Három év eltelt a modellciklusból, eljött a plasztikai műtét ideje – tartja ilyenkor az összes fősodorbeli autógyár. Ezért is kapunk mi most egy félig új Fiat Puntót, amelyet eddig Grandénak, mostantól Evónak neveznek. Számtalan a változás, az ár pedig maga a pörölycsapás. Szerencsére helyből van belőle kedvezmény. Méghozzá óóóóóriási.
Hiába vagyok alapvetően egy odúlakó, elmaradott szörny, aki a rozsdás roncsait kendácsolja a penészes pincében, és csak akkor fog ráébredni, hogy a világ elszáguldott mellette, amikor az utolsó marmonkannájából is elfogyott a romlott benzin, és a felszínre pislogva magát csak azt látja, hogy eltűntek a benzinkutak. Mert ilyen shoppingizébe azért járok én is. Centerbe, vagy mi. Kajára, nitrofestékre, borra azért néha szükség van. Corailag, Tescóilag, madaras Tecsóilag viszonylag képzett vagyok.
Karácsonyi akció, csak most megveheti az akciós távirányítós darut a gyereknek négyezer forintért, amíg a készlet tart, ez negyven százalékos kedvezmény a régi árhoz képest. Csakhogy nincs régi ár. Te, huncut Teszkókoraosánn, azt hiszed, hogy nincs szemem? Hiszen ilyen darut nem is árultál 2005 óta, tehát nem árkedvezmény van, hanem ennyibe kerül. Nettó csúsztatsz, beírok egy zöld rókát az ellenőrződbe, menj a helyedre. Mindig csak ez a népszerűség-hajhászás, ejnye...
A Fiat is ugyanezt a trükköt veti be autóbevezetésről autóbevezetésre, amióta csak az eszemet tudom. Már az első Puntót is – amiről fenntartom, hogy a világ valaha készített legjobb tíz kiskocsija között van, pláne 86 lóerős, 1.2 16V kivitelben (a GT Turbo szerintem béna volt) – árengedménnyel kezdte árulni, aztán az akció évekig tartott. És keringett a szóbeszéd bennfentes körökben, hogy minden eladott alapkivitelű Puntón bukik a magyar importőr.
Akár bukott, akár nem, legalább sok boldog Punto-tulajt fialt ez a nagyvonalúság. Én láttam, mit bír egy ilyen autó. Jó alapom van, a nővérem is ilyet használt évekig, Mengele nem kínzott így embert. A nővérem, mint autó-Mengele, ez jó... Remélem, nem olvassa a cikket. Szóval Puntócska agyonüthetetlen volt, mint az extra-size thaiföldi svábbogár, alias kokrocs, amit, ha mégis leütünk, az egész cipőtalpunk bogárbeles lesz, meg a szoba fala is. Szóval a Punto I jó kis dög, vegyék, amíg van.
És most itt ez az új Punto, az Evo, ami az eddigi Grande nevűt váltja le, és ahhoz képest féllel frissebb széria. Nem sok a változás, csak mint Cher eggyel korábbi és a mostani arca között – nagyjából három év fiatalodás. Eddig bonsai-Maseratinak akart látszani a Punto, most negyven atmoszférával megnyomott régi Fiat 600-asnak, pedig az alapforma ugyanaz. Vagy a hivatalos nézetek szerint 500-asnak, de annak azért sokkal tagoltabbak voltak a vonásai. Ez az egybeháj, krómbajszos stílus inkább az 500-asnál két évvel öregebb 600-ast juttatja eszembe, bár kötve hiszem, hogy sokan fel tudnák idézni, mi volt a különbség a két öreg izé között. Tudják egyáltalán, mi is az a 600-as Fiat? Segítek: a bogárhátú Zastava a dubrovniki utcáról, na az. És nem a Siena sikátoraiban parkoló aszfaltpattanás, mert az az 500-as.
Állítólag mostantól minden Fiat ilyen lesz, 500-as (csakazértis 600-as)-szerű, ornamentikus elejű, hatvanas évek elejét idéző. Nekem személy szerint nem tetszik, ami jó hír a Fiatnak, mert az egyik nagy autókedvencem például az eredeti Fiat Multipla, az 507-es BMW pedig nem jön be, pedig az egy über-klasszikus. Tehát ami nekem nem tetszik, az feltehetőleg fog a tömegeknek, a Fiat pedig ezzel egyetlen vevőt se vesztett el, mert én még az életben nem vettem új autót, és valószínűleg nem is fogok. Kecske, káposzta, büfi, evribádi heppi.
A típus magyarországi bevezetője csütörtök reggel volt a Normafa Hotelben, nem sokat vezettünk, de azért eleget nézegettem a kiállított kocsikat ahhoz, hogy úgy érezzem: ezt a látványt az én szemem soha nem fogja megszokni. Aztán az egész esemény után toltam a melóhely felé a fekvőlámpás orrán a csillagot, és a Komjádi előtt beúszott a célkeresztbe egy Grande Punto. Hirtelen öregnek és kopárnak láttam. Ennyit az újságíró befolyásolhatatlanságáról. Tetszeni továbbra sem tetszik az új, de annyit elértek, hogy réginek érzem a régit, márpedig marketinges szempontból ennél többre nincs is szükség. De fenntartom, hogy ez a mostani csúnyábban fog öregedni, mint az eredeti Grande.
Egyébként a rövid körre megkapott, frissített verzió bele elég jó volt – egy piros műszerfalbetétes darabban ültünk. Szemfényvesztés ez, tudom, az ember tekintetét elvonja az olyan apróságokról, hogy például derék alatt szörnyűek a műanyagok, az illesztésük pedig vetekszik a Golden Gate híd dilatációival, de ettől még öröm benne ülni. Ehhez értenek az olaszok. Az életöröm nevűhöz.
Ami viszont tény, hogy a rendkívül sok halk szó folyamából összeállt, álmosító sajtótájékoztató már-már hangzavarnak tűnt a Puntóban való utazáshoz képest. Pedig a másik laptól érkezett internetes kolléga jobb lába mindent megtett azért, hogy a szelepek közeli kapcsolatba kerüljenek a dugattyútetőkkel. A Punto Evo csendes, mint a sír, még dízellel is.
Sajnos nem sikerült időben feliratkoznom az 1,4-es, elektronikus szelepvezérlésű MultiAir motoros autók egyikére sem, mert mire felocsúdtam a sajtótájékoztató Zen-mormolásából, a jelentkezési listák hosszúak lettek. Aztán a délelőtt folyamán amúgy is elvesztették jelentőségüket, mert az izommal és rátermettséggel nálam jobban kistafírozott kollégák foltonként már a parkolóban felülírták a szabályokat. Nem bántam túlságosan, egy öt kilométeres vezetés során úgyse tudok meg sokat egy ilyen kocsiról, arra ott lesz majd a tesztvezetés, inkább a másik két internetes kollégához csapódtam, fotós helyszínt keresni. Meg is beszéltük, hogy mindhárom újságban ugyanazoknak a képeknek kellene megjelenniük, kíváncsi vagyok, hogy beválogatják-e őket.
Aztán fotózásból visszatérve mentem is ezzel a lúzereknek kijáró, gyengébbik, 75 lóerős, újfajta, Multijet II fantázianevű dízellel. A hátsó ülésen ülve még hallottam némi bugyogást a kipufogóból (egészen benzinmotor-szerűt), elöl, a kormány mögül azonban csak a finom kerregés maradt, de egyáltalán nem zavaróan. Állítólag az erősebbik, 90 lóerős még ennél is csendesebb.
Amikor az előadó a prezentáción elővezette az árakat, egy csapásra abbamaradt a hortyogás, sustorgás, röhöncsölés. Mindenki, azonnal magához tért. A szúnyog zümmögését meg lehetett volna hallani, de a kivetítőn felsejlő számok láttán a szívós fizikumú, késő őszi szúnyogok is illedelmesen megdöglöttek. Hárommillió-kettőötven. Inkább betűzöm, úgy látványosabb: 3 250 000. Mármint forint, régi lejben nem lenne annyira rossz. Lírában sem, hogy alkalomhoz illőek legyünk.
És ez az alap-alapverzió, ebben nincs klíma, oldallégzsák, bár a térdünket védi a pirotechnikával töltött Billerbeck. Kapunk ugyan központi zárakat, meg motoros ablakot, tudják, mindazt, ami már a Daewoo Racerben is szabvány volt Karl Benz idejében. A blokkolásgátló pedig EU-s elvárás, azt ugyanúgy nem kellene feltüntetni a felszereltségi listán, mint a forgatható kivitelű kormánykereket és az átlátszó szélvédőt. A hátsó ülés is csak egyben dől az olcsójánosnak, az ember ezek után szinte örülni tud egy nyomorult széria kormányszervónak. Az 1,2-es motor szabad szemmel nehezen kivehető 65 lóerejét inkább nem is említem, földön fekvőt nem rugdalunk.
Tovább. A használható Punto Evo-verzió, amiben hideg levegő is van nyáron, meg lóerő (1,4 liter, 77 LE), meg elég sok lufi, meg szériában lehet benne hallgatni a kimúlófélben levő Danubiust, nos, az 3 750 000 forint. Jól látják, egy hároméves, 185 lóerős, mindennel felszerelt Volvo S60 ára... Ekkor távolról már hallatszott a mentőautók szirénázása, talán a Béla Király úton járhattak, a fiatosok, gondolom, előre leadták a drótot, hogy lesz egy-két koleszterinproblémás újságíró, aki rosszul lesz a délelőtti sajtótájékoztatón. Eljött hát az idő, robogtak felénk. Trazycor és Nitromint kapszulák ropogtak a fogak alatt, egy vérnyomásmérő pumpája is halkan berregni kezdett. Aki nem bírja a stresszt, ne menjen újságírónak.
De még mielőtt a fél társaságot elvitték volna a mentők, az előadó terítette a lapokat. Kedvezménnyel indítanak – köszönjük, jó Teszkosann, módszered hirtelen sok autós újságírót megmentett a szép, távoli jövőnek. Minden ár feleződik – na jó, nem, de súlyos százezrek lejönnek.
A 3 250 000 forintos alap-Evo 2 390 000 forint lesz, így viszont már több mint baráti. A nyálkiválasztás beindítására alkalmas, 3 750 000 forintos verzió szintén kis híján becsusszan a három misi alá: 3 050 000 szerepel a céduláján. Hohó, ezekkel az árakkal már a felszereltséget is érdemes végigpásztázni, s rögtön rájövünk, hogy az ajánlat lényegében verhetetlen. Már csak az a kérdés, meddig tart az akció. Ha évekig, mint az I-es Puntónál, sok-sok boldog Punto Evo-tulaj lesz még itt Magyarországon, az importőr viszont szétreped a varrás mentén. Ha nem... Ha nem, akkor jobban teszik, ha sietnek. És igen, tudom, hogy ezzel most a Fiat marketinggépezetét tolom. Amennyire bénák voltak az I-es Punto idején, most megérdemelnek egy kis segítséget.
