Ha nem tetszik a kommersz

Használtteszt: Mitsubishi Grandis 2.0 DI-D – 2007.

2014.05.13. 05:46

Adatlap Mitsubishi Grandis Intense - 2005

  • 1968 cm3-es,soros 4 hengeres dízel
  • 136 LE @ 4000 rpm
  • 310 Nm @ 1750 rpm
  • 5 seb. kézi
  • Gyorsulás 0-100 km/h-ra:
    10.8 másodperc
  • Végsebesség:
    195 km/h
  • Kombinált fogyasztás:
    6.6 l/100km
  • Városi fogyasztás:
    0.0 l/100km
  • Országúti fogyasztás:
    0.0 l/100km
  • 8 999 000 Ft
Úgy tíz éve a Mitsubishi-importőrnél dolgoztam. Már akkor sem fénylett valami dicsőségesen a három gyémánt, konkrétan egyedül az L200, meg talán a Colt produkált értékelhető eladási számokat, pedig a válság még odébb volt. Már akkor is sajnáltam a Grandist, mert jóval több rejlett benne, mint amilyen sorsra jutott. Csak hát nem volt hozzá rendes motor, úgy meg nem lehet autót eladni.

Már újkorában is csodabogár volt, az is maradt. Százhúszezret sikerült elsütni belőle világszerte, tízből tíz embernek fogalma sincs, mi ez a furcsa bálna. Akkoriban a Mitsubishinél az úttörő vívmányait próbáltuk polírozni, a LED-es lámpáit, az előugró fényszórómosót, a dupla tetőablakot, ami már-már elment üvegtetőnek. Ma mindez teljesen hétköznapi, de 2003-ban, amikor a típus megjelent, tényleg űrhajó volt. A Sharan és tettestársai ódivatú, kommersz vacaknak tűntek mellette. Bár avantime-i magasságokig nem jutott, azért kellően bohém volt, hogy geekek és nördök vegyék, akik akkor még nem tudták magukról, hogy geekek és nördök. Ez a szürke Grandis is egy osztrák programozóé volt, mielőtt Magyarországra került volna. És már a kétliteres dízel van benne, amitől mi 2004 környékén a megváltást vártuk.

Ugyanis azzal magyaráztuk a Grandis körül terjengő dögszagot, hogy eleinte kizárólag egy 2,4-es négyhengeres benzinmotorral lehetett kapni. Ezzel az USA számára kitenyésztett mamuttal nyilván nem lehetett Európában nagyot kaszálni. Örömtáncot jártunk, amikor megérkezett a hír, hogy lesz hozzá kétliteres dízel. Csak annyit tudtunk, hogy a Volkswagentől jön, a PDTDI-nek akkor még nem volt pejoratív mellékzöngéje. Nem tudhattuk, hogy a Grandisból sosem lesz sikersztori.

Kívülről egyébként még ma is teljesen vállalható. Nem néznénk 2014-es, friss dizájnnak, de érdekesebb látvány, mint a korabeli tohonya egyterűek zöme. Nagy, jámbor tengerlakó, aki próbál morcosan nézni, de nem sikerül. Ráaggatták az akkor éppen aktuális Micu-maszkot, ami végül is nem rossz kezdés, de aztán mögötte sokáig a nagy semmi jön, hogy végül egy drámai hátsó lámpával fejeződjön be a még formálhatónak tűnő, körvonalai miatt enyhén képlékeny állagúnak érződő test. Nem tudnám megmondani, hol vannak a varázslatos vonalak, de az összhatásban van valami izgalmas. Mintha nem tudnánk, mi fog történni a következő másodpercekben ezzel a kreatúrával. Átváltozik ragadozóvá, vagy visszatér egysejtű életformába? Egyértelműen él.

Odabent kevésbé érzem lehengerlőnek. A terebélyes műszerfal idomai ugyan szépen rímelnek a gömbölyded héjra, de a részletek 2014-es szemmel inkább komikusak. Az óracsoportnál használt betűtípust mintha a Windows 3.1-ben találták volna, és természetesen véletlenül sem egyezik az amúgy ijesztően modern, színes érintőképernyőével. Akkoriban többnyire a monokróm pontmátrix ment még a többi autógyártónál.

De kit érdekel a tipográfia egy tíz év körüli egyterűnél? Mennyi benne a hely, mit eszik és milyen gyakran megy tönkre? Ezek a nagy kérdések a használtpiacon. Kezdjük a helynél, és nyugodtan el is időzhetünk egy darabig, mert ha a Grandis csaj lenne, ezt tenné ki a kirakatba. Káprázatos adottságai vannak, és tudja is használni őket. Nem csak papíron hétüléses, valóban elfér még két felnőtt is a leghátsó sorban, és nem csak gúzsba kötve. A középső pad kétharmad-egyharmad arányban felosztva tologatható, ami nem csak azért jó, mert így igazságosan el tudjuk osztani a helyet a hátul ülők között, hanem azért is, mert lehetővé teszi az emberhez méltó beszállást leghátra.

Ha nem vagyunk ötnél többen, a hatodik és hetedik széket be lehet hajtogatni a padlóba, és gyakorlatilag egy furgon rakterére emlékeztető, saccra köbméter körüli csomagtartóba hajigálhatjuk a holminkat, de teljes ülészettel is marad egy kisautós, 320 literes puttony. Boszorkányos helykihasználás egy alig 4,7 méteres autótól, amire az lehet a magyarázat, hogy a Grandis inkább hosszú, mint széles. Ezért például nem is fér el benne három gyerekülés egymás mellett, ami a hétülésesben gondolkodóknál fontos szempont lehet.

Míg kívülről nehezen tudjuk eldönteni, kombi vagy egyterű, beszállva egyértelmű a ráutaló magatartás egy műszerfalból kinövő váltógomb és a trónszerű fotelek formájában. A Grandis ennek ellenére az a kompromisszum akar lenni, amit még éppen le lehet nyomni egy közepes pórázon tartott családapa torkán anélkül, hogy azonnal elrohanjon a boltba egy hot hatch-ért. Vezetni ugyanis sokkal személyautósabb élmény, mint a legtöbb dömperkormányos, klasszikus egyterűt.

Legnagyobb meglepetésre a papás helyről kinövő váltóbot atom precíz, igazi japánautós, zsíros váltásérzetet ad. A kormány a gyártóra jellemzően enyhén túlszervózott, de szintén pontos, és ingergazdag visszajelzésekkel ajándékoz meg. Ha nem lenne ekkora puttony a hátunk mögött, éppen elég inspiráció lenne egy kis betyárkodásra, főleg, hogy a futómű is ügyesebbnek tűnik az átlagnál. Viszont a magas súlypont és az üléspozíció két olyan járulékos adottság, amivel nehéz mit kezdeni. Ettől függetlenül azt érezni a Grandison, hogy nagyon igyekeztek a Mitsubishinél rendesen összerakni, és akkor még nem felejtettek el tisztességes autót építeni. Hét évesen, bő 160 ezer kilométerrel az órájában sem érezni fáradtnak, mindene működik.

A probléma ugyanaz, mint tíz éve: a motor. A 2,4-es benzines Magyarországon, sőt, igazából egész Európában nem pálya, úgyhogy a kisebbik rossznak a VW-től bevásárolt kétliteres PDTDI tűnik, ez van a szürke tesztautónkban is. Csakhogy ez a Grandis kellemes tapintású, puha bőrét kicsit reszelőssé teszi. Még a tulajdonos is beismeri: alapjáraton kissé traktorhangja van.

Máskülönben szépen viszi az 1,7 tonnás testet, és amint mozgásba lendült, eltűnnek a kellemetlen rezgések, csak a baritonos morgás marad, meg a tesztautó esetében jól kivehető turbófütyülés. Igaz, gyárinak mondott tuningdobozka is van benne, ami a 140 lóerős teljesítményt megtolja úgy húsz-harminc lóerővel, de egyáltalán nem érezni alulmotorizáltnak a 2.0 DI-D-t. A hatsebességes váltót tényleg élmény kapcsolgatni, és a Grandis jól halad a forgalomban.

A nehezen megjósolható élettartamú PD-elemek mellett van még egy kis gond a VW dízelével: nem igazán szereti a rövid utakat. Az egy dolog, hogy a központi képernyőre kiírt 6-7 körüli fogyasztáshoz képest városban a tulajdonos szerint úgy egy literrel többet fogyaszt, de ha rendszeresen úgy használjuk, hogy nincs ideje rendesen bemelegedni, a részecskeszűrő regenerálása érdekében időnként ki kell vinni megfuttatni országútra vagy autópályára, különben tiltakozásképpen kigyújtja a kis sárga lámpáját, amit illik komolyan venni. Márpedig ha hetekig csak a városban van dolgunk, teljesen fölöslegesen tesszük bele a kilométereket a regenerálás miatt.

Ennek ellenére uralják a dízelek a kissé belterjesnek tűnő Grandis-piacot, amely a rendszámokat elnézve zömében használtimportokból áll. Hirdetés alapján vállalhatónak tűnő autók kétmillió körülről indulnak, fiatalabb évjáratok, jobb felszereltségek és keveset futott példányok, mint például a 2007-es tesztautónk, inkább bő félmillióval efölött.

Ennyiért pedig hasonló korú és állagú Sharant/Alhambrát/Galaxy-t is lehet találni, hogy a közhelyeknél maradjunk, és abban például elfér a három gyerekülés egymás mellett. Csak meg kell békélni a kisbuszos hangulattal, aminek persze számtalan előnye is van. De már a C4 Grand Picassók, sőt, az S-Maxok is lecsúsztak ebbe az ársávba, azok pedig egészen más élményt adnak. A Grandis mellett a személyautósabb megjelenést és viselkedést lehet felhozni, de ezzel együtt nincs könnyű dolga az erős mezőnyben. Különcök autója marad.

Népítélet - Mitsubishi Grandis