Kőgazdag lettem

2007.07.27. 01:45
0 hozzászólás
Nem panaszkodhatom. 2007-ben, amikor még újságírócskaként tengődtem mindig várva a hó elejét, nem is gondoltam volna; aztán valahogy mégis összejött. Vehetnék Ferrarikat, Lambókat, bármit, de attól, hogy pénzem van, még nem hülyültem meg.

Depressziós tinédzser voltam. Húszévesen majdnem öngyilkos lettem egy nő miatt. Harmincévesen már igencsak nehéz lett volna rávenni, hogy önszántamból vessek véget az életemnek, ugyanakkor mégsem mondhatnám, hogy sokat komolyodtam volna. Miután nagyjából kikristályosodott, hogy az autókon, jobban mondva az autózáson kívül nem sok minden érdekel, minden energiámat ebbe fektettem. Mikor autóba ültem, megpróbáltam minden helyzetben a képességeimhez mérten a lehető leggyorsabban menni; más szóval kísértettem a sorsomat.

Kétszázharminccal érkeztem meg a féktávra az Árpád híd budai lehajtójánál, százötvennel előztem a kocsisort a buszsávban nemegyszer, és néha beestem az árokba mindenféle hegyi szerpentinek mentén. Aztán elmúltam harminc, és azon vettem észre magam, hogy már nem száguldozom, egyszerűen csak tempósabban haladok, mint a forgalom.

Tíz év múlva tízéveset

Sorozatunkban szerkesztőségünk tagjai azt vizsgálják, hogy az új autók mai palettájáról milyen, akkor már lélekkel bíró használt autót vesznek majd 2017-ben. Az eddig megjelent részek:

  1. Winkler Róbert
  2. Balázs Viktor

Később jött a család, a felelősség, és egy ijesztően tiszta és eleven érzés a tudatalattimban, hogy másnap újra fel akarok ébredni. A vezetés olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Még mindig örömet okoz egy kanyargós hegyi szakasz, hogy a versenypályáról ne is beszéljünk, de már nem vállalok semmiféle kockázatot. Most, hogy multimilliomosként végre bármit megvehetnék NSX Hondától a legújabb Koenigseggig, nincs sportautóm. Vagyis van, de nem olyan.

Amikor megvettem a Radicalt, rájöttem, a szupersportkocsik szépek, de semmire sem jók. Egy sportos limuzinnal semmi bajom, a hot-hatch-nek is van értelme, hiszen teljes értékű autó, amivel mellesleg autózni is lehet, de a szupersportkocsik nem autók, inkább elegáns kiegészítők az Armani öltöny meg a Rolex óra mellé. Egy ilyen autóról vagy százötven nézőpontból jelenthetjük ki: nem praktikus, arról nem beszélve, hogy sok pesti mellékutcában el sem férnek. Versenypályára meg van jobb. Sokkal jobb. Úgy döntöttem hát, sportautó nem kell, kell viszont egy könyörtelen, kompromisszummentes állat, amiben kiélhetem magam.

A Radical SR3 mellett döntöttem. Kétüléses, pillekönnyű, a motorját a Honda gyártotta, gyors, precíz, mindennél élvezetesebb és a tetejébe még megbízható is. Manapság egy 2007-es modellt már fillérekért megkaphatok Angliában. Utcán nem használom, pedig lehetne - van rendszám és forgalmi -, versenypályán annál többet, röhögve hagyom magam mögött az aranybarnára szoláriumozott, fukszos ferráris-díszpintyeket. 2017-ben, amikor már egy alap Ferrari 665-ösért is 67 millió régi forintnak megfelelő Eurót kell fizetni, a használt Radicalt kevesebb, mint tizedennyiért egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Ebben a kicsi, de könyörtelen, félig sport-, félig pályaautóban minden vágyamat ki tudom élni, ráadásul nem kísértem a sorsot, hiszen kizárólag versenypályán használom, ami még mindig a lehető legbiztonságosabb közeg, ha nagyon gyorsan akarunk autózni. Más élvezeti cikkre nem vágyom. Az S2000-esek például még mindig jók, szépek és gyorsak, és bár egészen jól tartják az árukat, egyáltalán nem kerülnek sokba, nekem mégsem kell. Valaha a fél karomat is odaadtam volna egyért, de ezen már túl vagyok.

Nem vagyok igénytelen, de elég sajátos módon vagyok igényes. Egyrészt semmiképpen nem ülnék olyan autóba, amit nem szeretek, másrészt nagyon fontosnak tartom, hogy megérje a pénzt, amit adtam érte. Ezért nem veszek új autókat. Hétköznap egy régi dízel ötös BMW-t hajtok. Szeretem, mert jó nagy, de nem ormótlan. A motorerőről nem vagyok hajlandó lemondani. Már rég nem a száguldozás végett, egyszerűen csak jó érzés, hogy a kocsi elindul, ha akarom. Meg vész esetére.

A közel 300 lovas kombi 535xd-m kicsit fiatalabb, mint a többi autóm, hiszen 2007-ben ez a változat még nem létezett. Ugyanolyan kényelmes, mint az új, viszont nem kell rá vigyázni. Nem zavar, ha a kutyák összesarazzák a csomagtartót, vagy a gyerekek cipővel ugrálnak a hátsó ülésen. És télen is haza tudok menni gond nélkül. Igaz, havat már két éve nem láttam, de az nem jelent semmit, tavaly is - pont amikor februárban hőségriadó volt - egy hétig 0 fok körüli hőmérséklet volt júliusban, szóval bármi megtörténhet.

Kicsit többet jártam vele szervizbe, mint szerettem volna

Gondolkoztam A6-oson is, E-Mercin, sőt V70-es Volvón is, de az Audi sosem tetszett, a Mercit meg a Volvót pedig kicsit öregurasnak látom. Igaz, közel a 42-höz már javában a B-oldalt hallgatom, de elásni még nem szeretném magam. A Bimmer még tízévesen is sportos és elegáns. Meg fiatalos. Mostanában - szánalmas, tudom - már erre is figyelek. Kicsit többet jártam vele szervizbe, mint szerettem volna, ennek ellenére nem bántam meg.

A harmadik autómat hosszas hezitálás után választottam. Mivel a BMW elég nagy és elmegy árkon-bokron, tulajdonképpen nem volt szükségem másik autóra. Az 535xd utazni, kirándulni és városban szaladgálni is ideális. A Lexus LS-t kizárólag szerelemből vásároltam. Ha jól emlékszem, több mint tíz éve már, hogy először vezettem. Akkoriban is láttam benne a tökéletességet, mégis olyan volt, mint egy rémálom. Az LS egy vákuum, egy fekete lyuk. Beszippant mindent, eltünteti a valóságot.

A Lexus-hoz meg kellett érni. Én csodálkoztam a legjobban, amikor komolyan elkezdtem gondolkozni, hogy vennem kéne egyet. Hiába, a mai világban, amikor végtelennyi csatornán folyamatosan fények, hangok és szagok áramlanak át tehetetlen agyunkon, amikor a reggeli kávémat sem tudom meginni anélkül, hogy erőszakosan harsogó reklámok tucatjaiba ne ütközzek, beleszerettem a szerethetetlenbe, megkívántam a megkívánhatatlant.

Lehet-e vágyni a semmit? Hát persze, hogy lehet, és itt nem a Tao bölcsességére gondolok, csak a sima, hétköznapi semmire. Az LS460 tökéletesen elszigetel a külvilágtól, olyan, mint forró nyári napon a tenger hűs vize. Csak fejest kell ugrani, és már jó is. Az ember fel sem szeretne jönni többé, csak élvezi a csendet, a nyugalmat, az egyedüllétet. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a valamikor 25 milliós alapáron vesztegetett óriást ma a tizedéért megvehetem, hiszen a biztosítás is drága, és senki sem szeretne huszonlitereket tankolni az öreg V8-asba.

Engem azonban mindez egyáltalán nem érdekel. Sokkal többet spóroltam, hogy használt autót vettem, mint amennyit kidobok benzinre, ráadásul az LS-nek így 200 000 kilométer felé sincsen semmi baja. Mintha tegnap gurult volna ki a szalonból. Csöndes és biztonságos, mint egy koporsó. Nem zörög, nem ráz, nem csinál semmit, csak van. Értem. Azt hiszem, nem is annyira autónak, inkább nyugtatónak használom. Sosem fogom eladni, sőt, az is lehet, ha végül nem hamvasztás mellett döntök, az LS-be ágyazva fogom eltemettetni magam. Az lehet csak a tökéletes nyugalom!