeték, abból nem lehet baj. De azért mindent átpucolt, szétszedett, nehogy baj legyen. Visszakaptam a gépet, rózsaszín zselében dobogott a szívem. Na, akkor még két kockát bírt, aztán kakukk. Negyedszer is Laci, megpróbálkozott a korábbihoz rendelt kijelzővel, annak az új objektív-szettjével, de semmi. Immár két alaplaphibás Sony RX100 tulajdonosa lettem, mindkettő fotóz, zoomol, készít is képet, ha az ember megnézi a kártyáról, csak nem látni semmit egyiknek se a kijelzőjén. Megrendeltem hát a drága alaplapot a net egyetlen helyéről október elején.

Nem tudom, hogy a Posta omlott-e ennyire össze (simán lehet, mert most ősszel egy csomó Honda SS50-alkatrészt nemrég már harmadszor küldött el nekem egy csávó Németországból, mert mindig visszakerült hozzá, egy külső HDD-tápegység sose jött meg Kínából, abból küldtek egy másikat, a Sony alaplapja pedig a tracker szerint belépett november közepén Magyarországra, onnantól semmi hír azóta sem), de dicséretére legyen mondva az Aliexpressnek, hogy a 70 nap lejárta után az első kérésemre visszautalták a pénzt. Most vettem megint egy alaplapot tőlük, s beikszeltem a 30 eurós DHL-opciót, mert nagyon szeretném életre lehelni a Sonyt.

Az alaplap tehát vélhetően megjön végre a géphez, talán Laci még meg is tudja majd javítani (hiszen minden új lesz benne), de a bizalmam odaveszett. Pedig erre a Sonyra még vigyáztam is, táskában tartottam, nem tettem olyan helyre, ahol rázkódhat, törölgettem róla a port, míg a korábbi Fuji, Panasonic, Canon gépeim ennél sokkal keményebb kiképzést kaptak, s közülük csak a Ricoh döglött be hosszú idő után egy objektívre ejtést követően (az embernek ugye, ne legyenek gyerekei, ha finom műszaki cuccai vannak...). A Sony, ha jól számolom, három évet se bírt, úgy, hogy ez alatt vettem két teljes gépet, egy objektív/érzékelőt és egy kijelzőt. És ebből a három évből nettó közel egy évet nem működött. Lehet azt mondani, hogy víz ment beléjük, de azt azért pontosan tudom, hogy ennek az ötvenszeresétől se mentek tönkre a többi gépeim.

A víz-, por- és egyébálló gépek sajnos mind pocsék képet készítenek, hiszen még valamennyi közül a legjobbnak, az Olympus Tough TG-4-esnek sincs vonalélessége, a növényzetből masszát csinál, oda nem akarok visszalépni. A Sonym úgy látom, egy időzített bomba, mert azért az mégse megy, hogy esőben ne fotózzak – például egy holland vagy skandináv túrán van rá esély, hogy folyamatosan esőben lő az ember. Ennyire nem lehet érzékenyre készíteni semmit, az nem a Földre való, hanem a vákuumba, mellesleg sokadszor hagy cserben (francia túra, New York-i szalon, szicíliai túra), ami megbocsáthatatlan. Tehát mostanában vagy cipelem a dög nehéz tükörreflexest, vagy a mobillal fotózok – ez látszik is a szerelős posztok képanyagán. Fáj.

De más fényképezőgéppel is van nálunk baj. Az a Canon S200, amit Japánból hoztam a Katinak két évvel ezelőtt karácsonyra, körülbelül a harmadik hónaptól elkezdett kikapcsolni magától, olyankor akku ki, akku vissza, megint működik. Akkor még nem ismertem Lacit, elvittem egy másik szervizbe, megmérték, mondták, talán az akkut kéne kicserélni, mert van ilyen. Oké, vettem bele másik akksit, azzal megjavult – valamennyire. Most már ritkábban kapcsol ki, de ettől még teljesen kiszámíthatatlan és idegesítő maradt a használata. Japan-only, Yodobashi Camera-garanciás, tehát hiába is vittem volna vissza itthon a szervizbe, meg elvileg nem is akkora a hiba... De így, két év elteltével most már jó lenne, ha az eddigi összesen talán 500 elkészített kép után azért valamivel megbízhatóbb lenne, ezért előbb-utóbb elviszem a Camera Kft-be.

Nem mintha a mobilom kamerája olyan hű de szuper lenne. A képe egész jó, mármint ahhoz képest, hogy mobil, hiszen a Sony nagyobbik, alapból 13 megapixeles kamerája van benne, de a gyári szoftvere pocsék. Az arcfelismerő ugyanis alapból be van kapcsolva rajta, és ha az ember történetesen nem arcot, hanem autót, épületet, tájat vagy bármi olyat fotóz, aminek nincs szeme és szája, nem akarja elsütni magát. Ki lehet ugyan lőni az arcfelismerést, de ez az egyetlen paraméter, ami mindig ON-ban jön vissza, ha kikapcsolom a kamerát és vissza. Elég idegesítő például egy szalonon, ahol érdekes módon szinte soha nem embereket lő az ember, viszont az akku kímélése érdekében folyamatosan kilép, majd visszalép az energiazabáló kameraprogramba.

Nemrég vettem hozzá egy power packes, bluetooth-elsütős szelfibotot a Lidlben (na, ezt a mondatot mutassa meg valaki a nagyapámnak), azaz igazából karácsonyi ajándék volt, pszt. Alapból nem tudta, amit kéne neki, az elsütőgomb megnyomására két dolgot csinált: 1) megnövelte a hangerőt; 2) kikapcsolta a billentyűzetet. Igen, nem lehetett többé gépelni, nem jött föl semmi, úgy kellett mindig visszavarázsolni. Oké, állítsuk át úgy az Android rendszert, hogy lehessen Volume+ gombbal exponálni - gondoltam. Túrás a neten megoldás után – az Android 5.1-nél nincs erre lehetőség, csak a 6.0-nál. Nesze neked szelfibot.

De még így is találtam megoldást. Le kell tölteni egy olyan kamera-programot a Play Store-ból, ami engedi a volume-mal való lövést. Kapva kaptam az alkalmon, úgyis gyűlöltem már a folyamatos arcfelismerőben dolgozó saját szoftvert, lehúztam. Istenien működik azóta a szelfibot, jó az új kameraszoftver is, csak egy bibi van vele – nem lehet ráprogramozni a telefon zárolt kijelzőjén feljövő kameragombra – tudják, amikor az ember csak megnyomja az oldalsó gombot, s az alsó, kis ikont húzza el, hogy azonnal fényképezőgép-üzemmódban nyíljon meg a teló.

Az a gomb azonban bedrótozva csak a gyári szoftvert tudja előhozni – azaz erre is van valami baromi komplikált hackelés, amihez egyszerűen nincs már kedvem, mert egy korábbi összeomlását épp az okozta a telefonnak, hogy a hackelés hackelését hackeltem, mert nem akart futni rajta valami. Ez szopás, nem mobillal fotózás. Remélem, nemsokára kijön az Android 6.0 a Cubot X17-re is, mert ezzel az oprendszerrel egyelőre meg vagyok lőve. Nem gondoltam, hogy egy megbízható boltból nem is olcsón vett szelfibot ekkora luxus legyen a négymagos, 3GB memóriás, meglehetősen friss androidos telefonok világában... Tudom, biztos vannak százan, akik legyintenek, hogy ez is probléma, de senki ne feledje: ezek a készülékek úgynevezett átlagfelhasználóknak (értsd: gombnyomkodó fogalmatlanoknak) készülnek, nem szoftverguruknak...

Oké, most nyilván jönnek a megjegyzések, hogy így jár, aki kínai telefonnal kezd, bár hozzátenném, hogy amúgy ez a készülék még a megbízhatóbb telefonjaim közé tartozik hosszú életemből, s közülük az első kínai. Nem is telefonokat akarok versenyeztetni, mert egyáltalán nem akarok befolyásolni senkit mobilválasztásban, csak ezzel a példával szeretnék rámutatni egy problémára.

Azaz: a világ a felszínen túl komplikált, ellenben a fejlesztői háttér szintjén túl empátiamentes, kendácsolt, szabványosítatlan és kitalálatlan ahhoz, hogy működni tudjon. Mert van ott azoknál a cégeknél mindig egy mérnöki gárda, amelyik kitalálja, hogy én, a júzer mit csinálok majd és hogy azokkal a komplikált készülékekkel, amiket vettem, s próbálnak minden helyzetre valami könnyítést kitalálni nekem. Én viszont vagyok akkora barom (és szerintem a júzerek 85 százaléka hasonló cipőben jár), hogy a mérnökök által kitalált 1000 élethelyzethez képest kipróbálok egy 1001-ediket, 1002-ediket, urambocsá' egy 1037-ediket is. Ott pedig már leesek a térképről, bedöglik a cucc, összeakad, lefagy, eltűnnek az adataim, besül a motor...

A világ sokkal-sokkal összetettebb kezd lenni annál, mint amire fel vagyunk készülve, ezért minden összeakad, idő előtt bedöglik, javíthatatlan lesz, vagy a készülék árához képest felfoghatatlanul drága alkatrészekkel javítható. És kellő kapcsolatrendszerrel talán lesz, aki „okosba'” megcsinálja, átprogramozza, rootolja, diószórja a szívócsövet, adalékolja az olajat, megragasztja a kapcsolót – de nyugalomra, tartós, kiszámítható működésre nem szabad készülnünk. Látják, ilyenkor sírom vissza az állólámpás dízelt, amiben kevés, egyszerű, rohadt jó minőségű alkatrész volt, és ha lassan és büdösen is, de elment bárhová, bármilyen állapotban, bármilyen rossz üzemanyaggal, s ha mégis baja volt, azt egyszerű volt diagnosztizálni, még egyszerűbb és olcsóbb kijavítani.

Egy példa azért álljon itt a nálunk előforduló extrém használatról, hiszen arra egy mégoly okos mérnöksereg se lehetett felkészülve. A feleségem pár karácsonnyal ezelőtt kapott tőlem egy robotporszívót, persze használtan vettem, mert ezek a cuccok akkor még nem mozogtak újságíró-fizetésből könnyen megvehető szinten. Az a Roomba SE tavaly, asszem három év szorgos működés után kilehelte a lelkét, akkor lehetett olyan nyolc-tízéves, nem is bosszankodtam, olcsó volt és használt, hozta, amit vártunk tőle. Viszont akkor jöttünk rá, hogy milyen sok szőrét elhullajtja a nyolcadik éves Döme nyuszink, akit családtagként szeretünk és szabadon kószál a házban. Mindenütt szőr lett hirtelen, hatalmas porcicákat sodort (vicces nem, hogy a nyúlból éppen macska lesz) a huzat mindenfelé, kétnaponta kellett volna porszívózni (éppen ezt tette a Roomba).

Idén a feleségemék munkahelyén legalább volt karácsonyi pénz, eldöntöttük, abból megint beszerzünk egy Roombát. Újat, garisat, olyat, ami mostantól bír majd nyolc jó évet. Vettünk egy talán 605-öst, a mostani alapmodellt, ez is 80 ezerbe kerül, nem volt olcsó, már porszívó-szinten, mert a robotporszívók között ez csak egy Suzuki Celerio Van, klíma nélkül. Karácsony, csendes éj, pásztorok-pásztorok, ajándékbontás, nyílik a Roomba-diszkosz doboza, Kati halk sikkanások közepette bontogatja a Nagy Meglepit, amit persze együtt vettünk két héttel korábban. Tesszük is le mindjárt a nappali szőnyegére, de jó, újra megszűnik a nyúlszőr – vizionáljuk izgatottan. A nyúl volt talán az egyetlen mogorva családtag a szobában, látta, hogy megint itt van a zajos, böködős konkurencia, amelyik ezentúl megint nem hagyja majd csendben elmélkedni a fotel alatt.

„Clean” gomb megnyom, új Roomba szokatlan csendességgel elindul, forgatja a bal oldali kis takarítóbajszát, aztán megáll - „Error. Place Roomba to another location to solve the problem” mondja valami nagyon furcsa transzvesztita előadóművész három gipszkarton fal mögül érkező hangján. Sötét gyanú ébredt a lelkünkben. Mi van? Azonnal error? Áthelyezzük, a hajópadlón vígan szívogat, de amikor a szőnyeg széléhez ér, megáll, s a travi ugyanazt a dumát nyomatja.

Pfff. Pont azért vettünk ilyet, mert ez felmegy bármilyen szőnyegre, hiszen erről és a szőreltakarító-képességéről híresek a Roombák... Átverés lenne? Egy töltés belefér éjfélig, ugyanaz, a nappalink egyre inkább a Priscilla, a sivatag királynője című ausztrál remek hangalámondás-terepévé kezd válni. Kati kétségbeesetten pislog, sok pénzbe került, már rég lejárt a háromnapos visszaviteli határidő, szükség lenne viszont a készülékre, ötletünk sincs, mit lehetne helyette... nem mondom, elcseszte a karácsony esténket, hiszen ez volt a legdrágább ajándék.

Másnap nekifeküdtem a netnek. Sejtettem, hogy a lépcsőn való leesést megakadályozó, négy infrás érzékelő lesz a ludas - és tényleg. Ezrével vannak a neten panaszos sztorik olyan emberekről, akik nem átallottak fekete csíkos/szegélyű szőnyeget venni és ráküldeni a Roombát. Mi meg pont így tettünk, a nappali legnagyobb részét egy erősen hatvanas évek-mintás, sokak szerint színes vécéülőke-fedőket, valójában stilizált gyufafejeket ábrázoló ikeás szőnyeg borítja. Amúgy meg – fekete-fehér csíkos, fekete szegéllyel. Ez a tök Roomba pedig a szegélynél is, a csíkoknál is azt hiszi, mindjárt leesik a lépcsőn, bejelez neki az infra.

Oké, jöjjön a hackelés, mint minden rohadék műszaki eszközzel, amit az elmúlt tíz évben vettünk. Tehát az infrának valahogy nem kéne érzékelnie a feketét. Valami világossal le kell takarni – jöjjön a Foltos festéséből maradt maszkolószalag!

A transzvesztita ezt sem nem szerette. Akkor a szürke, csillogó Duct Tape jött. Házi travink ugyanúgy fanyalgott. Téptem csokipapírt, ráragasztottam a Duct Tape belső felére, de Terry Black megint csak panaszkodott. Egyre jobban elmélyedtem az internetes hibakeresésben, kiderült, hogy CSAK sima alufóliával, és CSAK a fényes oldalával felfelé fordítva működik a trükk, lehetőleg még egy két milliméteres hézagot is illik beiktatni. Próbálom vadonatfriss, harmatos fóliával, újszagú Duct Tape-pel, de nem, csak nyavalyog az istenadta.

Végül Kati jött rá a megoldásra: kicsit lehajtotta az alufóliafoltok elejét, mintegy spoiler-szerűen, hogy bejusson ott a fény, s felgyújtotta az összes elképzelhető villanyt a nappaliban. Azóta kis Terrynk vígan szuszog, szőnyegre fel, szőnyegről le, s megint csodás a tisztaság a lakásban. Ehhez tényleg csak az kell, hogy a kéthetes, vadonatúj készülék alulról telibe legyen ragasztgatva Duct Tape-pel és fóliadarabokkal, amiket néha mellesleg igazgatni és cserélni kell, valamint hogy égjen az összes villany – még jó, hogy az évek során kicseréltem a pazarló wolframszálasat ledes és takarékos izzókra.

De most tényleg, mondják meg nekem – normális ez? Itt a vadiúj készülék a legjobb nevű gyártótól (ne mondják, hogy a kínálat alja, mert a drágákban ugyanez az érzékelőrendszer működik), egy kvázi szabványos szőnyeg és nappali... és azonnal tákolni kell? Miközben ismert a probléma, méghozzá régóta? Meghülyült ez a világ, én mondom.

A mikrónk példája egy egész más, inkább pszichológiai oldalt tár fel, de szintén bedöglős gépi-alapú. Tízéves készülék, azt hiszem, LG, bár nem sokat nézegetem. Valamikor egyéves korában elromlott a teljesítmény-kapcsolója, tudják, amire az van írva, hány watton melegít. Néha melegített a maximális állásban, néha nem, ami csak azért jó, mert ahogy látom, általában mindenki maximumon használja a mikrót; mi is. Hiszen ha lassan akarnék melegíteni, arra jó a gáz is...

Kiderült: ugyan minden mikróban ugyanaz a beltartalom, a mi mikrónk éppen az az egyetlen, amiben egyedi. Éppen ezért az összes mikróba 7000 forint lett volna akkor egy ilyen kapcsoló, a miénkbe duplája S a szerelő azt is hozzátette: ettől még nem biztos, hogy tartósan megoldódik a probléma, mert más is lehet a háttérben. Viszont a mikró túl új volt, ezért úgy döntöttünk, hogy ha már ilyen gyorsan elkezdett pusztulni, használjuk hát az eggyel kisebb fokozaton, s megvárjuk, amíg kimúlik. Ezt azonban az istennek se akarja, mi meg emiatt kilenc éve 800 watton (tehát tetű lassan) mikrózunk mindent. Hiszen úgyis mindjárt tönkremegy az a mikró, az újak meg állítólag öt évet se bírnak, így hát ennek a tíznek, amit a miénkkel lehúztunk, még örülni is lehet...

Körbevesznek minket a műszaki cuccok. Nem túlzok, van olyan hét, hogy minden másnap bedöglik valami – a fentieken túl még lenne vagy száz sztorim csak az elmúlt pár évből, de nem akarom a végtelenségig húzni ezt a cikket. Vagy androidban turkálok, vagy Windowsban, vagy ragasztok, vagy az internetet bújom megoldások után, vagy telefonálgatok különféle guruknak, szerelőknek, haveroknak, hogy mit lehetne. Különféle dobozokban gyűlnek a rossz, vagy csak félig-meddig bedöglött műszaki romok, némelyik szinte használatlan, új állapotban. Éjszakákon át forrasztgatom, paraméterezem, frissítem és újratöltöm azokat, amiket még érdemes. Közben belül, ott nagyon belül rettenet hangosan káromkodok, mert abszurdnak tűnik az egész.

Ne higgyék, hogy ez márkás/márkátlan cuccok kérdése, a Sony kamerám új korában egy 200 ezer forintos cucc volt, s alig pár hónaposan vettem, az iRobot a legjobb robotporszívó-márka a szegmensében, a Bálint fejhallgatója a világ egyik legnevesebb koncertberendezéseit készítő cégének a terméke (bár ez nyilván valami szerződött kínai sufniban készül Guangzhou külvárosában). Amúgy hallom azt is, hogy még a profi fényképezőgépek is sokat silányodtak az elmúlt években, hogy például egy EOS5D belvilága a gondosan kitalált, profi mechanikájú és érintkezőjű megoldásoktól hogyan lépett vissza a kompakt gépekhez közeli, filléres kivitelezésre – egymillió forintos cuccról beszélünk itt. Ez minden márkára igaz, talán csak a Miele háztartási berendezéseire nem, de még az is lehet, hogy azok is elindultak a lejtőn.

Nehogy azt higgyék, hogy itt egyes brandekre akarok barna címkét akasztani ezzel a kifakadással – mert itt az egész világgal baj van. Valami óriási baj. Új, drága dolgok döglenek be túl hamar. Mert ha valami tízévesen, ötévesen kukára érett, azt elfogadom, a gazdaságnak is működnie kell valamiből. De valamennyi ideig azért legyenek megbízhatók. Működjenek aszerint, amit hirdetnek róluk és rajtuk. Ne legyen ennyi apró „de” a használati utasításukban. Vagy ötven, idő előtt, vagy furcsán elhalálozott saját készülék, a Novoth Tibi szervizében tapasztaltak, az egyéb szerelő ismerőseimtől hallottak, Berecz Laci számítógép- és finommechanikai guru barátom elmesélései révén és sok ezer már példán át csak azt tudom mondani – a baj általános.

Ilyen lelkiállapotban szoktam kinézni a sokat szidott Alfa Romeómra, ami kint áll az utcán. Joggal köpködi mindenki, silány autó, szörnyű megoldásokkal, néha a fejemet fogom a Mercedes után, hogyan képzelték ezt a mérnökök? Egyáltalán – látta ezt bármilyen mérnök? De akárhogy is van – azt az autót legalább meg lehet javítani. Az a vásárlás utáni első elindulást leszámítva mindig, köhintés nélkül beindult, világított, fékezett, kanyarodott, még ha egyik-másik funkciója fáradt is kissé. Az az autó 27 évesen megvéve már most többet teljesített, mint nem egy, nem kettő, és nem három műszaki cikk, amit újonnan, vagy ismerőstől, kvázi használatlanul vásároltam. Ilyen lelkiállapotban sokkal-sokkal szívesebben szerelem a veteránjaimat. Mert annak van értelme, abból lesz valami.

Nem az Alfát akarom megvédeni, mert az övéi között az tényleg nem volt egy tartós darab, éppen ellenkezőleg, de nem is az öreg autókat, mert öreg autókat gyűjteni hülyeség, kizárólag érzelmileg indokolható. És balesetveszélyes, környezetszennyező is mind, nem vitatom, van is bűntudatom emiatt, bár egy csomó mindent, ami adni tudnak, én speciel nagyon szeretek.

Csak azt szeretném ha átmenne az üzenet: ez a világ valami brutális átveréssé kezd válni, s az a baj, hogy ezt az átverést lassanként el is fogadjuk. Nem lenne ezzel baj, de mindenkibe beleteszi kicsit a feszkót, hogy a legtöbb mai termék addig tart, amíg van rá garancia, utána jobb azzal számolni, hogy kukaéretté válik.

Tavaszi hosszú hétvégék

Töltse az ünnepeket külföldön, Párizs, London, Róma városnézés, olasz hajóút, síelés Ausztriában.

Európai körutazások

Izlandi csillagtúra, Skócia felfedezése, a csodás Szicília, és a bajor kastélyok világa.