Foltos. Karesznál. Utoljára talán

Nyár végi ezmegaz az állólámpáson

2016.09.11. 06:38
81 hozzászólás

Négyezer-kétszáz kilométerrel ezelőtt úgy véltem: százötven kilométert csak kibír még a kareszos szervizelésig az öreg Merga. Aztán megjárta Szicíliát. Sokkal tartoztam neki.

Amikor a gyerekek évzárójáról hajtottam haza, s a csontszáraz déli napsütésben megjelentek a cseppek a szélvédőn, azonnal tudtam, hogy ennek bizony hűtőcsere lesz a vége. Foltos egy ideje már orvul csipegette a vizet, de annyi öreg autónál nekem belefér, hogy ötszáz-ezer kilométerenként rátöltsek egy-két decit. Júniusra viszont ezzel felgyorsult a folyamat, a szélvédőre fröccsent cseppek megkongatták a vészharangot. Vége hát a hűtőnek, közel négy évet kibekkeltem vele.

Foltost eredetileg egy száz helyen lyukas hűtővel vettem még 2011. novemberében, ezért akkor azonnal tettem bele a hűtőtömítő adalékot. Aztán tavasszal még egy flakonnyit beledöntöttem akkor. Ilyet ezután csak akkor teszek majd, ha kényszerítve leszek rá, mert amikor már fűtés se volt, és az egész szellőzőrendszert ki kellett bontanom, hogy kitakarítsam a zugokból az összekristályosodott dugókat, hát nagyon káromkodtam.

Először Littner Zsolti ütött le nekem egy bontott hűtőt a vaterán talán (épp nem voltam gépközelben), az első kareszos szerelésnél betettük, de az hamar kilyukadt, aztán Simon Laci még 2012 végén, valami padlásrámolásból hozott nekem egy jónak tűnő bontott hűtőt. „Tedd be ezt, ne kínlódj már azzal a hulladékkal” - jegyezte meg. Azóta, ha nem is lett tökéletes, de Foltos nevű állólámpás Mercim tűrhető hőfokon és elfogadható vízveszteséggel működött. Kikívánkozik: elég vicces, amikor egy autónak volt már egyszer rendes, magyar beceneve, hogy azt néhány frissen kikelt, csillagszemű hobbista évtizedekkel később átírja valami külföldről átvett másik verzióra és bevezeti. Gondolok itt a Piskóta/Kutyacsont Escortra (a Piskóta a magyar babapiskóta miatt lett eredeti neve volt, a Kutyacsont az újonnan átvett német neve, mert a németek nem felejtették el, amit eredetileg adtak neki, mi meg megyünk utánuk, bambán), vagy éppen a Tojás/Fürdőkád Taunusra (hasonló okok). De az enyém igazából csak egy buta, konzervatív hozzáállás, titokban én is röhögök rajta, még ha védem is a plénum előtt.

Viszont attól tényleg falnak megyek, ha egy olyan autó nevét írják át, aminél viszont sose felejtették el a rajongók, hogyan kell becézni. Az állólámpás Mercedes Magyarországon bő negyven éve állólámpás, elég csak a fórumokra felmenni, ott is érdekes módon mindenki tudja ezt. Mit tesz erre a magyar importőr, amikor kiadják neki, hogy uccu, mostantól nosztalgiáznia kell, nyomni a korábban lenézett, régi cuccokat? Az összes prospektusban, molinón, internetes kommünikében átveszi a központi, német becenevet, s terjeszti azt anélkül, hogy akár egy, ilyen autóval évek óta foglalkozó hobbistát megkérdeznének. Állítom, ha a német főnökök tudnák, hogy volt magyar neve, ők nem erőltetnék a németet, ennél több bennük a tisztelet. Mi is ez az agyament és béna név? „/8”-as. A németek így, Strich-Achtnak nevezik, mert 1968-as modell – logikus, nem? Miért nem volt jó nekünk továbbra is az állólámpás, amit megszoktunk és sokkal találóbb? Talán mert akik most az importőrnél ezeket a döntéseket meghozzák, azoknak soha nem volt közük a régi Mercikhez, csak sütkérezni szeretnének a megújult nosztalgiamozgalom fényében? Szánalmas, valakinek már szólnia kellett. Lépjünk.

Tehát június elejére a Simon Laci-féle hűtő is megadta magát, méghozzá annyira, hogy belőle a víz végigszántott a gépészeti téren és a motorházfedél hátsó élénél kilépve a szélvédőre fröccsent. Ajjaj, az már sok víz. Közben pedig Foltos az olajat is elkezdte zabálni, hozzávetőleges számításaim szerint 250 kilométerenként egy litert bekajált. Hiába, az életmódváltás nem tett neki jót, amióta se dolgozni nem járok vele (mert bevezették Óbudán a méregdrága parkolási díjat, emiatt télen-nyáron robogóval járok), se a gyerekeket nem hordom vele naponta suliba (mert már egyedül járnak), se a veterános ügyeimet nemigen intézem (mert a szakembereknél szinte mindenem elkészült, már mindegyik tételnél jórészt rajtam a sor). Van, hogy heteken át csak darvadozik szegény az utcán.

Az állás pedig semmilyen autónak nem tesz jót – kontakthibák szaporodnak, gumialkatrészek keményednek, acélra éhes vízzsákok gyűlnek a karosszéria, a fékrendszer és a futómű odvaiban. Ennél csak az a rosszabb, ha még a nap is telibe süti a gépet és füvön áll – annál intenzívebben csak sókamrában lehet tönkretenni egy autót. Az én autómnál a sok restség miatt a fékek ugyan még nem kezdtek el butáskodni, a kuplung sem, de egy-egy kontakthiba már akadt júniusra, az önindító bendixe néha megszaladt (szintén tipikus, állásban keletkező probléma), s valószínűleg a 2012-ben betett szelepszár-szimeringek is megkeményedtek (amelyek folyamatos használatban a hő és olaj miatt viszonylag puhák maradtak addig).

Júniusban úgy terveztem, hogy az olajat és vizet zabáló, néha meg-megszaladó önindítójú, csörömpölő kipufogójú Foltost az első útján elviszem Kareszhoz, mert egy időzített bombán ülök. Aztán máshogy alakult.

Február óta terveztük, hogy pici Autobianchinkkal Szicíliának hajtunk, tehát azon az autón dolgoztam tavasszal. Aztán a Bianchi Szlovéniában mégis bedöglött, nekünk viszont végig be volt fizetve komp, szállás, minden, tehát tovább kellett hatolnunk. Aki olvasta akkor, olvasta, aki nem, annak csak annyit: Madosfalvi Gabi barátom, klubtársam utánunk hozta tréleren a madarak által telibe szart, a fa által telibe trutyizott, víz- és olajzabáló, abszolút felkészítetlen állólámpást, s elvitte haza az elromlott kisautót. Aztán így a Foltosba hirtelen beugrott 4300 kilométer, 30-40 fokos hőségekben, kétezer méterre fel, tengerhez le, öldöklő palermói forgalomban ide-oda, autópályán repesztve. Oké, ment bele víz rendesen, olajat is kellett borogatni – bár ahogy puhultak vissza a szimeringek, abból egyre kevesebbet. De egész úton egy köhintés nem sok, annyit nem hallatott. Isteninen végigcsinálta a túrát, mint valami szalonúj autó – mínusz légkondi és turbó.

Miközben sokan a felkészített tízéves autójukkal nem mennek külföldre, mert az öreg, és esetleg bedöglik, ez az általam is időzített bombának tartott, több sebből vérző, negyvenhárom éves masztodon a legnagyobb derűvel, a meghibásodás jele nélkül, boldogan végigröfögte Európát. Teszem hozzá – ismét, hiszen tavaly Provence-ban járt. Oké, emelkedőn elmozdult 90-95 fokra a hőfok-mutató, de amióta megvan, ez azóta jellemző volt rá. Viszont az önindító bendixe (szabadonfutója) például megjavult, tökéletesen. És a kontakthibák is elmúltak. Ezt még én sem hittem volna, le a kalappal előtted öreglány.

De augusztusra már széjjelrágta a lelkemet a bűntudat, nem vagyok zug-pitbull-tenyésztő, én szeretem az állatokat, még ha azok autók is. Az első adandó alkalommal rohantam Kareszhoz, csomagtartómban a másik klubtársamtól, Kozma Zsoltitól kapott újabb hűtővel, szelepszár-szimeringekkel, a négyfokozatú váltóval és annak összes kiegészítő alkatrészével, valamint egy új kuplung munkahengerrel.

Kareszéknál földöntúli látvány fogadott, amikor egy augusztus eleji pénteken beállítottunk hozzájuk az autóval. Valami hihetetlen hosszú telkük van a faluban, az utca egyik fele végig az övék, beláthatatlan az egész. Nos, e telek frontjának nagyobb részét elfoglalták a Mercedesek. Kisebbek, nagyobbak, öregebbek és fiatalabbak, 210-en inneni és 115-ön túli modellek meg egy brazil 127-es dízel Fiat is. Szerintem a Geiger-Müller számlálót meg lehetett volna kattogtatni a helyszínen, mert szinte sugároztak. Látom, meló van elég, hogy lesz ebből hétfőn szerelés? Merthogy a hétvégét a családdal akartam tölteni, de a hétfőt és keddet kivettem szabadságnak, hogy megcsináljuk az autót, együtt.

Valahogy lett végül belőle javítás, de még ma sem értem, hova passzíroztuk be. Mondjuk, a dolgon sokat dobott, hogy mire felbukkantam a hét elején, Karesz nagyobbik fia, az apja nyomdokaiban mind kevésbé feszengő Máté már lebontotta a vezérlést a motorról, ellenőrizte a szelepvezetőket (szerencsére azok jók), kicserélte a szelepszár-szimeringeket, visszarakott és beállított mindent, sőt, a rossz hűtőt is kivette. Nekünk hétfőre maradt egy váltócsere, egy olajcsere, egy hűtő vissza és egy lyuk befoltozása a jobb első taposón.

Oké, a Belsőséget figyelő olvasóknak itt rögtön a homlokukra szalad a szemöldökük, mert a) még korábban azt ígértem, hogy én lakatolom majd ki a lukat a taposón, otthon, b) miért kell kiszedni a váltót?

A taposóra a válasz egyszerű – lusta vagyok és ha már úgyis ott lebzselek Karesznál, akkor inkább szakemberre bízom a hegesztést, mert én szörnyűségeket tudok művelni a saját gépemmel. Nem vagyok profi, sosem állítottam ennek az ellenkezőjét, meg tudok ugyan csinálni dolgokat, de ha valamit szépen kell, azt inkább másra hagyom. A váltócserére pedig azért lett szükség, mert a Foltos nálam már nem sokáig marad, viszont ép, ötgangos Getragot (amiről tudom, hogy nem zörög, van szinkronja, nem búg, nem lóg) nemigen lehet már venni, sőt, igazából rosszat se nagyon kapni. Márpedig egy ilyen cucc bő százötvenezres felárát lehetetlen érvényesíteni az eladási árban, azt a vevők fejben nagyvonalúan hozzácsapják a többihez. Egy másikat pedig nem hinném, hogy egyhamar tudnék szerezni. Jó a Foltos az eredeti négygangosával is, én is úgy használtam majdnem négy évig, a hosszú áttétel igazából a kontinens-átszeléshez kellett. Ezért volt szükség a kuplung munkahengerre is, mert az ötfokozatú váltón a henger fülei aszimmetrikusak, az állólámpás eredetin viszont szimmetrikusak – így legalább most még egy vadiúj alkatrész van itt rajta.

A váltó villámgyorsan lejött, a négygangos hamar visszament, Máté és keresztfiam, Gergő dolgoztak, mint a motolla, engem szinte oda se engedtek a szerszámokhoz, mert amióta nemcsak nagy, de közepes és kicsi is szerel, erős lett a családi összefonódás. Már ereszthettük is le az oszlopos emelőt, álltam neki a középkonzol kiszedésének, hogy a kulisszát kiműtsem – az ugyanis teljesen más a négy- és az ötgangosnál. Előbbi masszív, fém, örök életű, utóbbi meglehetősen silány, nagyrészt műanyagból készült szerkezet. Mondtam már, hogy szerintem nem is a 123-ast tervezték az örökkévalóságnak, hanem a 115-öst? Azt hiszem, igen, régi mániám.

Itt azonban elő kell vennem a cselekmény másik szálát is, mert valahol ezen a ponton kapcsolódik bele a sztoriba. Karesz saját 126-os Mercije ugyanis mindenféle futóműberemegések, koppanások, klímabedöglések, seregnyi rohadás, kipufogóleszakadás és egyéb nyűgök miatt szintén távozni készül a háztól, mert annyi lenne megjavítani rajta mindent, amennyit az autó nagyjából ér. Csakhogy Károly sokat megy, rettentő sokat, ő nem lehet meg egy napot sem autó nélkül, ezért nála mindig átfedésben vannak a járművek. Akárcsak most.

Egy jobb elején rommá tört, ám fullextrás S210-es kombi (300 Turbodiesel, ha kérdezik) tehát már ott figyelt a garázsban, mire én megjelentem nála a Foltossal. Károly most ezért sem vett részt túl intenzíven a szerelős buliban. Igazából azt, hogy egyáltalán ott van valahol a környéken, csak a hébe-hóba felcsattanó káromkodásokból tudtuk – illetve abból is, hogy a műhely belső sarka néha úgy füstölt, mint egy görögországi erdőtűz. Most azonban kiesett a biztosítópecek a viszi kézigránátból, s erről instant mód tudomást is szereztünk.

„Aztán van-e nálad pénz, Kopasz?” - rivallt rám egy baljósan szürke nikotinfelhő mögül, s csak hebegni tudtam. „Háppersze, miért...?” - böktem ki. „Akkor megyünk!” - és már vágott is be abba az alkatrészek laza és nem túl barátságos együttélésének mondható, széthúzó alkatrészhalomba, ami nemrég még egy délceg 126-os Merci volt. Rövidesen megtudtam, mire kell neki a zsé.

Közbejött ott minden. Például nem mondta, hogy nekem kell navigálni, amikor pedig az M7-esen kiderült, hogy nem emlékszik pontosan, hol kell lemenni Sárbogárd felé, olyan lóhalálban kapcsoltam be a navit, hogy valószínűleg pár korlátozás benne maradt. Végül nagyjából ötven kilométeres kitérővel, hátulról estünk be Sárbogárdra, egy – ha jól emlékszem – Feri nevű csávóhoz, aki a hátsó kertjében törött W210-es Merciket tenyészt háztájiban. Hopp, került is elő egy teljes bal sarok, doblemezzel, egy géptető, xenonos fényszóró, lökhárító. Én meg valahogy hirtelen könnyebb lettem sok-sok tízezres bankóval. Végül is, ez a pénzdolog mindig problémás köztünk, mert a barátság okán Karesz nemigen kommunikál a fizetni valókról, így most legalább tiszta a helyzet.

Ami az egyik embernek szemét, az a másiknak arany – nagyjából e törésvonal mentén oszlottak meg nézelődőink a hazautunk során, akik az orrát lógató, a résnyire lehúzott ablakokból vészesen füstölő, a fenekére akasztva pedig egy superleggera kivitelű Skif-utánfutó maradványaiban gyanús lemezeket cipelő 126-os Mercedest szpottoltak az M7-esen. Mi mindenesetre remekül éreztük magunkat, végre dumáltunk, s ha nem is váltottuk meg a világot, ismét közelebb jutottunk a célhoz néhány milliméterrel. Majd szólunk, ha politikai pályára lépünk.

Viszre érve nemcsak Kareszt, de az addigi összes segítőmet elvesztettem a garázsban, légüres tér keletkezett körülöttem. Úgy látszik, egy S210-es Mercedes nemcsak ló-, hanem vonzerőben is erősebb a W115-ösnél, legalábbis vidéken. Mindenki a húszéves Mercedes-kombinak álcázott, meglehetősen gyűrött jigsaw puzzle köré gyűlt, amelynek Károlyom, mint tojó a csibéinék, a csőrében hozta meg a legújabb elemeit. Méricskélt, nézegetett, fejet vakart egy darabig, s mire az új Merga fél motortere tele lett cigarettahamuval, megszülte a pozíciókat. Felsikított a flex, az autó gyűrött húsába mélyedt a korong, és némi szikraröpködés után hopp, eltűnt az egész jobb elej.

Újabb fejvakarás, félcigarettányi szippantások, nagyon úgy tűnt, hogy a mester most alaposan elbaszta. „Pedig megmértem, összenéztem az elemeket, hol a rossebben a hiba?!” - üvöltötte, s nekem, bármilyen illetlen is, csak a fába szorult féreg jutott eszembe. Pedig, akárhogy illesztgette, volt vagy két centiméternyi, hosszú dilatáció az autó és a szépen helyére illesztett jobb sarok között. Azt kellett volna valamivel áthidalni, sok-sok formára szabott lemezzel és hegesztéssel. Na, ilyenkor nem mindig jó Karesz közelében lenni, mert nehéz tárgyak szoktak repülni szerteszét, s a szóhasználat sem éppen az Operába való, ezért inkább berohantam egy jó kávéra Margóhoz, aztán, amikor a földrengés pillanatra szünetelt, a morajló vulkán mellett visszaslisszoltam a közel fél napja magára hagyott állólámpáshoz.

Visszaszereltem a kulisszát, a középkonzolt. Röviddel később már Máté is úgy érezte, hasznosabb lesz, ha felém tendál. Még a flexet is sikerült ellopnia. Azt mondanám, sutyiban munkához láttunk, de a felhasznált eszközök jellege kizárta ezt a fajta tevékenységet - ő vagdalt a padlón, én eltartottam a zajszigetelést. Öt perc múlva csinos, szögletes, a lemezolló számára is értelmezhető lyuk tátongott Foltos jobb lábterében. Ezen a ponton megcsendült a vacsorára hívó harang – felbukkant Margó, hogy most aztán már tényleg menjünk enni – tehát eldobtuk a munkát. Zaba rogyásig, át Földvárra, szemhunyás, másnap hajnali kelés, újra Visz city.

Nem sok munkánk maradt keddre. Be kellett tennünk a foltot a padlóba, vissza kellett szerelni a rudazatot a váltóra, hűtő vissza, olajszűrő, olaj, s már mehetek is haza. Az olajcsere sima ügy – már amennyire egy motorról lefelé lógó, külön házas, betétes szűrő cseréjével egybekötött művelet egy öreg dízelnél sima lehet, de ezt szerencsére Máté végezte, ő vált felismerhetetlenül feketévé, nem én. Na, erre mondom, hogy sima ügy.

Nem kellett hozzá öt perc, és a Karesz-féle S210-es Mercedes udvarra kidobott doblemezéből ki is vágott egy nagyjából megfelelő formájú foltot. Megjegyzem: ahogy a levágott autósarok üregeibe belenéztem, megértettem, miért rohadnak ennyire az új autók, pláne ezek a 210-es Mercik. Egy szem üregvédelem, festék, bármi nincs a kocsi zugaiban, csak a lemezekre leheletfinoman felvitt kataforetikus réteg. Szörnyű – hiszen egy Mike Sanders-kúra nem kerülhet többe ötezer forintnál, ha üzemileg gépesítik. Ezt az ötezret, azaz nagyjából húsz eurót spórolják el, nehogy még tartós legyen...

A hegesztés végül is, egész simán indult, az első sarok felpöttyözésénél sem Máté, sem én nem sejtettem még, mi következik. A Mike Sanders-zsír persze annak rendje s módja szerint a második szikráztatásnál kigyulladt, oda se neki, mindig elalszik. Nekem kicsit ugyan úgy tűnt, hogy mintha kisebb lenne a doblemezből származó lemezdarab a kelleténél, meg én valamivel többet is vágtam volna a padlóból, mert még láttam rajta rozsdát, az olyan lemezt meg nem jó hegeszteni, de Máté többet dolgozott nálam céóval, reméltem, tudja, mit csinál.

Így telt a következő pár perc, pötty született, lemez menekült, újabb luk keletkezett, Mike Sanders gyulladt, majd elaludt, jól mulattunk, bár egy A-B tesztben Karesz házi tömésű cigije kellemesebbnek jön ki az összehasonlításból, mint az üregvédő-hegesztőpálca-alvázvédő füstje, ezt már tudom. Sebaj, kibírtuk. Már készen volt nagyjából a felső éle a lemeznek, Máté elindult a jobb szélen lefelé, amikor szikrázott egyet a gép, majd zárkózottan elhallgatott. „Ó” - jegyezte meg Máté, nem túl lelkes hangon.

Úgy éreztem, baj lehet. Fogóval kezdte piszkálni a szálat, nem akart jönni. „Úgy látszik, belesült” - jegyezte meg, s kikászálódtunk a Szodoma és Gomorra égése, majd kialvása utáni pillanatokra emlékeztető autóbelsőből, ami normális esetben az én kulturált és viszonylag rendszeresen porszívózott, a családom tiszta ruhás utaztatására való Mercedes-utasteremet jelenteti.

Kareszék valami gyógyszerért mentek Margóval, nem is igazán közel, egyedül voltunk otthon, no meg a bernáthegyik és sok-sok szerszám. Mint kiderült, sem a bernáthegyi, sem a több tonnányi egyéb cájg nem bizonyul megfelelőnek a hegesztőhuzal kipiszkálására a fúvókából – de miért hívják annak, mikor az elsősorban a drótvezető? 0,8 mm-es benne a furat, ha lett volna 1 mm-es fúróhegyünk, az talán jó lett volna. Esetleg egy másik fúvóka is oldotta volna a helyzet súlyosságát. De így csak addig piszkáltuk, amíg innen is, onnan is beletört. Kész.

Hívtuk Károlyt. „Hozzál hegesztőbe fúvókát, de ha nem tudsz, akkor egymilliméteres fúróhegyet! - küldtük segélykiáltásainkat. Morgás a vonal túlvégéről, éreztük, hogy nem a legjobbkor sikerült a telefon, de nekem pár óra múlva haza kellett indulnom a KÉSZ autóval. Öt óra előtt pár perccel lehettünk ekkor. Öt óra egy perckor csöngött Máté telefonja, zaftos magyar beszédet hallottam felcsendülni belőle, holott messze a műhely túlsó sarkában álltam. Tehát valami nem jött össze.

Mint később kiderült, Karesznál nem volt pénz. Telefonhívásunkra lóhalálban a legközelebbi ATM-hez száguldott, amely épp üzemen kívül volt. A következőt már nem érte el. Képzelhetik, mi történt még. Piszkáltuk mi azt a fúvókát mindennel, de úgy összehegedt, mint egy gránittömb. Karesz még 2 mm-es fúróval is belement, hátha, de az a hegesztőhuzal, a huncut, acélból van, és ilyenkor csak még jobban bekeményít. Sose történt még ilyen a viszi látogatásaim huszonegy éves történetében, de nem találtunk megoldást, legalábbis nem a rendelkezésünkre álló szűk idő alatt. Felpattintottuk hát a váltó rudazatait, bepakoltunk, s miközben Kareszék már egy ott álló, turbó-, olajszivattyú- és egyéb hibás Audi A4-est kezdtek szerelni, én suttyomban lemostam Foltos motorját. Kár, hogy így búcsúzott el végül Visztől, ahol annyi jó történt vele.

A félkész autó azért nem lett túl rossz. Az eredeti Mercedes-váltó négyes kulisszája sokkal mechanikusabb, élvezetesebb a Getrag lötyögős működésénél, s bár a zaj nagyobb lett, Foltos zajcsillapítása annyira egyben van még, hogy 110-zel így sem lett fárasztó benne 140 kilométer Budapestig. Mi több, amióta megvan, most először van benne igazán jó hűtő, ugyanis a legnagyobb melegben, az érdi emelkedőn padlón taposva sem moccant el a hőfokmutató a 82-es állásról. Ennek így kell működnie, probléma megoldva. Vérzik érte a szívem, a legjobb állólámpásom ez, amim valaha volt, pedig szerintem már a tizedik a sorban.

Végül úgy alakult, ahogy eredetileg kitaláltam még fél évvel ezelőtt – a foltot én tettem be két héttel később. Volt egy nyárbúcsúztató hetünk Balatonon, abból egy napot feláldoztam a Merci lakatolására, illetve a fiúk kisautója futóművének végleges meghegesztésére. Vittem a művelethez mindent otthonról – porbeles hegesztőt, pajzsot, szerelőkesztyűt, szerszámokat.

Amíg a család nekiállt egy kibővített Catannak a földvári verandán, én az eléjük parkolt Mercedesnek láttam neki. Kivettem a szőnyeget, de akárhogy néztem, nekem az a folt csak nem akart összejönni az őt körülvevő lyuk széleivel. Én eleve átlapolva, megperemezve, a szélét kifurkálva és abba belehegesztve csináltam volna, de Kareszéknál ez a módszer csak egy megvető pillantást vált ki a közönségből, már nem is merem mondani, mert tényleg nem én vagyok a szakember. De ez itt ferde is volt, kicsi is, a jobb alsó sarkánál már vagy fél centi volt a távolság. Ha átkalapálom más formájúra, huplis lesz, ráadásul akkor se biztos, hogy elér a sarokig. Balatonon pedig nincsenek lemezdarabjaim a garázsban, tehát abból kellett gazdálkodnom, amim kéznél volt.

Végül úgy döntöttem, hogy a lemez fölső fele azért majdnem jól áll, azt még elcsalom, a másikat meg levágtam, átkalapáltam, s a lehető legjobban illeszkedő pozícióban bepróbáltam. Talán így jó lesz...

Pokoli volt a felső, már bent levő elem körbevarrása. Mindenütt menekült az anyag a drót elől, pedig kis áramot és gyors adagolást használtam. Hatalmas göbök keletkeztek, mellettük óriási lukak, amiket tömködtem, majd a többit percekig köszörültem simára, csak hogy újabb lukakat találjak. Tényleg a pokolba kívántam az egészet mire – ha nem is szépen, de masszívan – befejezettnek nyilvánítottam a lemezt. A másik fele, ami kicsit precízebben beült a lukba, már ügyesebben ment, ott szebb is lett a varrat, bár az nem esett jól, hogy az utolsó köszörülésnél a bal kezembe is sikerült csontig belevágnom a flexszel. Kicsit véres lett tehát a varrat vége az autón, de Siófokon cserében gyönyörű lett a sajátom a kezemen, azóta már ki is szedtem az öltéseket, egy szál baj nincs. Sőt, Balaton végén, az eset után két nappal még a gyerekek autóját is megcsináltam... Mármint a futóműtartó füleket.

Az állólámpással még csak most jön majd a neheze. A csúnyán ecsetelt, alulról kicsit rozsdásodásnak indult foltok lecsiszolása. Azok passziválása. Kittelése. Festése. Polírozása. Persze sok-sok újracsinálással, mert elsőre ritkán megy jól.

Aztán próbálok valami lökhárítót is nézni, hátha találok még valami jobbat a bungiban. Hetek munkája van hátra, s csupa olyan meló, amit nem szeretek túlságosan. De semmiképpen nem akarok leégni az eladásnál, Foltos többet érdemel.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.