Két tonna táján az adja az igazi biztonságot, ha nem megyünk gyorsan, viszont úgy olvassuk a forgalmat, mintha védtelen motoros volnánk.
Közel se punnyadtam annyit az ünnepek alatt a tévé előtt, mint szerettem volna, de amit lehetett, azért megtettem. Mióta a UPC elvette tőlünk az angol bajnokságot, legtöbbször a Discovery nézőtáborát növelem. Sok értelme legtöbbször annak sincs, de ha egyszer jól van megcsinálva a bering-tengeri rákhalászok közdelme az elemekkel, akkor meg kell nézni még a werket is, ami több részen át mutatja be a tévéstáb küzdelmét az elemekkel. Amikor a rákászhajó darujára a jeges szélben és félelmetes hullámverésben kilógatják az operatőrt egy autógumin, hogy külső felvételeik is legyenek - hát az igen. Az elhivatottság az elhivatottság, bármilyen hülye is a téma.
Voltak olyan műsorok is, amit már autós-szakmai kötelességtudatból is néznem kellett. Ilyen volt A SUV-ok forradalma, közvetlenül egy iPod-óra után. Elsősorban amerikai szempontból szaladtak végig a SUV-történelmen, szerencsére nem Ádámtól és Évától, tehát nem azon vitatkozott két képernyőképtelen szakértő, hogy akkor a Jeep Wagoneer SUV-e vagy sem. Nagyjából a Ford Explorerrel indítottak, elmesélték, mennyire meglepte a siker magát Detroitot is, és hogy a Ford találmányára legalább olyan nehézkesen reagáltak a többiek, mint annak idején a Mustangra.
Voltak gyönyörű, korabeli amerikai tévéreklámok, autóipari fejesek, meg egy csomó tulajdonos, hogy ki miért szereti a SUV-okat. Kicsit píárszagú is kezdett lenni a dolog, de mivel az egészet már az ágyból néztem, nem kapcsoltam el: szeretem a SUV-okat, és már csak a képek-filmek miatt is végignéznék egy ilyen műsort.
És akkor egyszerre csak belevágtak a 90-es évek végének nagy sokk-slágerébe, az amerikai rollover accident-pánikba, amikor egyre több SUV borult fel csak úgy. Nagyjából akkoriban indult a TotalCar is, emlékszem, mi az amerikaiak hülyeségének tudtuk be az egészet, hogy ott a népek egyszerűen be vannak oltva vezetés ellen. Emlékeznek még a Firestone-ügyre? A Ford a gumiszállító cégre próbálta kenni a borulásos baleseteket, volt is nagy pereskedés, de aztán más népszerű SUV-ok is elkezdtek felborulni, például a Toyota 4Runner első két generációja, amiken tök más gumi volt.
Az igazán érdekes, hogy nem emlékeztem, végül is mi lett a vége, csak tudom, hogy az én Tehenem, ami a Toyota 4Runner 3. generációja , és épp a borulás-frász kellős közepén fejlesztették, ezért olyan irgalmatlanul kemény rugózású, meg a nyomtávja is szélesebb, mint az elődöké. Szóval a lényeg, hogy nem csak én nem emlékszem: egyszerűen csendesen elaludt az ügy, és bár volt egy rossz év az eladásokban, utána ismét elkezdtek SUV-okat venni az amerikaiak. Olyan lelkesen vették, hogy a detroiti fejesek agyalni kezdtek: oké, hogy nagy pengék vagyunk, tudjuk, mi kell a vásárlónak, de tényleg, vajon mi kell nekik? Mert mi semmi érdemlegeset nem tettünk az ügyben.
A Discovery filmjéből nem derült ki, hogy iparági alapon, vagy csak valamelyik gyár bízott-e meg egy francia pszichológus-antropológust, fejtse már meg, miért vesznek az amerikaiak mégis annyi SUV-ot. Dr. Rapaille tanulmányától aztán azt kapták a megrendelők, amit bármelyik konyhapszichológus elmondott volna nekik: a szokásos rizsa arról, hogy egy magas SUV-ban az emberek az uralkodási hajlamaikat éli ki, stb stb. Ha valakit érdekelnek a részletek, a New York Times honlapján még ott a 2000-es cikk .
Szerintem aki ült már SUV-ban, tudja, mennyire óvatosan kell bánni az ilyen sommás megállapításokkal. Magasan ülni egyszerűen jó, főleg városban. A Mazdát már csak országúti használatra veszem elő, olyan nyomasztó alulról nézni a sok kamiont, és annyival nyugodalmasabb mindez egy SUV-ban, és ez végképp nem uralkodás, egyszerűen biztonságérzet kérdése.
Messzebb látok előre, hátra: nem beledumálás, hogy ez biztonságosabb, mint az előttem menő furgon hátulját nézni. Biztonságosabb, és egyszerűen kalkulálhatóbbá teszi a vezetést. Kisebb gáz kell, ha látom, hogy öttel előttem még úgyse mennek, hamarabb leléphetek a gázról, ha látom, hogy a távolban már fékeznek, ráadásul a SUV-okon böszme nagy visszapillantó tükrök vannak - egy SUV után minden más autó tükre bántóan kicsi. És ugye, ez még csak a látás kérdése, ott van még a látszás is; egy tornyot könnyebben vesznek észre.
Persze, ha mindenki SUV-ot vesz, értelmét veszti a dolog, meg ott a fogyasztás kérdése és a többi járulékos ökörség, de most a biztonságérzetről szeretnék beszélni. Tehát egyrészt az említett dolgokból nagy adag biztonságérzet keletkezik. Másrészt ha valaki fogalmatlanul ül egy SUV-ba, és nem gondol bele, mi is az, csak az előnyöket élvezi, az rossz útra viheti.
Mert egy dolog a biztonságérzet meg a nagy vas, de a vásárlók többsége, nevezetesen 97% soha nem megy terepre ilyen hobbiterepjáróval, és talán még kevesebben tájékozódnak az adott jármű töréstesztjéről (itt van például egy amerikai klasszikus ), meg hogy hogyan néz ki egy jávorszarvasteszt egy Explorer vagy 4Runner előadásában. Az én hátul merev tengelyes Tehenem például kanyarban komoly tízcentiket pattog odébb, ha úthibát talál, és hiába jó a féke, két tonna táján az adja az igazi biztonságot, ha nem megyünk gyorsan, viszont úgy olvassuk a forgalmat, mintha védtelen motoros volnánk.
Na persze, ha egy behízott tarkójú kopasz a kamu S8-asában kormányráhúzásos technikával akar elém vágni, természetesen nem fogok fékezni, legfeljebb érdeklődve nézek át, hogy mit akarsz, öcsi, de egy Amerikára szabott SUV-ban legjobb az előzékeny defenzív vezetési stílus. Én igazából a légzsákot csak kozmetikának és autóipari aranybányának tartom; a becsatolt övben és az ésszel autózásban hiszek. SUV és SUV közt hatalmas különbségek vannak, ezért mondjuk a BMW X3-at például ki is veszem a pakliból, mert az még személyautónak is sportos.
Visszatérve a Discovery műsorára, televíziós meg autós szempontból teljesen korrekt volt, de néhány elrettentő snitt azért maradt benne. Volt egy anyuka, aki egy ML Merciben szónokolt arról, hogy neki a biztonság mennyire fontos. Amikor a biztonság szó elhangzott, általában bevágták a 8 év körüli gyerekét a hátsó ülésen, aki be volt ugyan kötve, de az öv mindkét szára kissé megtekeredve a hóna alatt ment. Egy koccanásnál az szépen a lépéig be tud vágni, hiszen a hátsó ülésen a légzsák se lassítja a testet. Tehát bele is lehet halni, vagy rosszabb esetben rokkanni.
És egy koccanástól a SUV-os anyukát csak a Jóisten mentheti meg, mert most elmesélem, hogyan fogta a kormányt. Bal kéz jó helyen, 9 óránál. A jobb viszont alsó madárfogással (!) 12-nél. Sikerült elképzelni? És így szónokol a biztonságról. Az a jobb kéz a garancia arra, hogy az első gyors kormánymozdulat minimum egy másodpercet késsen, és kicsivel 70 km/h felett az legalább 20 méter. Na igen, a biztonság.
Az ilyen anyukát könnyű lenne hirtelen haragból lehülyepicsázni, de sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen önhibáján kívül tájékozatlan. Amerikában jogosítványt szerezni egy vicc. Nálunk is egy vicc persze, csak a jogsit sokkal nehezebb megszerezni. Viszont a vicc attól még vicc.
Én könnyen vagyok okos. A tanfolyamon én is csak parkolni tanultam meg, azt meg senkitől se lehet elvárni, hogy interneten túrjon a biztonságos vezetéstechnika kérdései témakörben. De autós újságíróként az ember el-elvetődik vezetéstechnikai tréningekre, és például a Mercedes szeánszán stopperrel bizonyították be a német trénerek, mennyivel gyorsabban megy ugyanaz a szlalompálya 9 óra- 3 óra- kormányfogással.
Persze, én is tehénkedek, nehogy má' egy automata SUV-ban ne érezzem jól magam, de az első intő jelre előírásszerű vezetési pozíciót veszek fel. És azt is a Mercedes trénerei demonstrálták, hogy egy olyan kikerülési manővert, ami hétköznap bármikor szükséges lehet, hiába gyakorolok 32-szer, 73-mal meg tudom csinálni, 74-gyel nem. Illúzió, hogy az ember tud vezetni, és akkor nem érheti baj: nem kell gyorsan menni és kész.
Anyuka nem ment vezetésbiztonsági tréningre, mint ahogy hiába képzelem magam bármennyire jó fejnek, 100 ezer forintért én se mennék. Viszont az autósiskolákban kizárólag a vizsgára készítik fel a tanulókat. Persze az egyéb iskolákban is ez megy, csak abba kevesebben halnak bele.
