Búcsú a foltoktól. Egyben a Foltostól

Mercedes-festés házilagosan

2016.10.01. 06:39
95 hozzászólás

Most már értem, miért kerül egy szép fényezés Budapest környékén másfél-kétmillió forintba. Három hetem ráment arra, hogy a Foltos legalább pár méterről szalonképessé váljon.

Azt kell megértenetek, hogy nem vagyok autószerelő. Karosszérialakatos és fényező pláne nem. 22,5 éve újságot írok, tehát reggel bemegyek egy irodába, leülök a gép elé, próbálok értelmes mondatokat kihúzni a fejemből, majd az ujjaimat rávenni, hogy viszonylag kevés helyesírási hibával beleverjék azokat a billentyűzetbe. Meg néha fotózok, olyankor kimegyek terepre, fetrengek a földön, néha a hóban, de akkor is elsősorban az agyamat használom. Meg persze vannak a finomabb és durvább politikai manőverek az importőrökkel, a nagykutyák mellé ültetések a külföldi bemutatókon, majd órákon át tartó intenzív beszélgetések a szakma mélységeiről - mármint az autósról és nem az újságíróiról.

Mind-mind agymunka, nem kell hozzá tudományos fokozat, de akkor is, ez szürkeállomány-tornáztatás. És általában ezt folytatom itthon is. Ettől az életviteltől az autószerelés olyan messze áll, mint az ógörög versek elemzése Majka napi gondolataitól. De ettől még szeretem. Gyakorlatlan vagyok, s ezekben a posztokban nem a profikkal akarok megmérkőzni, hanem a hozzám hasonló fél-fogalmatlanokba szeretnék egy kis lelket, lelkesedést önteni, esetleg a régi kikopott profiknak nyújtanék egy kis nosztalgiát - mert a szakik ritkán írnak a napi melójukról. Azért vettem ekkora levegőt most a poszt előtt, mert ismét olyanra vetemedtem, amelynek olvastán a hozzáértők fogják majd a fejüket. Én nagyot szívtam, de titokban jól szórakoztam, még ha néha be is csusszant a szám a latrinalé felszíne alá. De most egy darabig inkább az emlékét dédelgetném, meg viszont nem ismételném.

A Rulettkerék-Volvo bepirosítása után megfogadtam – soha nem fényezek többé autót, magam. Egyetlen porcikám se kívánja azt a fizikai és szellemi levertséget, azt a feszkót, amit egy közepesnél csupán csak néhány grádienssel ocsmányabb festéshez is bele kell ölni egy ilyen melóba. Nem beszélve az egészségkárosodásról – szerintem ilyenkor éveket elvesz az ember életéből a sok beszippantott hígítógőz.

De amikor már nem piros fogmosóvizet köptem, s a Volvót néhány rendkívül udvarias/vak/kritikai érzéket nélkülöző (megfelelő tulajdonság behelyettesítendő) olvasó is megdicsérte, máris úgy enyhülni kezdett az elhatározásom, mint 740 GL géptető a malagai napsütésben. Mire elértünk az idei nyárhoz, és felmértem a tél pusztításait Foltos nevű állólámpás Mercedesem testén, a nemfestési fogadalmam már tényleg elérte az ötszázalékos opacitást – ha valaki járatos a fotosoppban, érti, mire gondolok.

Éreztem én, hogy ennek a melónak is szívás lesz a vége, de ezerféle erő munkálkodott bennem, a logika pedig nem volt az első helyen az agyamban uralkodó vezérelvek között. Ami a döntéshozatalban a legtöbbet nyomott a latban: szerettem volna, ha Foltos nagyjából úgy néz ki, mint amilyen jó is. A nagyjából szónak itt azért komoly jelentősége van.

Két hónap híján öt éve van nálunk ez az öreg Mercedes, ennyi idő alatt az ember azért le tud vonni néhány tapasztalatot. Például hogy a Mike Sanders üregvédő zsír tényleg teszi, amit kell. Volt nekem ugyanis már nyolc éven át hordott állólámpás Mercim korábban, 1994-től 2002-ig. Azt a kocsit az első évben teljesen kilakatoltattam, lefényeztettem, s utána egy évig, azaz nagyjából 1996-ig szinte szalonállapotúnak lehetett mondani, legalábbis kívülről. Aztán elkezdett róla hámlani a festék. Először csak egyes elemeket fújtunk újra Karesszel, majd minden áldott évben kilakatoltunk rajta egy-két csúnyaságot. Amikorra az a Mercedes kívülről már olyan rosszul nézett ki, mint Foltos most, a teljes vázszerkezete elrohadt. Meg akartam menteni, de amikor közelebbről megvizsgáltuk a helyzetet, úgy, ahogy volt, ki kellett dobnom a szemétbe. A mai napig megszakad érte a szívem, nagyon szerettem azt az autót, borzasztó sok élményt szereztünk együtt.

A Foltos azonban ott, ahol Mike Sanders óvja, teljesen rozsdamentes, masszív maradt, holott ugyanúgy az utcán lakik, mint anno az a szétrohasztott másik. Naja, kívül, ahol normális esetben is lassabban dolgozik a rozsda, és ahova nem sikerült Mike Sanderst juttatnom, alaposan elkezdett csipállani. Fogtam is a fejemet már tavaly emiatt, az állólámpások ugyanis túlságosan megritkultak ahhoz, hogy ilyen felelőtlenül elpusztítsak én is egyet közülük.

Garázsba nem akartam tenni, mert azokat a helyeket nála értékesebb és sérülékenyebb projektek foglalják, viszont nem tudtam elképzelni az életet járós W115-ös Mercedes nélkül – imádom a hangulatát, a kényelmét, a mozgását, azt, hogy keveset eszik és mindig működik, hogy tényleg nemigen jön szembe másik az utcán, hogy napokig grasszálhatok a városban, s nem találkozom nála öregebb autóval. Egyetlenegy lyukkal vettem az autót – a bal oldali küszöb végénél van egy apró kis epoxis javítás azóta is -, s egyetlen másik lyuk keletkezett csak rajta öt év alatt, az is a jobb első taposó, a hossztartó mellett. A hossztartó hibátlan, korróziómentes maradt, mellette viszont a Mike Sandershez nem jutó lemez elrozsdásodott. Azt kilakatoltam még augusztusban, de már írtam is róla, nem ismétlem meg. Egy folt kellett oda, oszt csá.

Az eredeti terveim szerint csak a sok, még évekkel ezelőtt, ecsettel felvitt foltot szerettem volna kicsit szebben kijavítani az autón, pláne, mert azokon is elkezdett átütni a rozsda. Akkor fél nap alatt túl voltam a melón, most azért terveztem rá kettőt. Annyi biztosan elég lesz, gondoltam. Elmentem hát a kedvenc festékszaküzletembe, a XVII. kerületi Zrínyi útra, a V-Systemhez, ahova már csak a választék és a kiszolgálás miatt is érdemes járni. Ráadásul – annak ellenére, hogy profikra szakosodtak - temérdek mankót adnak az olyan fogalmatlan amatőrök hóna alá, mint én vagyok. A bolt címét még Banditól kaptam tavaly, amikor a Volvót festettem, azóta pedig teljesen rákaptam az odajárásra, holott oda-vissza ötven kilométer az út Zuglóból.

Csiszolópapírokkal, hígítókkal, (száraz!) 3M polírpasztával, kesztyűkkel, füllerrel, kétkomponensű festékekkel megrakodva léptem le onnan, 30 ezer forint jobbik részét ottfelejtve. Amilyen hülye voltam – bár a csaj az autó láttán azonnal mondta, hogy legalább a két oldalt telibe kellene fújni –, csak három deci festéket kevertettem. Legalább több ízben visszamehettem később.

Szeptember negyedikén kezdtem hozzá, tudom, mert megnéztem a díszléctelenítéskor készült kép dátumát. Szeptember 24-én volt a coming out, amikor egy veteránautós összeröffenésen először értő szemek elé tártam az összerakott, díszlécekkel és utastérrel is ellátott, a körülményekhez képest csillogóra kipucolt autót. A tervezett két napból aztán három hét lett. Pedig közben nem lazsáltam, elhihetik.

Az első felfedezés, amit tettem azon a bizonyos első vasárnap: Foltos ugyan pocsékul nézett ki, pláne közelről, pláne sallangok nélkül, de a csiszológép minimális munkája után sehol nem találtam lukat, sőt, ahol a rozsda láthatóan bele is mart a fémlemezbe (bal első ajtó alja, díszlécpatentek környéke), még ott is masszív, erős a lemez. Amitől nagyon féltem, mert csúnya állólámpás-Merci rozsdagóc, az a rész, ahol az első sárvédő lent, a kerék mögött oda van csavarozva a karosszériához. Ott összegyűlik a sár belülről, dunsztolódik a lemez, dolgozik a helyi galvánelem, s ez a csücsök brutálisan elrohad. De itt nem. Felületi rozsda ugyan volt rajta, elég sok, de némi drótkorongozás után fémtiszta és ép pléhvel álltam szemben. Jó kis autó vagy, Foltos, nem is gondoltam volna, hogy ennyire.

Repült a lelkem, könnyen és gyorsan haladtam, délutánra már túl voltam a korantos lemezpassziváláson/alapozáson, s felkentem az első adag kittet is a lemezekre. Erre ugye, azért van szükség, mert ahol az ember lecsiszolja a látható vastagságú festéket, pláne pedig ha még ragyás is ott a lemez, akkor valamivel fel kell hozni az autó síkjába a kialakult mélyedést. Ezt végzi el a kétkomponensű autókitt, ami olyan, mint a gyurma, csakhogy a belekevert edzőanyag miatt pár perc után kikeményedik és csiszolhatóvá válik. Néha túl gyorsan is, hogy száradna rá az ég.

Ezt a kittelést világéletemben elszúrtam, mert még ha elsőre sikerült is szépen felvinnem az anyagot, második húzásra már csíkokat, gödröket téptem bele, a végén pedig mindig ott maradtak mindenféle kőkemény gerincek, amiket kínos volt lecsiszolni. Most is így alakult, belegebedtem a smirglizésbe, ráadásul vagy három menetben újrakitteltem az autó bal (rosszabbik) oldalát, mire sima lett, már alig bírtam emelni a karomat a végére. El is ment a kedvem az egésztől, meg aztán be is sötétedett, inkább felmentem családozni. De azt már láttam, hogy a javítások a kocsi oldalán kvázi összeérnek, oly sok a folt. Nem úszom meg telibe fújás nélkül.

Még azért lemaszkoltam a kocsi bal hátulját, próbajelleggel kikevertem egy kis epoxis füllert, előhúztam a kompresszort, összeraktam a szórópisztolyt és megküldtem szürkével az aznapi melót. Mondani persze könnyű mindezt, de megvalósítani már nehezebb, ugyanis a garázsfeljáró, ahol mindezt végeztem, délkeleti fekvésű, s mivel napon nem szabad fújni, csiszolni, polírozni, a nap közepén mindig csak a jelentéktelenebb munkákat végezhettem, mert a komoly dolgokhoz meg kellett várnom, hogy árnyékba kerüljön a kocsi. Igen ám, de szeptember lévén akkor délután már csak nagyjából két órám volt, mielőtt leszállt a Nap és az ennek nyomában érkező párásodás (valamint a vaksötét) gátat nem vetett a további melónak.

Az az első délutáni menetben felvitt füller – ez a cucc meg arra kell, hogy finoman csiszolható réteget húzzon az igazán enyhe egyenetlenségek fölé, illetve tapadó bázisul szolgáljon a ráfújt festéknek - szépen sikerült. Kicsit rücskös lett ugyan, de némi száradás után kipróbáltam: gyönyörűen lehetett csiszolni. A nap közepét sem töltöttem tétlenül, mert amíg a család a Kati barátnőjééknél múlatta az időt, én kitúrtam egy amerikai „How to apply filler on the body of a car”-jellegű videót a YouTube-ról, pontosabban videosorozatot. Végignéztem mindhárom részt, amit találtam. Egy csomó mindent megértettem.

Például, hogy a trutyit a spaklival először minden formai igény nélkül bele kell masszírozni a lemezbe, mert így már megtapad, s utána nem húzok bele krátereket, nem tépek fel belőle csimbókokat, amikor elkezdem formálni. Azt is megtanultam: kell hogy legyen kéznél egy csomó letéphető törlőpapír, mert a rongyos pucolással az ember folyamatosan össze- és visszaken mindent. Azt is megértettem, hogy tényleg nagyon fontos alaposan, mindig eltakarítani mindent, még a részfázisokban is, mert tiszta eszközökkel, tiszta környezetben sokkal tisztább és gyorsabb a meló is.

Tudom, tudom, most egy csomóan mondják, amatőr minek fog ilyenbe – mondjuk úgy, hogy utóbbi időben a spórolás az egyetlen mód amivel növelni tudom a fizetésemet. Meg aztán, az is érdekel, mint ahogy szerintem minden gondolkodó embert: milyen lehet valamit megtanulni? Csakhogy nekem nincs a házban egy profi Jani bácsim, Géza szakim a szomszédban, hogy megmutassa, mit, hogyan. Világéletemben autodidakta módon, magam találtam ki mindent, s csak hébe-hóba kaptam segítséget. Abból meg csak ennyi tudás jön ki.

Szinte kapóra jött, hogy mehettem dolgozni, legalább ott pihentem, fizikailag. Napközben, amikor a garázs elé sütött a Nap, én szorgalmasan vertem a billentyűzetet a Flórián téren, fotózgattam tesztautót valami keresetlen helyen, kávéztam a Zách Danival a konyhában vagy lent hédereltem a belső udvarban a cigiző többiekkel. Totalcaros aranyélet, mondhatnám, de a remegő kezem és a sajgó vállam folyamatosan emlékeztetett rá – otthon egy Foltos nevű, kielégíthetetlen étvágyú szerető vár.

Délután tehát – sokkal korábban lelépve a cégtől, mint máskor – nekiestem a csiszolásnak. Kittelésnek megint, de már a jó módszerrel. Újabb csiszolásnak. Fekete jelzőfestékes fújásnak. Közben egy ebédnél ellógtam festékért a Zrínyi útra, ez alkalommal kevertettem még egy litert, az már biztosan és bőven elég lesz, gondoltam (amúgy igazam lett, ebben kivételesen). Vettem mellesleg egy, az alján tépőzáras steklit is, hozzá való 3M-es csiszolóvászonnal, hátha megkönnyíti a melót. Aztán haza, megint csiszolás, kenés, csiszolás, füller, csiszolás, fekete... rettentő monoton, ugyanakkor nagy precizitást igénylő munka, s be kell vallanom – puhány vagyok az ilyenhez. Úgy ütött ki minden délutáni munka, mintha lefutottam volna egy... nem is egy, kettő... azaz tíz maratont. És nem tudom, mint tettem volna a stekli és a profi csiszolópapír nélkül – azok önmagukban körülbelül tízszeresére gyorsították a munkát. Jó szerszám aranyat ér, megint csak bólogatni tudtam az örök igazságra.

Amikor az ember annyira amatőr, mint én, mellette folyamatosan hullafáradt, ráadásul a szeretett, nemrég még szinte elfogadható kinézetű autója a saját keze nyomán válik egy egyre ocsmányabb romhalmazzá, s a folyamat minden újabb nap elteltével egyre inkább arra mutat, hogy a végén úgyis el kell vinni valami profihoz, aki újrakezdi az egészet és megcsinálja rendesen – egy vagyonért -, akkor jönnek a lelki mélypontok. Pláne, amikor a nálunk igen gyakran, apró kölkökkel elsétáló kismamák magyarázzák a csöppségeknek - „igen kisfiam, autó, autóóó, reméljük, a bácsinak sikerül egyszer megcsinálnia még”. Mindez miközben te kétségek között verejtékezel és már felgyújtanád az egészet.

Ilyenkor tanulja meg az ember, hogy nem szabad nagyon vékonyra hagyni a családot fenntartó biztonsági kötelek vastagságát. Merthogy a Kati egyik délután – talán épp péntek volt – felhívott, hogy a 190-es lerohadt a XIII. kerületben, megy a motor, vált a váltó, de az autó nem mén sehova. Odaverettem a Spacyvel, aláfeküdtem, naja, megint eltört a féltengely. Tavaly a bal oldali, most a jobb. Értik, egy 75 lóerős, szívódé 190-esben, ami a leggyengébb volt a teljes palettán. Hazatéptem, gyorsan lámpákat csavaroztam a frankensteini vonásokat mutató állólámpásba, elrohantam a szabálytalanul várakozó Katiért, és immár sokadjára a vénséges vén csatalóval húztam el a sokkal fiatalabb, elvileg megbízhatóbb autót a helyszínről.

Onnantól kezdve Kati a robogójával járt munkába – nem is volt baj, mert közben felbontották a Róbert Károly körutat. Igen ám, csakhogy az egy bő tízezer kilométert futott Aprilia Sportcity 200. Eddig belement nálunk talán kétezer kilométer, ezt sorozatos elromlásokkal hálálta meg. Volt már rajta komplett műszeregység-csere (akadt a sebességmérő), vízpumpa-csere (eltört a tengely), valami rejtett légbuborék kiűzése a hűtőrendszerből (állandóan forralta a vizet).

Nos, amikor épp az Aprilián volt a világ szeme, hogy a feleségem reggel hajszálpontos nyolc órakor megjelenjen az önkormányzat kapujában, mert náluk nagyon komolyan veszik az ilyesmit..., természetesen megint elromlott. Egyszerre több minden is rajta. Villáskulcs a műszerfalon (kiderült, hogy csak olajcserére figyelmeztetett, mert azt nem ütöttem ki, amikor én cseréltem), első fényszóróizzó, teljes műszer-elsötétülés (és még a mutatós sebmérő sem mért), csörömpölés a hajtásból, féklámpa-elhalálozás. Apró-cseprő hiba volt mind, de a használatot kockázatossá tette – Kati nem egy Springer-villás, rozsdás, épített Harley-n szocializálódott, füvön élő, száznegyven kilós, kivarrt, szakállas rocker, nála tehát fontos a műszaki kerekség.

Így aztán egy időre elkobozta tőlem a hűséges Spacyt, magam meg kegyelemből a Zách Dani Peugeot SV250-esével jártam (ami igazából egy Honda Foresight), cserébe hogy én hoztam el a szervizből (ahová az Apriliát letettem). Azért külön is élveztem a helyzetet, hogy amióta Dani rákapott a Honda Cub fílingjére, elkezdte árulni a Peugeot-Hondát. Tehát én épp egy olyan robogóval cikáztam az autók között, amiből egy barátom heteken belül pénzt remél.

Egy hét után, szombatra jutottam el oda, hogy a zöld festék felfújására egyáltalán gondolni mertem. Mivel hét közben mindig későn fekszünk, de (pláne a Kati) korán kelünk, ezért évek óta rendszerré vált nálunk, hogy szombaton és vasárnap későn ébredünk, mert összesen csak az a két éjszakánk van a héten, amikor kialusszuk magunkat. Nem így az elmúlt hetekben. Hogy kihasználjam azt a pár órát, amikor a Nap még a ház másik oldalát süti, hétköznapi menetrend szerint keltem, leosontam a garázs elé, pizsamából egyenesen melósruhába öltözve. Már nemcsak a délutánjaim, de az aranyárban mért hétvégi reggeleim is füllerporban teltek, a karom pedig már nem csupán délután hatra, de már délelőtt tizenegyre ólomból volt. Általában délben reggeliztem, külön, este hétkor ebédeltem, s amikor a sötétség lehetetlenné tette a munkát, odafent a házban megpróbáltam utolérni magam a leveleimmel – mert persze az újság, a blogposztok kíméletlenül ketyegtek ez alatt is.

Szombat délután átjött Kozma Zsolti barátom, méghozzá azzal a Rolls-Royce Silver Shadow-val, amiről pár hónappal ezelőtt még gőzerővel le akartam beszélni, de aztán kiderült, hogy némi fékszerelés, futóműjavítás és belső fabetét-felújítás után igazán csodás autó lett belőle. Meg is ígérte, hogy a gyerekeimet elviszi egy körre. Erre persze épp akkor kerített sort, amikor aktív szenes festőmaszkot kerestem az Obi/Praktiker/Bauhaus-háromszögben (mivel szombaton délre bezárnak a munkavédelmi boltok), de kiderült, hogy ezekben az áruházakban húszféle kompresszort, tízféle festőpisztolyt, ezerféle maszkot, kesztyűt és egyéb cuccot lehet kapni – de rendes, zárt, lecsavarható szűrős maszkot egyet se. Az Obinak létezik ugyan efféle a katalógusában, de készleten hosszú ideje sehol nincs. Vettem hát aktív szénnel átdolgozott, szürke pormaszkot – az is jobb, mint a semmi. Egyébként tényleg kevésbé érezni benne a hígítót, mint a 3M-es, szelepes kis maszkban.

Tehát Kozma Zsolti begördült a Rollsszal, nem kis felzúdulást keltve a Czobor utcai lokálturisták körében, akik mostanában, a Foltos festése óta inkább katasztrófa-turistának tartják magukat. Elmentünk egy ringató körre a gomolygó angol csodával (amire szintén ráférne egy festés), a gyerekek odáig voltak, majd felküldtük őket a házba, mi felpattintottuk a sört, amivel Zsolti beállított, én meg az eszeveszett jó traccsparti közben 1000-es, majd 2000-es vízpapírral átcsiszoltam, aztán megfújtam az autó jobb oldalát.

Másnap – amikor Gajdán Miki jött át délelőtt, aztán délután a Sipi tolta be az ábrázatát – már láttam, hogy a legdivatosabb fajta selyemrücsit sikerült előállítanom a kocsin. Hoppá. Aznap megint hajnaltól nyomtam az ipart, immár az autó bal oldalán. Csiszol, filler, csiszol, vízpapír, maszkol, festékkever, fúj... Legalább úgy tehettem mindezt, hogy barátok vettek körül, azért sokkal élvezetesebb a helyzet. Na, ekkortájt jöttem rá, mi volt a probléma a festékkel.

A két kis üveg akril hígító mellett ott volt egy harmadik ugyanolyan üveg valami a dobozban. De hiszen csak két üveggel adtak a V-Systemsnél... Rájöttem, az tavalyról maradt, a Volvo fényezéséből, de hogy hogyan került ebbe a pakkba, nem tudom. Csakhogy tavaly még nem a hígítót, hanem az edzőt tették ilyen üvegbe (idén már fémdobozban kaptam), onnan találtam ki, hogy nagy nehezen el tudtam olvasni rajta az erősen elmosódott, filces feliratot. Tehát ezt használtam hígító helyett... Nagyjából másfélszeres adag edzővel, nulla hígítóval fújtam meg a kocsit, ráadásul a kompresszorom is 4 baron volt az ajánlott 2,8 helyett. Tanulni, tanulni, tanulni...

Képzelhetik a következő hetet. Félhullaként jártam melózni, vidékre fotózni, esténként pedig az üvegkemény, rücskös felületet csiszoltam vissza, irtózatos finomsággal, állhatatosan, folyamatosan. A legrosszabbul sikerült bal hátsó elemet annyit gyűrtem, hogy kijött a fém az éleknél, tehát azt nulláról újra kellett, megint jöhetett a füller, megint a csiszolás, megint a vízpapír, megint a fújás. Azt hittem, sose lesz vége, de ha már ennyi melóm benne volt az autóban, nem akartam retteneteset kiadni a kezemből.

Érdekes, ezen a teljesen újrafújt bal hátsó elemen már tényleg tökéletesen kevertem ki a festéket, jól volt beállítva a pisztoly, száraz volt az idő, nem sütött oda a Nap, mégis a rücskök rücsijét sikerült előállítanom – körülbelül ötszörös szemcsemérettel és -keménységgel, mint másutt. Műholdas felvételeken is látszottak a göröngyök rajta, frissítsék csak a Google-térképet, ha készült akkor felvétel, szerintem ott is láthatják. Sose lesz belőlem fényező, bár eddig se voltak ilyen céljaim.

Azt az egyetlen elátkozott elemet, ha jól emlékszem, öt órán át csiszoltam vissza. Kicsit olyan volt, mintha mókusszőr ecsettel akarnám elkoptatni az Üveghegyet. Pokoli, reménytelen meló, talán jobb lett volna nekimennem géppel és helyből visszamenni fémig. De már nem akartam azt a tortúrát. Sem. Végül azért egészen tűrhető lett. Az 1000-es papír után. Vizesen.

Aztán megláttam az újabb bajokat. Egy csomó helyen másutt is a fémig visszacsiszoltam az éleket. Hiába lett tűrhető a fényezés, úgy nem hagyhattam, mert az autó egy éven belül újra rozsdás lesz. Kimaszkoltam hát az ominózus részeket, megint festéket kevertem, s helyileg belejavítottam. Igazából – azok a javítások lettek a legszebbek... Ez már másfél hete, szombat délelőtt történt. Akkor kivételesen felhős volt az idő. Engem meg hajtott, hogy az októberem sűrű lesz, ezzel szeptemberben végeznem kell. Belevágtam a fújásba.

Az időjárás azonban ez alkalommal nem volt kegyes hozzám. Abban a pillanatban, ahogy körbeértem a négy, javítani való, kimaszkolt folton a pisztollyal, máris eleredt az eső. Felrohantam a lakásba ernyőkért, s üvöltöttem akár valami dervis - „valaki, valaki jöjjön azonnal, ernyőt kell tartani!”

A családom, ahogy várható volt, nem érezte meg a drámát, s meglehetősen flegmán kezelte a helyzetet, hiszen ők az egész kétheti kínlódásomból annyit láttak, hogy:
1) Apa kivonult az életünkből;
2) egyetlen működő autónk sincs;
3) egyre rondább a szeretett Foltos;
4) napok óta nem lehet átjárni a garázson.

Nem érezték tehát, hogy az ordításom egyfajta vészharang. Végül családunk legempatikusabb tagja, Bálint jött a segítségemre. Kezébe nyomtam az egyik ernyőt, én egy másik, komplex javítási terület fölé álltam a magaméval, és közben zokogtam, persze képletesen. Ugyanis láttam, ahogy az esőcseppek a szemem láttára felköpülik a foltokat, tudtam, hogy visszacsiszolás után azokon nagy eséllyel már nem lesz elég vastag a festékréteg a tisztességes polírozáshoz. Aztán inkább állványt építettem az ernyőknek és felmentem reggelizni, felmentve Bálintot is a profi festésvédői szerepéből. Minden mindegy lett.

Innentől elvben már csak polírozni kellett, belső teret takarítani, a jobb padló hegesztését lefesteni. Én azért további szörnyűségekre készültem. Hét közben már kaptam egy kölcsön-polírgépet a Makitától, szerintem még ugyanazt, amivel egy évvel ezelőtt a Vasfogat egyszer már fényesítettem. Nekiláttam. Megjegyzem: a száraz 3M-es polírszer nagyon ügyes, ezzel dolgozva jól látszik, hogy mit művel a felülettel a gép, megvan a fényesedés pontja, s nincs akkora kínlódás sem. A vizes szerekkel nekem óriási kényelmetlenség az állandó spriccelési kényszer, s ott a maszat alatt nemigen tudtam, hogy áll a festés, a profiknak nyilván jobbak a módszereik, élesebb a szemük. Mondjuk úgy – én privátban, csendben most áttértem az új technikára. Vagy meg-?

Az esőverte részek végül nem is lettek olyan rosszak (a kétkomponensű akril festék szerencsére gyorsan szárad), a polírozás első menete után ki is álltam az ideiglenesen már lámpákkal is felszerelt Foltossal az utcára, gondolván, már csak össze kell rakni. Aztán meló után kicsit jobban megnéztem, és rájöttem, hogy a szívásnak még koránt sincs vége. Itt ilyen, ott olyan lett, de leginkább selyemfényű. Mehettem megint a Zrínyi útra polírszerért, eshettem neki újra 2000-es papírral a terjengős lemezfelületeknek, reszketve, hogy épp melyik élet vágom vissza fémig, megint.

Polírozástechnikában is próbáltam fejlődni. Felvittem a szert, gyorsan végigkentem mindent, majd amikor már nem fröcskölt, nagyobb sebességen, egyenletes mozdulatokkal egyszer végigmentem a kiszemelt elemen. Majd újra, ugyanebben a stílusban, még egy fél fokozattal magasabban, mert ilyenkor már összetörik a por a polírpasztában, s finomabban csiszol. Aztán még egyszer. Aztán negyedszer-ötödször-hatodszor is. De hiába a gépi segítség, egy-egy elem elkészülte után úgy zsibbadt a kezem, hogy a négydecis Bucklert konkrétan nem tudtam felemelni a számhoz. Mi lett volna egy rendes, félliteres sörrel? Mi lett volna, ha bajor vagyok, és helyből literes korsóból iszom? Rossz belegondolni. Már látom, ahogy most a gyakorlott izomemberek gépelni kezdik – puhány firkász, nem való neki a meló... Igen, lehet, hogy így van. De ennek ellenére végigcsináltam. És az én szememben egész jónak tűnik.

Van elcsiszolt él így is, de azokat óvatosan lefújtam színtelen lakkal, hogy egy kis esztétikai romlásért cserébe (valamennyi) korróziós tartósságot biztosítsak a lemeznek. Akadnak apró, sötétebb zöld foltok, amik még egy korábbi festés nyomai, de nem mertem jobban visszacsiszolni a festéket. A bal hátsó ajtón nem javítottam ki két húzásnyomot, a bajuszdíszlécek körül, az első lökhárítók mellett pedig – mivel ezek a kocsi elején vannak, s ott nem fújtam – kilátszik a fekete alapozó.

A jobb első lökhárító is kicsit horpadt, a maszk oldalán is van egy nyomás, s pici csipák maradtak itt-ott – ahová nem mentem a festékszóróval – a kasznin. Ne feledjék, ezek öt éve ott vannak, s eredetileg amúgy is csak foltjavításnak indult ez a monstre-fényezés. De az autó így most tűrhetően fényes, egyenletes, s pár évig megint tartós lesz. Rosszabb biztosan nem lett.

De kipolíroztam az összes díszlécet, lámpát. Kipucoltam a belső teret. Vonalba állítottam mindent, amit lehetett. Megkentem az ajtózsanérokat, kicserélgettem a gyanús izzókat, feltettem a régóta a polcon heverő kipufogódob-tartó karikákat. Nem tökéletes az autó, hiszen egy minimum 250 , de lehet, hogy 500 ezret futott, 43 éves, kint tartott kocsiról van szó - az önindító bendixe most hosszú ideje jó, de mivel egyszer már felemelte a mutatóujját, szerintem hónapokon belül cserére szorul, a szelepszárszimering-csere óta nem zabálja, de kicsit még mindig csipegeti az olajat a motor, és a jobb első küszöbtől befelé a padló egy tenyérnyi része gyanús, mert lemezből van ugyan, de a széleken rozsdás, oda - használattól függően - egy kis foltot be kell majd tenni egy-két-négy éven belül. Ezen túlmenően viszont Foltos a dolgok többségét úgy csinálja, mellesleg annyira rozsdamentes, hogy tízéves autók megirigyelhetik. Sőt, sok tekintetben a csúcsrestaurált autók java része is. Tudom, volt elég dolgom olyanokkal.

Akik olvassák a Belsőséget, azok nyilván tudják, mire kellett ez a festős, rendberakós hajcihő. Foltos, életem legjobb és legkellemesebb állólámpás Mercije rövidesen elmegy tőlünk, s a szakításra több nyomósabb és néhány kevésbé nyomós okom van. Nagyjából fontossági sorrendben felsorolva ezeket:

1) Nem bírom nézni, hogy az utcán tartás miatt folyamatosan pusztul. Most még elkaptam, mielőtt végzetes probléma következett volna, de még egy-két év ebben a stílusban, és egy igen jó állólámpásra vethetek keresztet, ajvékolva, hogy alig pár éve még menthető lett volna. Inkább előre gondolkozom. Foltos, így 43 évesen megérett a nyugdíjas létre, garázs kell neki és ünnepi használat. Ez mindenek fölött és előtt az elsődleges ok, amiért úgy döntöttem – vége a napi használatú állólámpázásnak, vége a Foltossal töltött, csodás öt évünknek, amiből egyetlen rossz momentumot nem tudnék előhozni. Nem pusztítom el.

2) Nagy baj az is, hogy két, ugyanolyan zöld, ugyanolyan négyhengeres dízel, ugyanolyan pergamen belsős állólámpás van a családban – ezért is került a Foltosba a fehér kormány, hogy legalább hangulati különbség legyen köztük. Azért nem igazán jó a Szent Szobor mind a mai napig (keményen járó motor, zúgó kardánközép-csapágy, zajongó szellőzőmotor, ilyenek), mert mindig a Foltost használtuk, tartottuk karban, hiszen ő volt szem előtt, őt lehetett elővenni azonnal, s egy kis pucolással, egy sörrel leöblítve ő is elment egy közepes találkozón. Most, hogy a Szent Szobor marad az egyetlen állólámpás, muszáj lesz megcsinálni rajta mindent.

3) Egyetlen pörgős, akár marginálisan gyors autónk nincs, sőt, amióta a Yamaha XJ900-ast eladtam, még sportos motorunk sincs. Annyira öreg pedig még bőven nem vagyok, hogy erről az élményről lemondjak. Mellesleg amúgy se voltam sose az a dízel-buszlimuzinos fajta csávó.

4) Az anyagiak is számítanak. Azóta, hogy az állólámpás Mercik ára elég meredeken felívelt, már akkora értéket rohasztok az utcán, ami nekem speciel fáj. Amikor az első ilyen autómat megvettem, az 170 ezer forintba került, a második 140-be, a harmadik 150-be, a negyedik 200-ba – a Foltost is 400-ért kaptam meg, igaz, az akkor is egy rettenetesen baráti összeg volt, közel sem volt ilyen állapotban, s azóta annak a sokszorosát ráborítottam, a saját munkámról nem is beszélve. Most épp a legolcsóbb, már nem projektnek, hanem autónak látszó, működő, magyar papíros állólámpás 1,4 millióba kerül a neten, és abban még 124-es belső tér van, ami elég nyomi. A következő már majdnem 1,9 millió, s nem látom, hogy az sokkal jobb lenne a Foltosnál. Onnantól jönnek a dupla fogyasztású benzinesek, fel, egészen ötmillióig... De pont ilyen szintű hobbiautó nagyon kevés van. Mármost arra nincs felkészítve a bugyelláris, hogy egy másfél milliót közelítő értéket rohasszunk az utcán.

5) Hogy akkor miért nem használom többet? Egy évvel ezelőttig minden reggel én vittem a gyerekeket suliba, a nagyihoz, satöbbi. Ma már egyedül járnak mindenhová. Dolgozni se tudok járni kocsival, mert Óbudán bevezették a parkolási díjat, ami iszonyatos pénz. Veterános cuccaim se készülnek sem Egerben, sem Borsodnádasdon, bár a Ponton ülései Csátalján vannak épp. Az egy menet, na bumm. Egyszerűen nem ülök autóba, mindig, mindenhová robogóval járok, télen is, teljesen átszoktam rá, és egész kényelmes. A Foltosra igazából havonta kétszer-háromszor van szükség – ilyen feltételek mellett pedig elég nekem egy bármilyen ócska közlekedőedény is, az állólámpás-tartás egyre inkább luxusnak tűnik.

Már most fáj a szívem az öreg Merga után, de mindenkinek így lesz a legjobb. A deal része, hogy Foltos/Nemfoltos is pihenhessen végre már egy kicsit, tető legyen a feje fölött. Kérdés – vajon kap-e új nevet, vagy marad a régi, ami már nem passzol?

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.